Szeretek egy ködös októberi reggelen az ablaknál, a fűtőtest
mellett ülni és lefelé, a fák lombjain át bámulni az úton elrohanó autókat.
Szeretem végiggondolni az éppen elmúló hetet és azt mondani magamnak, hogy „milyen
jó, hogy ezen a héten sem vesztem össze senkivel”. …nem volt ez mindig így.
Persze, most meg ne mukkanjon az, aki soha életében nem veszett össze senkivel,
mert távolról sem gondolom, hogy a benne emiatt tomboló önzés és félelem, amit
ő a világ felé egyszerűen csak „jószívűségnek” állít be, helyes, vagy
egészséges lenne. Van egy ismerősöm, aki úgy vezeti autóját a forgalomban, hogy
„ha már úgyis ki kell fizetni bírságra azt a harminc – negyven ezer forintot
évente, akkor legalább legyen miért”. Talán igaza van. Igen, tudom, elég
kétszínű dolog egy író „tollából” ez a „talán”. Akkor fogalmazunk így, amikor
valamiről meg vagyunk győződve, de tudjuk, hogy a társadalom azt sohasem fogja
nyíltan elfogadni – olyankor azt írjuk „talán” és a szó után jól odamondogatunk
annak az „aljas” társadalomnak, amiben mi is élünk. Igen, „mi” is, nem csak „azok”,
akik persze nem olyanok, mint „mi”. Mármint „azok”, akik maguk is úgy
gondolják, hogy „ők” nem olyanok, mint „mi”, de itt már mi leszünk az „azok”,
akik szerintük nem jól csinálják. Nem, nem fogom elismerni, hogy
belebonyolódtam ebbe a szövegbe, mert úgy érzem, hogy az embernek kutya
kötelessége feszegetnie a saját határait, vagyis olyan dolgokkal próbálkoznia,
melyek valószínűleg nem sikerülnek majd, hiszen a világ épp emiatt fejlődik –
igaz, „talán” időnként visszafelé. Akik ezt nem próbálják meg – merő önzésből –
azok gondolják, hogy ők „jószívűek”.
Szóval, szeretek egy csaknem novemberi reggelen ilyen
dolgokon tűnődni és nézni, hogyan tűnik el észrevétlenül a fákról a köd.
VM / 2015.10.30. / Vác
No comments:
Post a Comment