hand uncontrolled by the head - - HUBH

Constance

d'Artagnan rides in in few minutes to save Constance Bonacieux

outer space

77656738767 - N2341029UUH- 2341065452W - 989763425GGF- 989ö87813SSA001-563LLIILLOO - MMYYö9ö8786 - TEWQÉLÉ4342 - 0077006564 - ÉÉOO78689U - GD34246

無 限 V.

saját fotó, elég nehéz (és szerencsés) volt így elkapni egy sirályt - klikk a képre

"mire vársz, mit ácsorogsz itt ?" kérdezte egy hatalmas sirály az örvény szélén töprengő Szabó Jánost. Szabó a feneketlen mélységbe zúduló óceánt figyelte és önkéntelenül arra gondolt, hogy ha ez sokáig tart, egyszerűen elfogy majd a tenger és nem marad a helyén semmi, csak szikla, meg homok. "Min gondolkodsz ?" szólította meg őt ismét a nagy fehér madár és Szabó János csak ekkor fogta fel, hogy valaki beszél hozzá. Nagy körökben keringett körülötte; időközben a korábbi hatalmas hullámok eltűntek és az immár sík felületű plazma apró fodrai, ráncai keltette háttérbe a madár csaknem teljesen beleolvadt. "Hát te hogy kerültél ide ?" kérdezte az öreg, mikor végre észrevette. "Azóta követlek fentről, mióta a parton lehuppantál a homokra arról a kötéllétráról. Honnan másztál ide ? Nem tudtam elég magasra repülni, hogy lássam a létra végét, csak eltűnik az égben a csillagok között...". Szabó erre elgondolkodott, "honnan is...", nem emlékezett semmire... csak a délelőtökre, az utca zajaira, a körülötte zsongó városra... és egy finom kávéra, meg a tarkóját melegítő napsütésre, amikor Etelka asztalánál, háttal az ablaknak ül. Hirtelen elfogta a honvágy. "Visszamennél ? Ugye arra gondolsz, hogy most meginnál egy kávét..." kérdezte a sirály. "Nem lehet... éveket, századokat másztam lefelé, mire ideértem" felelte szomorúan. "Mindent lehet" mondta a madár. Egyre kisebb köröket írt, egyre közelebb került Szabóhoz - ő csak ekkor látta, hogy fehér tollú kísérője milyen hatalmas -, óriási csőrével elkapta Szabó János ingét és elrepült vele az örvény kellős közepe fölé....

...és eleresztette

job offer

the very exciting job of a Launch Engineer - click onto the "baaang"

Once I was browsing job offers on the web and saw one that caught my imagination. They called the position Launch Engineer. Then I made this drawing.

a very short story III.

bricolage

XI.

 

無 限 V.

"A végtelen tenger", így nevezte el - csak magának - Szabó János a helyet, a planétát, ahová csöppent. Emlékezetében minden egyes lépéssel, amit újdonsült barátja, az óceán felszínén - pontosabban egy ujjnyival felette - tett, hátrább szorult Szabó Bácsi képe és helyébe egy nála jóval határozottabb, erősebb és valamivel fiatalabb Szabó János lépett, az az ember, aki gondolataiban megszakítás nélkül létezett, akivé serdülő kamasz kora óta szeretett volna válni. Most ott gyalogolt a lassú, lomha, barátságos hullámokon, már messze elhagyta a partot, az már nem is látszott mögötte, még akkor sem látszott volna, ha visszafordul és, ha nem tornyosult volna körülötte mindenhol lomha hömpölygő óriás utitársa, a tenger. Néha felért egy-egy hullám tetejére, vethetett egy pillantást a látóhatár felé és a lassan hullámzó plazmán kívül semmit sem látott, de ez nem okozott benne szorongást, vagy félelmet, mert figyelmet és szeretetet érzett maga körül.

Nem tudni, hogy földi szokások szerint napoknak, hónapoknak, vagy éveknek nevezték volna azt az időt - ha ugyan volt idő ezen a helyen - , amit Szabó János a hullámokon töltött, mire az örvényhez ért.

nem az én fotóm, csak Szabó Bácsit rajzoltam oda, eredetihez klikk a képre

outcast (127)

outcast 127

326

???

 

19.30

kérem, a kávéhoz nem jár cukor, kérdeztem,

dehogynem, szólt a lány, mennyi legyen ?

diadalittasan másztam vissza 

egy perc múlva bárszék trónomra, 

kezemben kis zacskó, zacskóban bogyó, 

lehetett volna pirula, vényre kapható,

de azon a helyen olyan szer nem terem,

a kávé és a süti ezerhatszáz,

e pénzért még kapsz egy este fél nyolcat,

mekdó-nyüzsi-hangokat,

egy október-végi sétát,

egy szelet váci éjszakát...

a város felől később lesz piros, 

olyan negyed perccel,

de ha ezt tudod és nem sietsz,

senki nem üt el, így a mentő sem visz el,

otthon vár rád a gondolkodó-novellaíró-rajzoló-poéta-fotel

15 revolutionary squares breaking habits and behaving like squares

whart

.

無 限 IV.

Kovács Istvánné (született Pálfalvi Etelka), akit az egész utca csak Kovács Néniként ismert és aki "széles e határon" a legjobb kávét főzte - legalábbis Szabó Bácsi szerint - egészen délig nem is foglalkozott azzal, hogy ablakszomszédja, Szabó Bácsi nem mutatkozik. "Biztosan lement a lángossütőhöz beszélgetni" gondolta Etelka "vagy az is lehet, hogy hajnalig olvasott és most alszik" - bár, ez utóbbi lehetőséget lelke mélyén elvetette, mert éjjel feltűnt volna neki Szabó Bácsi lámpájának tükröződése a szemben lévő ház ablakán. Látta, hogy lent az utcán János barátai - akikkel az öreg rendszeresen beszélgetni szokott - hazafelé tartanak és János (Szabó János, avagy Szabó Bácsi) nincs velük, ekkor vonta fel először szemöldökét. Ráadásul az öreg kávéra sem jelentkezett, pedig azt ki nem hagyta volna - Kovács Néni ebben egészen biztos volt. Délutáni alvás után, olyan három óra körül kinézett az ablakon, ki is nyitotta és kíváncsian kikönyökölt rajta, ekkor vette csak észre, hogy Szabó Bácsi ablaka és vele a függöny tárva nyitva leng a szélben és valamivel lejjebb kötélfoszlányok lógnak a ház faláról. "Hmmm" mondta önmagának határozottan Kovács Néni "úgy látszik, János kimászott a saját ablakán..." Elhatározta, hogy másnap elindul megkeresni az öreget. Vajon ugyanilyen biztosan döntött volna akkor is, ha tudja, hogy János éppen egy idegen bolygó plazmaóceánján kel át és maga sem tudja, mit remél megtalálni a másik parton... ha egyáltalán létezik a másik part és nem csak földi sztereotípiáink optimizmusa hazudja neki azt.

...nem, Kovács Nénit nem érdekelte semmilyen plazmaóceán, őt Szabó János érdekelte és ettől senki sem tátoríthatta el.

Megitta mindkét kávét, majd becsukta az ablakot, magánál is és az öregnél is.

325

When preparing to the very first exhibition of the painters later called "impressionists" someone called Claude Monet to give a title to one of the pictures he was going to present. After thinking a minute he gave it "impression soleil levant", and it became the name of the movement: impressionism. This story shows the thinking ... or the lack of it ... of an artist. The title or the theme are the less important when we are creating. We are creating for the sake of it. I don't want and certainly don't have the right to declare something in Claude Monet's place but for me the story above shows that he, in that morning at the port of Le Havre, didn't care of it either.

When I draw, I simply love to see a line "comming out of my finger", so I draw another and another one until I feel some kind of a satisfaction and say "it's not bad, I really would like it on my wall" and that's it. I don't know what's this on the above picture, the only thing I can decode is "325" but I know nothing about it's meaning either.

anything

nincs mögötte link, de nagyobb lesz, ha ráklikkelsz
nem tudom, mi az az "RSB", nem ez benne az érdekes

legkedvesebb pillanataim mindig azok voltak, amikor valamiért hipp-hopp megszűnt a "kinti világ" és teljes énemmel saját gondolataim felé fordulhattam. ez nagyon sokszor előfordul mindannyiunk életében.

amikor hajnalodik és másnapra az egyetlen célom, hogy egy-két óra múlva - itt, a fotelben ülve - felébredjek a konvektor pattoigására.

amikor fent a hegy tetején csöpög az orromról az izzadság, már nem lihegek, süti a hátam a nap, meleg a kezem alatt a kőkorlát és lassan felfogom a dalt, amit a szél a leveleken játszik el.

amikor az alkonyatban leparkoltam valahol a reptér betonján, hogy a szélvédő mögül végignézzem egy-egy gép utasainak vándorlását. épp nem volt feladatom, egyedül voltam, csak az URH beszélt mellettem szüntelen, különös rögtönzött és soha véget nem érő előadás.

amikor a Margit körúton az araszoló sor megáll - ott az Átrium előtt (hol mozi, hol színház) - és a letekert ablakból csukott szemmel hallgatom a villamossín énekét.

vagy amikor ujjaim elszabadulnak a képernyőn és valami színes, érthetetlen, és meghökkentő születik, amiről én sem tudom, hogy mi, de nézni kifejezetten élvezem

"...mit szólsz ehhez Uram, ugye érdekes... nekem az, én igazán szeretem..." ezt dünnyögöm olyankor magamban

ez a szabadság íze

egészen rövid történet II

Menekülés a mátrixból - vajon odaérsz ? - klikk a képre

csupa kisbetű

"Small Town Friday Night", forráshoz klikk festményre

azt hiszem veszek egy öngyújtót, ez hétvégére a projekt. van, aki elmegy Egyiptomba, vagy a török riviérára, hogy az utazásról hazatérve büszkén mesélhesse, hogy Egyiptomban, vagy épp a török riviérán töltötte a hétvégét, gondosan kiemelve a svédasztalos reggeli részleteit és hogy milyen bunkók ez vagy az a nemzet (... nem úgy, mint mi....), akik mi-mindent megengednek maguknak a svédasztalnál ..."bizonybizony... szörnyű... nahát...." mondjuk majd mi, akik hallgatjuk mindezt a munkahelyi étkezőben, végül mosolyogva, egy szuszra hadarjuk el: "nadealényeghogyegészébenjóvoltiugye" és visszabújunk a képernyőnk mögé. ma péntek van és már elmúlt nyolc óra, ma már nem megyek le, így az öngyújtó megvásárlására marad még két napom... ha vasárnapig nem sikerül, végül is senki sem fog kiközösíteni az egyházból, ha csak jövő hét elején veszem meg.... mondjuk szerdán... egyébként nem dohányzáshoz kell, hanem a főzéshez, azzal gyújtom meg a gázt. olcsóbb így, mintha gyufát vennék, meg kényelmesebb is, mert nem kell állandóan gyufáért szaladgálni, amikor elfogyott. egy nap elhasználnék két három szál gyufát, ha pedig nem gyújtogatnám őket kétszer-háromszor is újra a bojler lángjában, akkor akár hetet, nyolcat is...

odakint vágtat a péntek este, mindenki az autójában ül, van itt benzinkút, mekdrájv, meg főút, kereszteződés és lámpa, megannyi lehetőség, hogy kikönyököljön az ember a kocsijából, megmutassa a világnak, hogy ő mennyire menő laza lány vagy fiú, aki így hány fittyet a szabályokra. persze, az első számú szabály a menőség és lazaság, aminek az általánosan elfogadott (szabályos) módja, hogy fittyet kell valamire hányni, ezt követi mindenki, így különbözik a sok szabálykövető ember... valamitől, ami nincs is.

esténként begyújtom a konvektort, szeretem hallgatni a lobogást, olyan, mintha lenne itt valaki, most is villog-lobog-hummog...

egészen rövid történet

XXIst century cat posing philosophical questions

...

*klikk a képre

無 限 III.

Egy darabig állva nézte a lába előtt ide-oda futó hullámokat, lépkedett előttük minden irányba és lassan megtanulta, hogy soha sem fogják megérinteni őt. Felbátorodott és előbb csak párat lépett előre, azután egyenesen belerohant az óceánba, futott húsz, harminc lépést is, de végül mindig ugyanúgy, érintetlenül, szárazon jött ki a habok közül. Végül leült a homokra úgy, hogy a partra futó hullámok éppen körül tudták ölelni őt, összeértek a háta mögött, majd újra szétváltak, jó ötméternyit visszahúzúdtak a homokon és kezdték elölről táncukat. Játszottak, mint két barát. Nem érzett időt, nem tudta volna megmondani, meddig ült így a homokon - semennyit, valamennyit és örökké - és azt sem, hogy mennyit aludt utána - ugyanannyit. Amíg játszottak és amíg aludt, az óceán hullámai apránként minden gondolatát, emlékét, érzését, tudását lemásolták, de a gondolatok áramlása nem volt egyirányú, mert az óceán az idők kezdete óta hullámzott itt és mindennek és mindenkinek, aki a világmindenség bármely sarkából e létezés mérhetetlen ideje óta arra tévedt eltárolta a tudását és Szabó bácsi - ahogyan minden és mindenki, aki eleddig arra járt - most megkapta ezt a tudást. Minden egyes felé nyújtózó hullám nem csak kért, hanem adott is.

Felébredt

...és eleinte nem volt képes megfogalmazni, hogy mi történt vele, legelőször megijedt - önmagától -, azután lassan elfogadta új énjét, ami alapjaiban nagyon hasonlított a régihez, mégis - ezt egészen biztosan érezte - sokkal több volt, mint az a Szabó bácsi, aki egykor... ki tudja, mennyi idővel ezelőtt... kimászott lakása ablakán

nem az én fotóm, forráshoz klikk a képre

szeretem hallgatni az esőt

Osztálytalálkozón jártam, nem tudom, hány éves, azt hiszem, a szervezők ebben nemigen tartanak "hagyományt"... azt hiszem.... és képzeld el, hogy beül egy helyre körülbelül húsz ötvenes férfi - ha jó karban már nincsenek is, azért egy-két óráig még képesek bizonyítani, hogy de igen - és mind beszél, ezért kénytelenek folyamatosan túlharsogni egymást ezért a keveseknek, akik inkább hallgatnak - én közülük voltam egy - a következő élményben lesz része: húsz férfi, barátságosan mosolyogva, két órán keresztül ordibál egymással. Persze, ez így nem igaz: az én élményem két órás volt, de csak azért, mert hamarabb eljöttem, a fülsiketítő élmény mindenki másnak tovább tartott. Hogy jó volt-e ? Igen, a néma figyelők szép, érdekes és elgondolkodtató képeket láthatnak: "kollegisták", akik más vidékról valók és ma is együtt beszélgetnek, úgy, mint rég, egyáltalán érdekes látni, hogy mindenki ugyanazokkal beszélget, mint rég, figyelni az arcokat, ahogyan mesélik az életüket és azokét, akik hallgatják, érdekes az emberek mögé képzelni azt az elmúlt három évtizedet, ami a mi sorsunk volt: itt ül húsz életrajz-regény, mind lehetne vagy három-négyszáz oldal, illetve egy, az osztályfőnökünké, ez lehetne hatszáz és meg lehetne írni őket úgy, hogy mások élvezetet találnának abban, hogy elolvassák .... Én nem szeretem, ha a harsogás úgy beleköltözik a fejembe, hogy éjjel, álmomban is folytatódik, ezért két óra után eljöttem, hazaértem a csendbe, megint lementem  az utcára, be a Mekbe, mert tudtam, hogy ami ott ér, majd jól eltompítja emez kellemetlen éleit, megmarad belőle a szép, a jó, így is történt. Közben eleredt az eső. Most nyolc óra van, ez az utolsó mondat, itthon ülök a fotelben és az esőcseppeket hallgatom

nem az én fotóm, forráshoz klikka képre

無 限 II.

**

Szabó bácsi mérhetetlen sok ideig ereszkedett a végtelen kötéllétrán, nem látta sem a végét, sem az elejét, azok csak lengve, tekeregve eltűntek a csillagpöttyökkel teli fekete éjben a feje felett és a lába alatt. Nem érzett éhséget, félelmet, fáradtságot, csak rakta egyik lábát a másik után mindig egyel odébb a hágcsó fokain és markaival újat és újabbat szorított, így kísérte önmaga diktálta, öröknek tűnő, különös táncát. Időnként megállt, lenézett, majd fel és arra gondolt, milyen jó lesz, amikor majd újra Kovács néni konyhájában beszélgetnek Kovács nénivel egy kávé mellett. Már érezte is nyelve tövén Kovács néni nagyszerű kávéjának ízét. Nem volt abban a kávéban semmi különleges, hacsak nem éppen ez volt benne az; olyan volt, mint a kenyér, amit az író süt: megdicsérik, azt mondják, különleges az íze, de az író tudja, hogy nincsen abban, csak liszt, élesztő, cukor, só és csapvíz, mindenből a legolcsóbb... „akkor vajon mi benne a különleges”, kérdi ilyenkor az író önmagát...

„Mérhetetlen sok ideig ereszkedett”, ezt írtam fent és Szabó bácsi még többször mérhetetlen-sok-ideig ereszkedett tovább, mire messze, irdatlan mélyen felrémlett neki egy pont, ami attól fogva minden egyes lépésével egyre csak nőtt és Szabó bácsi kisvártatva egy fekete-fehér óceán partján találta magát. Egy ideig még lógott a hágcsó végén, mert nem akarta elveszíteni az egyetlen kapcsot, ami ahhoz a másik világhoz és Kovács néni kávéjához köti... végül lehuppant a puha parti homokra, hanyat bukfencezett, majd riadtan felnézett a létrára és örült, hogy az továbbra is ott lóg, himbálózik néhány lépésre tőle, majd’ egy méterrel a part fölött.

„A Solaris gondolkodó agy-óceánja”, gondolta magában, ahogyan a lába felé nyújtózó hullámokat figyelte. Akkor, a mérhetetlen-hosszú-idők előtti pillanatban mezítláb mászott ki az ablakon, így most is mezítláb állt a homokban és a hullámok mindig egy-két centivel lábujjai előtt álltak meg, akárhová is lépett, előre, hátra, vagy oldalra, azok a hullámok tudták, hogy Szabó bácsi ott van

**a képet a neten találtam, forráshoz klikk a képre

無 限

Egyszer - majdnem azt írtam ide, hogy „egy napon”, de valójában senki sem tudja eldönteni, hogy nappal volt-e vagy éjszaka, vagy valami olyan, amit nem is ismerünk -, tehát egyszer Szabó bácsi felébredt és különös, lágy, ugyanakkor ellenállhatatlan erő húzta őt a nyitott ablak felé, amit egyébként mindig nyitva hagy, ha aludni tér. Kinézett az ablakon, le a térre, de odalent nem volt tér, semmi sem volt, sőt, attól a pillanattól kezdve, hogy kinézett, Szabó bácsi azt sem tudta eldönteni, hogy létezik-e még egyáltalán az „odalent” vagy az „odafent” fogalma, hiszen amit abban a két irányban látott, amit az elmúlt hetvenegy évben ilyen neveken emlegetett, távolról sem hasonlított arra, amit eleddig megszokott. Nem volt játszótér és nem ücsörögtek csavargók a padon, nem szaladt a busz reflektorainak fénye a keresztutca házainak falán, de keresztutca sem volt, úttest sem, így busz, vagy házak sem és ha jobbra nézett, nem villogott a tévé Kovács néni lakásában. Valójában, ha jobbra nézett, a látvány semmiben sem különbözött a „fent” vagy „lent” által nyújtott látványtól. Szabó bácsi már épp arra gondolt, hogy visszatér aludni - a „hátrafelé” jelentésében még teljesen biztos volt -, amikor észrevette, hogy az ablaktól nem messze egy elnyűtt kötéllétra lobog bele a világűr végtelen, éjsötét, jéghideg csendjébe. Nem volt töprengés, vagy elhatározás, csak tett: elmászott a falon lengő, tekergő létráig és elkezdett rajta ereszkedni.... lefelé ?..... felfelé ?.... ha rajta kívül lett volna valaki ott, talán megmondhatta volna.... Talán reggelre visszaér és Kovács nénivel megbeszélik....

Írország - álmomban

not my shot, for the source click to the image

elmúlt éjszaka álmodtam, mint mindig, most ezt:

Egy ír gazdánál (aki magyarul beszélt... egy álomban sok minden lehetséges...) kölest ettem és rá kellett döbbennem, mint annyiszor életemben, hogy amit "nem szeretek" azt valójában szeretem, csak még soha sem ettem - kölest például még csak álmomban ettem, most. Az ír gazda ír gazdasága megtévesztésig hasonlított a váci vásártérre, borult időben. Megköszöntem a kölest, az ír gazda szintén szólt pár távolról sem barátságtalan szót (az én tapasztalatomban az ír ember - magyar mértékkel - nem kedves... nem mézes-mázos, kevésbé teátrális, mint mi) és felkerekedtem, hogy szigorúan nem légiúton, hanem busszal, hajóval, vonattal, gyalog hazajöjjek Magyarországra Európán keresztül

wow

 nem tettem pontot, mert kifejezetten érdekesnek találnám a folytatást

* az álmok leírása nem az én ötletem, hanem Bodonyi Nóráé, akinek sok szórakoztató percet köszönhetek, amiért rendszeresen elküldi az övéit. Van egy youtube csatornája, ez:

klikk a képre

kisbetű és nincs pont a végén

nemrég azt hittem, hogy van egy barátom, akivel megbeszélhetem a dolgaim, de ebben a pillanatban odáig jutottam, hogy elkeseredettségem csillapítandó kitöröltem a telefonszámát mindenhonnan, hogy később se legyek képes felhívni, amikorra már tompulna az érzés. Hogy sajnálom-e ? Nem hiszem, és nem hiszem, hogy később sajnálni fogom. Nem akarom részletezni a történteket, mert akkor még így, egyedül is, hogy nem ketten vagdossuk egymás fejéhez, hogy ki miről tehet, vádaskodásba és panaszkodásba fulladna mondanivalóm. Nagyszerűen sikerült a munkanapom és szerettem volna elmesélni valakinek, de nem tudom és félek, hogy a hétvégém is oda... Valamikor anyámmal beszéltük meg a napjainkat, az övét is és az enyémet is. Jó volt. Legalább volt. De most semmi sincs

azért ide leírhatom, amire gondolok

something no one understands

Va Mi kalandjai a belső Naprendszerben

Talán két héttel ezelőtt a mosógépemet szereltem a garázsban, amikor felhívtak egy állás miatt, amit korábban megpályáztam és, bár fizetést még nem kaptam, hiszen az csak tizedike környékén lesz esedékes, ma már mondhatom, hogy azon a helyen dolgozom. A mosógépen a forgó dob egyik tengelye tört el, megette az idő és a víz, ezt cseréltem éppen, ehhez levittem a dobot a garázsba, lefúrtam a régi tengely szegecseit és már az új tengely csavarjait köszörültem, hogy mosás közben ne érjenek bele a gép egyéb részeibe, amikor szólt a telefonom és meg sem hallottam volna, de kitettem magam mellé a padlóra, hogy lássam, ha esetleg elkezd villogni - szerencsére. Autóalkatrész kereskedő vagyok. Wow („ouáou”) - „minden szipiszuper”, mondanák a legóemberek a legóvárosban. Azt hiszem, szeretem csinálni. Persze, a legjobban itthon, a fotelben ülni szeretek és írni... sőt, a legjobban csak simán ülni... de, ha elfogadom, hogy muszáj valamilyen jövedelemre szert tennem, különben nagy bajba kerülhetek, akkor - egyelőre - igazán ideálisnak érzem az állapotom. Szeretek munka után kilépni Újpesten az utcára, elballagni a kocsiig, letekerni a jobb oldali ablakot és menet közben hallgatni az elsuhanó várost (pl: „anya, nézd, elengedett kézzel rollerezem”... „ügyes vagy, most a lábaddal is engedd el fiam, akkor lehetsz csak igazi király”, gondolom magamban). Szeretem, hogy városban dolgozom, de nagyon gyorsan ki is érek belőle, Budaörshöz, Csepelhez, vagy a repülőtérhez képest kész felüdülés hamar hazaérni Vácra. Szeretem, hogy ülő munka, hogy a szakmámat használom és szeretem, hogy a kollégák segítenek - ki tudja, talán kedvelnek is. Az idősebbek több, mint tíz évvel fiatalabbak nálam, de ez a kisebbség, a többség fiam korú, de ez nem rossz, én élvezem a fiatalok társaságát, rengeteget lehet tanulni tőlük. Szeretem, hogy nem kell hajnalban kelnem. Amikor a repülőtérre jártam, háromnegyed háromkor (02.40-kor) keltem, főztem, mert a tizenkét órás műszakot nem lehet csak úgy, meleg étel nélkül kibírni, beültem a kocsiba, három negyvenkor indítottam, fél ötkor már a reptéri parkolóban vártam a buszt, átcsipogtunk a fémkapun, ötkor kezdtünk, ötkor végeztünk... no, nem részletezem tovább, most kellemesebb.

A harmadikon lakom és a fotelből, amikor nem a képernyőt nézem, éppen kilátok a McDonalds „M” betőjére, ha a képernyő sem világít, akkor az süt be az ablakon, amolyan városi sötétség van. Most három óra van, hatig még alhatnék három órát, de holnap nem megyek, mert nem lesz áram bent. Lehet, megvárom, amíg pirkad, azt nagyon szeretem, keresek egy jó könyvet itt... valahol...

* A mosógép jó lett, egyet próba-centrifugáztam, egy teljeset pedig mostam, nem rángat, nem folyik, wow, a legóemberek a legóvárosban erre is ugyanazt mondanák... persze, lehet, ők vennének egy legómosógépet százezerért...

... remélem, nekem nem kell...

a képet a neten találtam, forráshoz klikk a képre

Cheongpa-dong

nem saját kép, a forráshoz klikk a képre

Elolvastam

Kim Hoyon „Nagy remények ksboltja” című könyvét.

Értékelésem: 10 / 10 pont.

Hogyan mérem: azt mérem, mennyire gondolkodtat el olvasás közben és az elolvasást követő napokban, minél inkább, annál magasabb a pontszám.

Nem hiszem, hogy bármi fontosat árulok el a jövő olvasói számára, ha pár szót írok a történetről: igazán izgalmas és meghökkentő körülmények között egy szöuli „kisboltban” új alkalmazottat vesznek fel az éjszakai műszakra. Egyrészt figyelemmel kísérhetjük a főhős csetlés-botlásait, hogyan tanulja meg az új munkahelyhez tartozó új szakmát és végül hogyan nő fel a feladathoz, másrészt, hogyan válik a boltba járó vásárlók „gyóntató papjává / pszichológusává”. Mindezen, az egyéni élettörténeteken keresztül az olvasó megismerheti a valóságot arról, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy munkavállalónak, anyának, apának, fiatal, vagy idős felnőttnek, fiú vagy lány gyermeknek ma Koreában... és végül rájöhet: nem csak Koreában, hanem bárhol a világban.

Érdekes ? Nagyon,

Romantikus ? Szerintem az is,

„Nagyon mai” (van egy ismerősöm, aki a filmekre szereti ezt mondani) ? Igen, mai,

Gyilkolnak benne ? Nem,

Le lehet tenni ? Nem nagyon,

Hosszú ? Nem (én lassan olvasok, mert a könyv végére szeretek emlékezni a részletekre, nekem egy hetembe került elolvasni, normál olvasó számára két nap),

Milyen alcímet adnék a könyvnek ? Hofi nyomán: „Fárasztó sportág a pénzvadászat”

Szerintem olvasd el.

Apróság: érdekes, hogyan adnak címet egy történetnek, minden országban valami teljesen más - de a „kisbolt” szó mindenhol benne van.

A hangverseny

 

Ha kiöregedő félben lévő hangversenyzongora lennék, valahogy kijutnék a váci főtérre - vasárnap, épp, amikor a bolhapiac van - (húrjaim enyhe kakofóniában zengenének, amint gazdám és más önként jelentkezők a kockakövön tolnának) és addig-addig illegetném magam, míg valamelyik házból előkerülne Szabó bácsi. Ő odabent már magára öltötte volna anyai nagynénjétől örökölt viseltes frakkját és most komoly arccal leülne klaviatúrám elé. Szabó bácsi egyetlen tekintettel csendre utasítaná a bolhapiac vásárlóközönségét, legutoljára a gyerekek némulnának el anyjuk „csssst, pssszzzzt”-jére és végül mindenki áhítattal várná, hogy a frakkos mester dalra fakassza hangszerét....

„taammm tadattammm tadatammm..... tadaaaammmm”

és még egyszer:

„taammm tadattammm tadatammm..... tadaaaammmm”

 Kovácsné egy papírzsebkendővel előzékenyen letörölné Szabó bácsi homlokáról a gyülekező izzadság-cseppeket, miközben a többi árus lassan, különböző rejtekhelyekről, mind elővenne egy egy hangszert, ki furulyát, ki hegedűt, gordonkát, Péterffiné - nyugdíjas röntgen-asszisztens - a közeli bokrok takarásából kitolna egy két méter átmérőjű gongot, miközben férje - maga Péterffi - kezében a jókora gongütővel már nagyban készülne arra az egyetlen pillanatra, amikor meg kell majd szólaltatnia az eleddig a tizenkettes szám padlásán őrzött hatalmas tányért. Sorban megszólalna az összes hangszer, Szabó bácsi pedig hősies elszántsággal futtatná fáradhatatlan ujjait, csuklóit a billentyűk fekete és fehér pástján. Komolyzene - komoly arcok: a bolhapiac vásárlói átszellemülten, kezükkel, ujjaikkal és apró fejmozdulatokkal, bólintásokkal kisérnék a muzsikát, egy valakit kivéve: Répási, a tizennégyes szám emeleti lakásának tulajdonosa, épp szóra emelné száját afeletti megrökönyödésében, hogy egy lengyel csavarhúzó készletért kétezerötszáz forintot kérnek, de a szemfüles Péterffi jobb kezében a gongütő épp azelőtt csapna le Répási homlokára, hogy annak öblös hangja keresztülordítaná a hangversenyt. „L’art pour l’art” - ezt súgnák Péterffi emelkedett gondolatai, miközben látná, hogy felesége - a nyugdíjazott röntgenasszisztens - a bokrok takarásába vonszolja Répási alélt testét, de Péterffi gongütőt tartó jobb keze újra magasba emelkedne, ezúttal pontosan a partitúra szerint, hiszen már lassan sorban elhallgatnának a hangszerek ... a legutolsó hangok távoznának a zongorából... már mindenki Péterffit figyelné ... őszi szellő susog a téren .... és....

„GOOOOOOOONNNNNNNNGGGGGGG”

... és újra csak a szél fúj...

...pillanatnyi csend..., majd kitörő tapsvihar... tapsorkán...., a fagylaltozó és a kínai étterem vendégei felállva ünneplik Szabót, Péterffit, Péterffinét és a többieket ... még az időközben magához tért Répásinak is jut az ovációból, ő persze nem érti, hogy egy csavarhúzó-készletnek miért kell ekkora felhajtás, de azért zavartan meghajol a tér vendégeinek és a nyitott ablakokból éljenző lakóknak... micsoda siker... micsoda élmény...

micsoda álom...

*Azt persze senki sem tudja, hogy a gong létezik-e és hogy az ütőt pontosan mi mindenre használják... Répási még nem panaszkodott.

eternal

.

... nem, ezen a helyen nem áll meg az idő.... mert nincs idő.

órák vannak...

és van reggel, délelőtt, ebéd, délután és este és van éjjel is... 

akkor nagyokat lehet gondolkodni

de azután újra kezdődik ugyanaz és nincs különbség

csak nap, fény, árnyék, szél és szélben integető lombok és az árnyékuk a nagyszoba falán és messziről ugyanúgy koppan egy csatornafedél, valahányszor áthajt rajta egy autó, ahogyan az előző délután és nem tudom, hogy azelőtt mi volt...

jártunk a vizen

 

Ezen a hétvégén a váciak a Duna vizén jártak, klikk a képre

interjú

    

Hamarabb érkeztem, mert szeretem felmérni a környéket és egyébként sem jó az utolsó pillanatban érkezni, Budapesten, ugye, az ember soha sem tudhatja, hol keveredik dugóba, hol talál parkolóhelyet. Kétszer voltam vécén, egyszer egy MOL kúton - ott ez ingyenes -, egyszer pedig már a munkaadónál; nem, nem az izgalmak miatt, egész biztosan a reggeli tejföl és a csalamádé együtt okozták.

Ahogy kiléptem a mosdó ajtaján, ott állt előttem a HR-es hölgy, már tudta, hogy én vagyok az, akire vár, nekem is sejlett, hogy ő lehet az, aki tegnap felhívott - egy igazi HR-esnek van olyan arckifejezése, hogy „én hívtalak tegnap, kicsit korán vagy, de gyere várj egy kicsit a tárgyalóban”.

És én vártam: egyszerű asztal, székek, a résnyire nyitott ablakból beszivárog a kinti zaj, elsuttogok magamban pár mondatot, amiket majd a kérdéseikre fogok válaszolni. Kisvártatva egy beszélgetés egyre erősödő hangjai jönnek a folyosón, férfi hang: műpoén, női hang: műnevetés, benyitnak, ketten, Miss HR és a majdani sikeres pályázó felettese. Bemutatkozás, leülünk, Miss HR megkér, hogy beszéljek magamról és én beszélek. A kezében van az önéletrajzom, szemeivel kíséri benne a mondókám, néha kérdéseket tesz fel, Miss HR velem van, nem ellenem és ez jó. Ezt onnan tudom, hogy az önéletrajzomban átugorja a kényelmetlen részeket, nem akar a vesztembe sodorni. Létezik egy ellenkező HR viselkedés, ahol Miss Másik Elméleti HR szinte azért harcol, hogy nehogy felvegyenek. Az én Miss HR-em nem ilyen. Beszélgetünk, már tegeződünk, ezt is Miss HR kezdeményezte, ez jó jel (lehet). Persze együtt hozzák majd meg a döntést. Mr Főnök beszél a munkáról, figyelmesen hallgatom, néha, egy-egy szóra átcsap nagyon enyhe panaszkodásba, de hamar felismeri és visszakanyarodik. „Csak hallgasd, most olvad a jég”, gondolom magamban és felveszem a „hát-igenigen-ez-így-van-de-nem-is-kellenének-alkalmazottak-ha-minden-könnyen-menne” arckifejezésemet. „És mennyi lenne a bérigényed Miklós ?” kérdezi Miss Szimpatikus HR és én megmondom nekik, amire egyikük sem vág megrökönyödött arcot - wow. „Van-e kérdésem”, „nincs, minden tiszta”, „de ha lenne, bátran írjak e-mailt”, „úgy lesz”, válaszolom, és vége az interjúnak. Felállunk, Mr Főnök kezet nyújt, kezet fogunk, nem néz rám, nem hiszem, hogy ez rossz jel, van, aki nem néz a másikra kézfogáskor - senkire, semmikor - és ő szerintem épp ilyen. Miss HR szintén kezet nyújt, ő rám néz, a nők tudnak viselkedni.

Parkoló, beülök, indítok, indulok, megyek, gondolkodom. Gondolkodom ? Nem, nem is, csak nézek ki a fejemből, „majd jelentkeznek”. Már kint járok az utcákban, a jobb oldali ablakot mindig letekerem és most azon hallgatom a várost - nevetés, köhögés, piac, teherautóponyva, raklap, gyerekzsivaj, messziről duda, távolabb, az utca torkában egy sárga csík a villamos.

Hazafelé vitorlázom az Árpád hídon, a jobb vállamat nyaldossa a szellő, egyszerűen csak élvezem, ez a szabadság íze.

VM, 2026.07.15. BP / Vác

mítosz

Ősi Gmgumumbmga eredet-mítosz:

Kezdetben nem volt senki és semmi - semmi, csak a folyó és a fák. Azután eljött hajón egy idegen, a partnak vezette a bárkát, kiszállt és sárból, kavicsból, homokból, ágakból és levelekből épített egy embert meg egy asszonyt, majd magába szívta a nyugatról fújó szelet és belefújta ebbe a kettőbe, így életet lehelt beléjük. Akkor még gyúrt magának ötven golyóbist sárból és betette azokat a bárkájába, azzal elhajózott.

„Mikor lesz ebéd ?”, ez volt az életre kelő sárember első szava, amikor feleszmélt és rácsodálkozott a világra és látta, hogy mellette áll egy asszony.

„Amikor hozol valamit, hogy elkészítsem”, válaszolta azonnal az asszony, mert a hajós idegen úgy gyúrta meg a sárasszonyt, hogy ne kelljen a szomszédba mennie néhány csípős megjegyzésért, ha az ember viselkedése azt kívánná.

Akkor az ember látta, hogy nem érdemes újat húznia az asszonnyal, hát elment erdőnek, völgynek, rétnek, hegynek, pataknak, hogy fogjon valamit ebédre.

Amikor a hajós idegen továbbhajózott, időről időre kihajított a fák közé egy-egy sárgolyót - mindig egyet az ötven közül, amiket magával vitt - és azokból mindig ötven féle állat keletkezett. Így Dgmumogbagu - így nevezte magát a sárember -, mire elindult, hogy ebédnek valót ejtsen az asszonynak, az erdők, vizek, hegyek és ligetek már hemzsegtek a vadtól és egyikőjük sem maradt éhen. Így kerülte el az ember az első veszekedést.

A hajós idegen nem Szabó Miki volt, de - mondják - nagyon hasonlított rá (fenti kép).

2026.06.25. Vác