pillanat

Hajnalban, amikor a nap már majdnem felért a horizontra, van egy pillanat, amikor a város templomtornyai már fényben fürödnek, de maga a város még sötétben van – ez legfeljebb két percig tart és ekkor a szemlélőnek olyan érzése támad, hogy a tornyokat alulról világítják, pedig nem így van. Azután az egész nyugati égboltot elönti a fény.

Volt egyszer egy munkahely, ahol egy tavasszal olyan személyi változások következtek be, hogy az egyik üzletág alkalmazottai közül kettő – akik szemben a többi dolgozóval nem léptek ki a cégtől – egyedül maradt az épület leghátsó irodájában. Ők idejük bizonyos részét az iroda ablakában, a szomszéd épület udvarán csavargó macskák szemlélésével tudták tölteni. Egyikük sem panaszkodott erre az állapotra, ami egyébként mindössze két hónapig tartott. A kettő közül az egyik ma is örül annak, hogy ez az állapot „legalább volt”.

Ha mondjuk Tatabányán, vagy Székesfehérváron dolgozol és csak hétvégékre, azaz csütörtök, vagy péntek délutánonként utazol haza, akkor a hétvége első és legkellemesebb nyugodt pillanatai az autópályán érnek. Csak repülsz a belső sávban, a tükörből még látod az alkonyat fényeit, előtted pedig először csak a hátsó helyzetjelzők piros erdeje vágtat veled együtt Budaörs felé, majd negyed óra múlva egy jobb kanyar után feltűnik a közös szakasz héliumfénybe merülő beton-ikertestje. Én ezt a helyet úgy szoktam nevezni: Budaörs űrkikötő.

Amikor leesik a hó, először minden szörnyen csendes lesz a városban, mert a hó minden hangot tompít. A kerekek fehér párnán járnak és a járókelők beszélgetése is máshogy visszhangzik mindenről – olyankor nagyon mély a csend. Azután jönnek a járda kövén csikorduló lapátok és néhány óra múlva felolvad az úttest hava is és a kerekek zaja egy egyszerű novemberi esős naphoz hasonlít már. De a hó utáni csend nagyon szép.

Ezek mind csak pillanatok, amiket észre kell venned, mert máskülönben elszöknek és azon kapod magad, hogy … éves vagy és semmi sem történt veled.

VM / 2015.12.30. / Vác