szőnyegtündér

   Borzár sokáig csavargott az áruházban, mert ezúttal nem egy előre eldöntött célért érkezett, hanem egyszerűen csak belépett az utcáról hogy valahogyan elköltsön ötvenkilencezer forintot. Azért ennyit, mert ennyi volt az év végére kapott jutalma, amit ő is – összes kollégájával együtt – aznap kapott meg attól állami intézménytől, ahol állása volt. Lassan bolyongott a polcok között, figyelmesen szemügyre vette a legeldugottabb zugokat is, mert semmilyen érdekes cikkről nem akart lemaradni. Így járt osztályról osztályra, míg végül – háromnegyed óra elteltével – a „lakáskultúra” felirat alá nem ért. A feliratból persze semmit sem fogott fel – ismerjük el, hogy egyikünk sem olvasgatja ezeket –, de kénytelen volt megtorpanni a polcok közötti tér végét lezáró falra felakasztott, hatalmas, vörös, kék és okker színű szőnyeg láttán. Legelőször azt sem tudta, hogy szőnyeg, nem is oda nézett, hanem csak ballagott a sorok előtt és a közelgő otthoni ebédre gondolt, amikor – az egyébként szürke építőanyag-áruház egyhangúságát szilánkokra zúzva – látóterének legszéléről hirtelen valami nagy, meleg és színes inger robbant be tudatába, az a szőnyeg.

Három percig állt ott, egyhelyben. A szimmetrikus kék és sárga minták elöntötték tudatát és ezzel az ebéd gondolatát agya legrejtettebb zugaiba száműzték. A harmadik perc végére Borzár számára nem létezett más, mint a puha, vörös szőrszálak sokasága és a beleszőtt csíkok harmóniája. Lassan elindult a két polc között és ahogy a szőnyeg felé közeledett, az óriás színkavalkád minden lépésével duplájára nőtt, kiterült előtte és neki már nem kellett mást tennie, mint önkívületében bokáig gázolni egy immár végtelenre nőtt, puha, piros és barna fűtengerben egy távoli valószínűtlen kék horizont felé.

A nap sárgára festette az eget a szőnyeg felett; Borzár hirtelen gondolattól vezérelve ledobta cipőit és mezítláb gyalogolt tovább a meleg pázsiton. Bal oldalon, tőle nagyon messze, okker csíkok kísérték útját végestelen végig, amíg csak szeme ellátott.

„A horizont felé tartasz, úgy látom” jegyezte meg egy nő hangja a közvetlen közelében, de Borzár hiába forgatta fejét, senkit sem látott maga körül. Rekedtes, cigaretta marta hang volt és Borzár még egy dohányos nő szagát is érezni vélte maga körül: a cigarettás lehelletnek és az illatszereknek egyfajta egyvelegét. De közel s távol csak a hatalmas földgolyóvá görbült, végtelenre nyúlt szőnyeg enyhe szellőtől remegő, színes mintát rajzoló szálai vették körül. Már nem emlékezett arra, hogy hogyan került át ebbe a másik világba, többé nem volt számára sem áruház, sem utca, sem év vége, sem ötvenkilencezer forint, csak a talpa alatt hömpölygő végtelen színes szőrtömeg, a sárga ég és a kék horizont. Már a hangot is elfelejtette volna, de az újra megszólította: „ha nem válaszolsz, sohasem fogsz látni, én csak annak vagyok látható, aki észrevesz”. Borzár elhatározta, hogy nem válaszol, mert laposnak érezte a mesékből jól ismert „ki vagy ?” kérdést, amire jól tudta, hogy „a szőnyegtündér” lett volna a válasz és a válasszal együtt nyilvánvalóan megjelent volna előtte egy álomszép kreol nő olyan ruhában, ami viselőjének csípőjét és hasát is szabadon hagyja és ettől Borzár most viszolygott, mert egyszerűen nem volt kedve semmilyen társasághoz itt, a varázsszőnyeg okker mintáinak mentén véletlenül nyakába zuhant alkotói magányában. „Nem a szőnyegtündér vagyok” suttogta fülébe a dohányos hang makacs gazdája. „Akkor ki vagy” kérdezte dühösen Borzár és azonnal saját szájára csapott tenyerével, mintha ezzel semmissé tehetné elhamarkodott kérdését. „Fordulj ide és meglátod” szólt a kacagásba hajló válasz ezúttal Borzár mögül. Megfordult, de semmit sem látott csak ugyanazt az üres végtelent, amit az összes többi irányban. „Semmit sem látok” mondta szinte azonnal és máris sarkon fordult volna, mintha a kék horizonton valami halaszthatatlanul sürgős dolga lenne, de a nő suttogó hangja megálljt parancsolt neki: „csak figyelj…”

Különös szél kezdett fújni Borzár lábai körül; különös szél, ami végigrohant a szőnyeg vörös felületén és felborzolta szálait. Minden szál más irányban hajlott, a vörös és barna pázsit lassan emelkedni kezdett és egy perc múlva Borzár előtt embermagasságú hullámmá nőtt, a szálakat pedig úgy fésülte a fuvallat, hogy azok egy álomszép kreol nő mintáját rajzolták meg, akinek csípőjét és hasát meztelenül hagyta ruhája. De Borzár meglepődött, mert ez a ruha nem olyan volt, mint amit az ember a mesefilmekben lát, hanem olyan, amilyenekkel nyaranként a Józsefvárosban találkozhat: farmernadrág és kinőtt, összement tréningfelső, aminek gazdája egyszer levágta az ujjait és most szabadon mutogatta annak formás barna vállát (…a tréningfelső zipzárját bízzuk a férfiolvasók képzeletére). Színeket a sárga égboltról sütő nap öntött a lassan tökéletes formát öltő cigánylány képébe és ezek olyan élethű színek voltak, hogy Borzár teljesen természetesnek vette, amikor a lány immár hús-vér valójában odalépett hozzá és megszólalt: „átráztalak, mégis a szőnyegtündér vagyok… de nem én tehetek arról, hogy ti férfiak olyan hiszékenyek vagytok…”

„Most mit csináljunk ?” kérdezte a személyiségét ezúttal felvállaló hazudós szőnyegtündér és nagy fekete szemeivel sokáig nézte Borzár arcát. Ő érezte, hogy ettől a tekintettől szíve és az összes többi belső szerve előbb-utóbb apró cseppekre fog olvadni és lefolyik a bokájába, ahol végül olyan súllyá áll majd össze, hogy rövidesen nemhogy lépni, de egyáltalán mozdulni sem lesz képes. „Induljunk” nyögte ki csaknem teljesen lebénult állkapcsai között. Megkönnyebbült amikor konstatálta, hogy felemeli a bal lábát, előre lendíti azt, majd ugyanezt megismétli a jobbal. „Ezek szerint még képes vagyok járni” gondolta és színlelt hanyagsággal újra ugyanazt a szót vetette a szőnyegtündér felé: „Induljunk”, és így is tett – három lépést. „Arra semmi sincs” vágta rá ugyanolyan hanyagul a lány, farzsebéből öngyújtót és egy doboz cigarettát vett elő. Kivett egy szálat, gyors mozdulattal meggyújtotta úgy, hogy az első slukk után épp a visszatérő Borzár arcába fújhatta ki a füstöt. „Ezt ne csináld” mondta köhögve és a dühtől remegve Borzár, de a fekete szemekben bújkáló huncut mosoly nem azt mutatta, hogy Őnemtörődömsége egy percre is abba akarná hagyni a froclizást. „Miért ne ?” kérdezte a lány és nem mulasztotta el a következő adag füstöt is Borzár szemébe fújni. „Mmmert, …. mmmeert…. elfelejted, hogy egy szőnyegen vagyunk… igen, tönkreteszed a szőnyeget…” mondta remegő hangon Borzár. „Á, értem, meglehet, igazad van..” válaszolta a lány, de ugyanakkor jobb kezét maga mellé eresztve ujjával megpöckölte a cigarettát és hagyta, hogy a hamu egyenesen  vörös szálak közé essen. „… te pedig elfelejted, hogy én a szőnyegtündér vagyok, ami azt jelenti, hogy nekem itt mindent szabad. Te csak egy vándor vagy, aki – ki tudja miért – ma éppen erre járt, rövidesen eltűnsz majd a horizonton és soha többé nem térsz vissza. Én viszont itt maradok, én gondoskodom a rendről és a tisztaságról és te magad is láthatod, hogy ennek itt nincs híja.” Borzár nem szólt, mert nem jutott eszébe semmilyen ideillő frappáns mondat, inkább férfiúi hiúságában sértve a távolba nézett, arra, ahol a szőnyeg messzi okker csíkjai összeolvadtak az égbolt mélysárga tónusaival. „Na induljunk” adta ki a frissen lopott vezényszót a szőnyegtündér és elhajította a cigarettát, majd elindult abba az irányba, amerre Borzár tíz perccel ezelőtti önfeledt magányában eleve tartott. Erre a mozdulatra Borzár szervezete dobpergés-szerű pulzussal reagált; ő maga odaugrott, ahová az égő cigaretta repült, gyorsan letérdelt és elkezdett kutatni a szőnyeg vörös és barna szálai között, de semmit sem talált – a cigaretta egyszerűen eltűnt, mintha sose lett volna. Felnézett, maga elé meredt, mert nem értette, ami körülötte történik. „Ki vagy te ?” kiabálta Borzár és a lány felé fordult, de szava elakadt és összes bosszúálló gondolatát kiszorította fejéből a meghökkenés: a szőnyegtündér sehol sem volt, épp ugyanúgy eltűnt, ahogy az elhajított csikk. Borzár combizmai hirtelen megfeszültek, hogy a következő pillanatban felugorjon és előkerítse valahonnan ezt a szemtelen, nagyszájú és jóalakú látomást, de ez a pillanat nem jött el, mert Borzár rájött, hogy semmi értelme a végtelenbe nyúló óriásszőnyeg tökéletesen sík felületén bármerre bármit is keresni. Ami itt volt, az a szeme előtt volt. És itt semmi és senki sem volt. Inkább maga mögé támasztotta karjait, hátradőlt és gondolataiba merülve ücsörgött a szőnyegen. Súlya tenyere alatt szétnyomta a szálakat és lassan megérezte a durva alapszövet szálait. Észre sem vette, hogy a kezei és feneke alatti felület lassan süppedni kezd. Karja már csaknem könyékig mélyedt a vörös szőrök között, mire feleszmélt. Hirtelen lökött magán egyet, hogy kiugorjon a körülötte keletkezett gödörből, de ez sem úgy sült el, ahogy képzelte: először kezei, majd feneke alatt engedtek el a szövet szálai, a szőnyeg mindkét helyen szétrepedt, majd a két résből egyetlen hatalmas luk keletkezett, Borzár kiesett rajta és zuhanni kezdett egy valószínűtlenül mélyen lévő felszín felé. Fél perc is eltelhetett, mire képes volt megkülönböztetni épületeket az odalenti világból. Megismerte az áruházat és az utcát, ahonnan oda másfél órával korábban belépett. Az épület teteje rohamosan közeledett felé. Nem kerülhette el az ütközést, átszakította a tetőt, majd két polc közé, a földre hullt. Amikor felnézett, senkit sem talált maga körül, csak a polcokon túlról érkeztek hozzá zajok – olyan zajok, amilyeneket egy hóvégi péntek délután hall az ember, ha egy áruházban jár: bevásárló kocsik csörgése, futkosó gyerekek apró talpainak kopogása, a vásárlók köhögése, elfojtott beszélgetései egymással, amikor diszkréten összevesznek azon, hogy a kék, vagy a fehér vécéülőkét válasszák, végül pedig közös egyetértésben megveszik a rózsaszínűt, ami az összes közül a legdrágább, pénztárgépek távoli kattogása, kulcscsörgés, telefonok csipogása és a nagy fedett tér összes messzi és közeli hangja. Borzár lassan felállt. Semmi baja sem volt, leporolta ruháját és ugyanott folytatta délutánját, ahol alig egy órája abbahagyta: a falon lógó vörös szőnyeget bámulta elgondolkodva.

„Segíthetek” kérdezte egy rekedt hang a háta mögül és Borzár boldogan perdült meg, hogy végre vallatóra fogja azt a szemtelen és megdöbbentően vonzó kreol jelenséget, akinek legfrissebb kalandjait köszönhette. Csak egy piros mellényes eladót talált maga mögött, aki a hangon és női mivoltán túl semmilyen tulajdonságában nem hasonlított a szőnyegtündérhez. Borzár vigyora hirtelen udvarias mosollyá szelídült, egyet hátralépett, majd kis várakozás után megkérdezte az eladót, hogy mennyibe kerül a falra lógatott vörös-, barna-, kék- és okkerszínű szőnyeg. „Hatvennégyezer forint” hangzott a válasz, „… de mivel ez az utolsó darab, ezt kedvezménnyel adjuk. Várjon csak, megnézem…”. Borzár hagyta, hogy az eladó tegye a dolgát, ő maga pedig azon tűnődött, amit épp most mondott neki az eladó: „ez az utolsó darab”; vajon mi történt a többivel ? Ki vette meg ? Őket is meghülyítette az a bolond ?

„Szeretném elvinni” mondta Borzár az eladónak, meg sem várva a pontos árat. Az eladó mosolygott, Borzár pedig egész biztos volt abban, hogy mit fog most hallani tőle: „máris … egyébként ötvenkilencezer forintba kerül”.

VM / 2015.12.13. / Vác