無 限 V.

"A végtelen tenger", így nevezte el - csak magának - Szabó János a helyet, a planétát, ahová csöppent. Emlékezetében minden egyes lépéssel, amit újdonsült barátja, az óceán felszínén - pontosabban egy ujjnyival felette - tett, hátrább szorult Szabó Bácsi képe és helyébe egy nála jóval határozottabb, erősebb és valamivel fiatalabb Szabó János lépett, az az ember, aki gondolataiban megszakítás nélkül létezett, akivé serdülő kamasz kora óta szeretett volna válni. Most ott gyalogolt a lassú, lomha, barátságos hullámokon, már messze elhagyta a partot, az már nem is látszott mögötte, még akkor sem látszott volna, ha visszafordul és, ha nem tornyosult volna körülötte mindenhol lomha hömpölygő óriás utitársa, a tenger. Néha felért egy-egy hullám tetejére, vethetett egy pillantást a látóhatár felé és a lassan hullámzó plazmán kívül semmit sem látott, de ez nem okozott benne szorongást, vagy félelmet, mert figyelmet és szeretetet érzett maga körül.

Nem tudni, hogy földi szokások szerint napoknak, hónapoknak, vagy éveknek nevezték volna azt az időt - ha ugyan volt idő ezen a helyen - , amit Szabó János a hullámokon töltött, mire az örvényhez ért.

nem az én fotóm, csak Szabó Bácsit rajzoltam oda, eredetihez klikk a képre