underground

A párizsi metró a legromantikusabb a földalatti hálózatok közül – legalábbis azok közül, ahová e sorok írója idáig eljutott. Azért, mert bonyolult, mert az állomások feliratai itt-ott olyan neveket rejtenek magukban, melyekkel kamaszkori olvasmányainkban találkoztunk először, mert filmek szólnak róla, mert fő- és mellékszereplők arcaihoz köthető…. mert ha odalent jársz, hajlamos vagy azt motyogni magadban, hogy „… igen… egészen biztos, hogy ezen a helyen rázta le Lino Venturát Alain Delon a Szamurájban…”. És nem csak a legromantikusabb, hanem szörnyen nehéz is benne eligazodni. Hogy érezhessük, mennyire, itt van a mindannyiunk által ismert budapesti metró térképe:

és itt van azé, amiben Alain Delon úgy el tudott tűnni abban a bizonyos filmben, 1967-ben:

Ha az ember odakeveredik, a feladat első látásra egyszerűnek tűnhet: el kell jutni A-ból B-be. De tételezzük fel, hogy – mondjuk – kétszer át is kell szállnunk. Tehát, csukjuk be a szemünket és bökjünk rá a francia főváros egy pontjára a térképen, majd keressük meg a legközelebbi állomást. Legyen ez az állomás az egyszerűség kedvéért az Anvers, ami csak egy megállónyira van a jól ismert Pigalle-tól, ahol ma is lányok (… hölgyek…) combjai hívogatják a céges oktatásra érkező tehetséges balmazújvárosi mérnököt a bárok nyitott ajtaján keresztül. És mielőtt vaktában elvesznénk az alagutak útvesztőiben, nézzünk ki egy célt, ez pedig legyen a város ellenkező oldalán, a Szajnán túl lévő Maison Blanche – a név nekünk önmagában is kuriózum lehet, mert fehérházat jelent. Az Anverstől legokosabb, ha sétálunk egy megállót, mert így máris kevesebb vadidegen nevet kell megjegyeznünk. Keletnek sétálva eljutunk a Barbés Rochechouart-ig és le is mehetünk a föld alá, konkrétan a 4-es vonalhoz; ne tévesszük össze a 2-es vonal lejáratával, ami mindössze ötven méternyire fut és szintén Barbés Rochecouart-nak hívják (!!), mert az másfelé vinne el minket. Ebben úgy lehetünk a legbiztosabbak, ha megjegyezzük, hogy nem a Porte Dauphine vonalához kell leereszkednünk, hanem a Porte de Clgnancourt-éhoz (ezek végállomások). Ha ez megvan, akkor már csak ki kell vállasztani a Porte d’Orléans irányt, oda kell állni a peronra, megvárni a szerelvényt és felszállni rá. Utazás közben csak arra érdemes figyelnünk, hogy nehogy elmulasszuk a leszállást a Montparnasse Bienvenue állomáson – persze odáig még sok idő eltelik, hiszen ez a táv hosszabb, mintha Újpestről Kőbányára utaznánk, de éppen ezért nem fogunk már emlékezni rá, amikor negyed óra múlva bemondják. De tételezzük fel a legjobbakat: mondjuk, hogy emlékeztünk rá, mert végig ott szorongattuk markunkban a metrótérképet és azt magoltuk, hogy „Porte d’Orléans… Porte d’Orléans…” és ezért fölényes magabiztossággal leszálltunk a szerelvényről a megfelelő helyen és most ott állunk a jövő menő párizsiak között és tanácstalanul nézegetünk egy tőlünk néhány lépésre tanakodó japán családot. Megnyugszik rajtuk a tekintetünk és kellemes érzés fűti át lelkünk: az, hogy legalább ők sem tudják. Ekkor a japán apuka boldogan felkiált, fordít egyet a térképen, erre családja többi tagja is felkiált és határozott lépésekkel eltűnnek egy átjáró közelben tátongó szájában. Reménytelenül bámulunk utánuk és megakad tekintetünk az átjáró feletti táblán: az van rá írva, hogy Gare Montparnasse. No, éppen ezt kerestük és lám megtaláltuk és otthon már hagyjuk is ki a japán család szerepét, mondjuk majd azt, hogy „azonnal feltűnt a kijárat”. Induljunk el az alagútban – a párizsi metró egyik jellegzetessége, hogy a közeli vonalakat gyalogos alagutakkal kötötték össze, így nem kell felmászni a felszínre az átszálláshoz – szóval induljunk el rajta és meg se álljunk, amíg meg nem látjuk azt, hogy Nation. Ne is vegyük észre a vonal másik végállomásának a nevét – azt, hogy Charles de Gaulle Étoile – hiszen az úgyis a másik irányba vezetne minket. Nos, a forgatókönyv újra ugyanaz: peron, várakozni, felszállni és lesni, hogy Place d’Italie – csak a biztonság kedvéért: ez a Corvisart utáni megálló lesz J. Ha elértünk a Place d’Italie-ra és sikerült is ott leszállnunk, akkor ne is keressük már a VilleJuif Louis Aragon-t, hanem menjünk fel az utcára és sétáljunk le a Maison Blanche-ig – meglásd, így sokkal egyszerűbb lesz. Ha pedig odahaza valaki megkérdezi tőlünk, hogy „hogy na, boldogultál a városban ?”, akkor vessük oda félvállról, hogy „egész egyszerűen”.

VM / 2015.10.17. / Vác