Ez az utcazenész úgy dörmögött a húrjai alá, hogy jó volt őt
hallgatni. Felkonferálta a dalait, ugyan nem lehetett érteni, hogy mit mondott,
de így legalább bármit bele lehetett érteni, én ezt tettem, de már
elfelejtettem, hogy miket találtam ki.
Ritkán lehet őt ott látni, nekem nyáron tűnt fel utoljára.
Vajon merre járt azóta ? Biztosan vándorolt: valahol lemászott egy teherautó
fülkéjéből, még egyet intett a sofőrnek, gyalogolt pár mérföldet, beért egy
térre, leült egy padra, vagy csak a szökőkút kövére és játszott; azután
továbbállt és új helyeken új terekre érkezett, ott is játszott; másnap
felszökött egy tehervagonra, ami ki tudja merre vitte tovább, ő a vagon lemezfalának
vetette hátát, a félig nyitott ajtón a tájat bámulta és dalokat írt – inkább költött.
Végül ki tudja, hol állt meg vele az a tehervagon, ő leugrott, megint gyalogolt
egy kicsit, megint beért valahová, megint leült a kőre… és így teltek az órák,
a napok, a szeptember. Most újra itt van és a saját krónikáját énekli úgy, hogy
én nem értem, de ő láthatóan élvezi. Egy hét múlva pedig ott felszik majd egy
pótkocsi platóján, el- elszenderedik, de minden zökkenőre felriad, mert
nem akarja, hogy véletlenül rápakoljanak pár tonna takarmányt, mert az nem csak
őt, de a hangszert is tönkretenné, ami nem csak a fulladás, de a hangszer miatt
is az élete végét jelentené.
Persze mondhatjátok, hogy ez mind nem is igaz, de én úgy sem
fogom elhinni nektek.
VM / 2015.10.03. / Szfv.
No comments:
Post a Comment