Nem akarom próbára tenni a türelmeteket azzal, hogy ki vagy mi vagyok és hogy valaki azt mondta, hogy ezt csináljam, mert jó – mert egyébként senki sem mondta, csak csinálom – szóval egyszerűen olvassátok el és ha tetszett, klikkeljetek vissza ide holnapután, mert akkor majd teszek fel egy újat, később meg egy harmadikat, és így tovább... Ennyi. Remélem tetszeni fog nektek. Üdv. VM / 2014.04.16. / Vác
A névtelen utca
házaira senki sem emlékezett. Ezért valahányszor az emberek a névtelen utcába tévedtek, mindig meglepődtek
azon, amit ott láttak: „nézd, milyen bájos, nyugodt, kedves … jaj de szívesen
élnék itt, távol a világ zajától, olyan csend van itt … az ember nem is
gondolná, hogy mennyire gondtalanul élnek egyes helyeken…” mondták az emberek
egymásnak, amikor a névtelen utcában
jártak, úgy, mintha mindig első alkalommal látnák a helyet. „Milyen utca is ?”
kérdezgették egymástól, amikor baráti beszélgetések alatt el szerették volna
mesélni ismerőseiknek, hogy merre jártak legutóbb… „hol is ? … még a városra
sem emlékszem”. A névtelen utcában az
autók is alig-alig jártak, mert zsákutca volt és sehová sem vezetett. A lakók
pedig – nekik az a kevés autó is sok volt, ami időről időre véletlenül betévedt,
hogy végül leghátul hosszasan szerencsétlenkedve megforduljon a szűk helyen –
szóval a lakók egy napon az utca egyetlen bejáratára is felszereltek egy
behajtani tilos táblát (ki tudja, honnan szerezhették…). Ettől a naptól fogva csak
ők, a lakók hajtottak be – mintegy fittyet hányva az önmaguk által kikiáltott új kresz szabályra. Pár évvel később, két költözés és egy haláleset okán, végképp
eltűntek az autók és a névtelen
utcában nem hallatszott már más, csak léptek, tölgyfaajtók nyikorgása, köhögés,
halk szavak és minden délben egy közeli templomtorony harangjának kongása. Évek
teltek el így, sőt, évtizedek. Gyerekek nőttek fel a csendben és amikor
felnőttek, elhagyták a névtelen utcát.
De a csendet, amihez hozzászoktak, lelkük mélyén magukkal vitték mindenhová,
amerre jártak. Bármerre is fújta őket a szél a világban, mindenütt önkéntelenül
ugyanazt a csendet keresték. És megtalálták. És egyre több ilyen hely lett; ezekről a helyekről pedig az új apák új fiai újra továbbvitték magukkal a csendet,
szerteszét a világba. Végül, a tejút egy távoli sarlóján, egy naprendszer
harmadik bolygóján, az ő időszámításuk szerint valahol félúton a második és a
harmadik évezred között…
No comments:
Post a Comment