Va Mi kalandjai a belső naprendszerben

Talán két héttel ezelőtt a mosógépemet szereltem a garázsban, amikor felhívtak egy állás miatt, amit korábban megpályáztam és, bár fizetést még nem kaptam, hiszen az csak tizedike környékén lesz esedékes, ma már mondhatom, hogy azon a helyen dolgozom. A mosógépen a forgó dob egyik tengelye tört el, megette az idő és a víz, ezt cseréltem éppen, ehhez levittem a dobot a garázsba, lefúrtam a régi tengely szegecseit és már az új tengely csavarjait köszörültem, hogy mosás közben ne érjenek bele a gép egyéb részeibe, amikor szólt a telefonom és meg sem hallottam volna, de kitettem magam mellé a padlóra, hogy lássam, ha esetleg elkezd villogni - szerencsére. Autóalkatrész kereskedő vagyok. Wow („ouáou”) - „minden szipiszuper”, mondanák a legóemberek a legóvárosban. Azt hiszem, szeretem csinálni. Persze, a legjobban itthon, a fotelben ülni szeretek és írni... sőt, a legjobban csak simán ülni... de, ha elfogadom, hogy muszáj valamilyen jövedelemre szert tennem, különben nagy bajba kerülhetek, akkor - egyelőre - igazán ideálisnak érzem az állapotom. Szeretek munka után kilépni Újpesten az utcára, elballagni a kocsiig, letekerni a jobb oldali ablakot és menet közben hallgatni az elsuhanó várost (pl: „anya, nézd, elengedett kézzel rollerezem”... „ügyes vagy, most a lábaddal is engedd el fiam, akkor lehetsz csak igazi király”, gondolom magamban). Szeretem, hogy városban dolgozom, de nagyon gyorsan ki is érek belőle, Budaörshöz, Csepelhez, vagy a repülőtérhez képest kész felüdülés hamar hazaérni Vácra. Szeretem, hogy ülő munka, hogy a szakmámat használom és szeretem, hogy a kollégák segítenek - ki tudja, talán kedvelnek is. Az idősebbek több, mint tíz évvel fiatalabbak nálam, de ez a kisebbség, a többség fiam korú, de ez nem rossz, én élvezem a fiatalok társaságát, rengeteget lehet tanulni tőlük. Szeretem, hogy nem kell hajnalban kelnem. Amikor a repülőtérre jártam, háromnegyed háromkor (02.40-kor) keltem, főztem, mert a tizenkét órás műszakot nem lehet csak úgy, meleg étel nélkül kibírni, beültem a kocsiba, három negyvenkor indítottam, fél ötkor már a reptéri parkolóban vártam a buszt, átcsipogtunk a fémkapun, ötkor kezdtünk, ötkor végeztünk... no, nem részletezem tovább, most kellemesebb.

A harmadikon lakom és a fotelből, amikor nem a képernyőt nézem, éppen kilátok a McDonalds „M” betőjére, ha a képernyő sem világít, akkor az süt be az ablakon, amolyan városi sötétség van. Most három óra van, hatig még alhatnék három órát, de holnap nem megyek, mert nem lesz áram bent. Lehet, megvárom, amíg pirkad, azt nagyon szeretem, keresek egy jó könyvet itt... valahol...

* A mosógép jó lett, egyet próba-centrifugáztam, egy teljeset pedig mostam, nem rángat, nem folyik, wow, a legóemberek a legóvárosban erre is ugyanazt mondanák... persze, lehet, ők vennének egy legómosógépet százezerért...

... remélem, nekem nem kell...

a képet a neten találtam, forráshoz klikk a képre

Cheongpa-dong

nem saját kép, a forráshoz klikk a képre

Elolvastam

Kim Hoyon „Nagy remények ksboltja” című könyvét.

Értékelésem: 10 / 10 pont.

Hogyan mérem: azt mérem, mennyire gondolkodtat el olvasás közben és az elolvasást követő napokban, minél inkább, annál magasabb a pontszám.

Nem hiszem, hogy bármi fontosat árulok el a jövő olvasói számára, ha pár szót írok a történetről: igazán izgalmas és meghökkentő körülmények között egy szöuli „kisboltban” új alkalmazottat vesznek fel az éjszakai műszakra. Egyrészt figyelemmel kísérhetjük a főhős csetlés-botlásait, hogyan tanulja meg az új munkahelyhez tartozó új szakmát és végül hogyan nő fel a feladathoz, másrészt, hogyan válik a boltba járó vásárlók „gyóntató papjává / pszichológusává”. Mindezen, az egyéni élettörténeteken keresztül az olvasó megismerheti a valóságot arról, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy munkavállalónak, anyának, apának, fiatal, vagy idős felnőttnek, fiú vagy lány gyermeknek ma Koreában... és végül rájöhet: nem csak Koreában, hanem bárhol a világban.

Érdekes ? Nagyon,

Romantikus ? Szerintem az is,

„Nagyon mai” (van egy ismerősöm, aki a filmekre szereti ezt mondani) ? Igen, mai,

Gyilkolnak benne ? Nem,

Le lehet tenni ? Nem nagyon,

Hosszú ? Nem (én lassan olvasok, mert a könyv végére szeretek emlékezni a részletekre, nekem egy hetembe került elolvasni, normál olvasó számára két nap),

Milyen alcímet adnék a könyvnek ? Hofi nyomán: „Fárasztó sportág a pénzvadászat”

Szerintem olvasd el.

Apróság: érdekes, hogyan adnak címet egy történetnek, minden országban valami teljesen más - de a „kisbolt” szó mindenhol benne van.

A hangverseny

 

Ha kiöregedő félben lévő hangversenyzongora lennék, valahogy kijutnék a váci főtérre - vasárnap, épp, amikor a bolhapiac van - (húrjaim enyhe kakofóniában zengenének, amint gazdám és más önként jelentkezők a kockakövön tolnának) és addig-addig illegetném magam, míg valamelyik házból előkerülne Szabó bácsi. Ő odabent már magára öltötte volna anyai nagynénjétől örökölt viseltes frakkját és most komoly arccal leülne klaviatúrám elé. Szabó bácsi egyetlen tekintettel csendre utasítaná a bolhapiac vásárlóközönségét, legutoljára a gyerekek némulnának el anyjuk „csssst, pssszzzzt”-jére és végül mindenki áhítattal várná, hogy a frakkos mester dalra fakassza hangszerét....

„taammm tadattammm tadatammm..... tadaaaammmm”

és még egyszer:

„taammm tadattammm tadatammm..... tadaaaammmm”

 Kovácsné egy papírzsebkendővel előzékenyen letörölné Szabó bácsi homlokáról a gyülekező izzadság-cseppeket, miközben a többi árus lassan, különböző rejtekhelyekről, mind elővenne egy egy hangszert, ki furulyát, ki hegedűt, gordonkát, Péterffiné - nyugdíjas röntgen-asszisztens - a közeli bokrok takarásából kitolna egy két méter átmérőjű gongot, miközben férje - maga Péterffi - kezében a jókora gongütővel már nagyban készülne arra az egyetlen pillanatra, amikor meg kell majd szólaltatnia az eleddig a tizenkettes szám padlásán őrzött hatalmas tányért. Sorban megszólalna az összes hangszer, Szabó bácsi pedig hősies elszántsággal futtatná fáradhatatlan ujjait, csuklóit a billentyűk fekete és fehér pástján. Komolyzene - komoly arcok: a bolhapiac vásárlói átszellemülten, kezükkel, ujjaikkal és apró fejmozdulatokkal, bólintásokkal kisérnék a muzsikát, egy valakit kivéve: Répási, a tizennégyes szám emeleti lakásának tulajdonosa, épp szóra emelné száját afeletti megrökönyödésében, hogy egy lengyel csavarhúzó készletért kétezerötszáz forintot kérnek, de a szemfüles Péterffi jobb kezében a gongütő épp azelőtt csapna le Répási homlokára, hogy annak öblös hangja keresztülordítaná a hangversenyt. „L’art pour l’art” - ezt súgnák Péterffi emelkedett gondolatai, miközben látná, hogy felesége - a nyugdíjazott röntgenasszisztens - a bokrok takarásába vonszolja Répási alélt testét, de Péterffi gongütőt tartó jobb keze újra magasba emelkedne, ezúttal pontosan a partitúra szerint, hiszen már lassan sorban elhallgatnának a hangszerek ... a legutolsó hangok távoznának a zongorából... már mindenki Péterffit figyelné ... őszi szellő susog a téren .... és....

„GOOOOOOOONNNNNNNNGGGGGGG”

... és újra csak a szél fúj...

...pillanatnyi csend..., majd kitörő tapsvihar... tapsorkán...., a fagylaltozó és a kínai étterem vendégei felállva ünneplik Szabót, Péterffit, Péterffinét és a többieket ... még az időközben magához tért Répásinak is jut az ovációból, ő persze nem érti, hogy egy csavarhúzó-készletnek miért kell ekkora felhajtás, de azért zavartan meghajol a tér vendégeinek és a nyitott ablakokból éljenző lakóknak... micsoda siker... micsoda élmény...

micsoda álom...

*Azt persze senki sem tudja, hogy a gong létezik-e és hogy az ütőt pontosan mi mindenre használják... Répási még nem panaszkodott.

eternal

.

... nem, ezen a helyen nem áll meg az idő.... mert nincs idő.

órák vannak...

és van reggel, délelőtt, ebéd, délután és este és van éjjel is... 

akkor nagyokat lehet gondolkodni

de azután újra kezdődik ugyanaz és nincs különbség

csak nap, fény, árnyék, szél és szélben integető lombok és az árnyékuk a nagyszoba falán és messziről ugyanúgy koppan egy csatornafedél, valahányszor áthajt rajta egy autó, ahogyan az előző délután és nem tudom, hogy azelőtt mi volt...

jártunk a vizen

 

Ezen a hétvégén a váciak a Duna vizén jártak, klikk a képre

interjú

    

Hamarabb érkeztem, mert szeretem felmérni a környéket és egyébként sem jó az utolsó pillanatban érkezni, Budapesten, ugye, az ember soha sem tudhatja, hol keveredik dugóba, hol talál parkolóhelyet. Kétszer voltam vécén, egyszer egy MOL kúton - ott ez ingyenes -, egyszer pedig már a munkaadónál; nem, nem az izgalmak miatt, egész biztosan a reggeli tejföl és a csalamádé együtt okozták.

Ahogy kiléptem a mosdó ajtaján, ott állt előttem a HR-es hölgy, már tudta, hogy én vagyok az, akire vár, nekem is sejlett, hogy ő lehet az, aki tegnap felhívott - egy igazi HR-esnek van olyan arckifejezése, hogy „én hívtalak tegnap, kicsit korán vagy, de gyere várj egy kicsit a tárgyalóban”.

És én vártam: egyszerű asztal, székek, a résnyire nyitott ablakból beszivárog a kinti zaj, elsuttogok magamban pár mondatot, amiket majd a kérdéseikre fogok válaszolni. Kisvártatva egy beszélgetés egyre erősödő hangjai jönnek a folyosón, férfi hang: műpoén, női hang: műnevetés, benyitnak, ketten, Miss HR és a majdani sikeres pályázó felettese. Bemutatkozás, leülünk, Miss HR megkér, hogy beszéljek magamról és én beszélek. A kezében van az önéletrajzom, szemeivel kíséri benne a mondókám, néha kérdéseket tesz fel, Miss HR velem van, nem ellenem és ez jó. Ezt onnan tudom, hogy az önéletrajzomban átugorja a kényelmetlen részeket, nem akar a vesztembe sodorni. Létezik egy ellenkező HR viselkedés, ahol Miss Másik Elméleti HR szinte azért harcol, hogy nehogy felvegyenek. Az én Miss HR-em nem ilyen. Beszélgetünk, már tegeződünk, ezt is Miss HR kezdeményezte, ez jó jel (lehet). Persze együtt hozzák majd meg a döntést. Mr Főnök beszél a munkáról, figyelmesen hallgatom, néha, egy-egy szóra átcsap nagyon enyhe panaszkodásba, de hamar felismeri és visszakanyarodik. „Csak hallgasd, most olvad a jég”, gondolom magamban és felveszem a „hát-igenigen-ez-így-van-de-nem-is-kellenének-alkalmazottak-ha-minden-könnyen-menne” arckifejezésemet. „És mennyi lenne a bérigényed Miklós ?” kérdezi Miss Szimpatikus HR és én megmondom nekik, amire egyikük sem vág megrökönyödött arcot - wow. „Van-e kérdésem”, „nincs, minden tiszta”, „de ha lenne, bátran írjak e-mailt”, „úgy lesz”, válaszolom, és vége az interjúnak. Felállunk, Mr Főnök kezet nyújt, kezet fogunk, nem néz rám, nem hiszem, hogy ez rossz jel, van, aki nem néz a másikra kézfogáskor - senkire, semmikor - és ő szerintem épp ilyen. Miss HR szintén kezet nyújt, ő rám néz, a nők tudnak viselkedni.

Parkoló, beülök, indítok, indulok, megyek, gondolkodom. Gondolkodom ? Nem, nem is, csak nézek ki a fejemből, „majd jelentkeznek”. Már kint járok az utcákban, a jobb oldali ablakot mindig letekerem és most azon hallgatom a várost - nevetés, köhögés, piac, teherautóponyva, raklap, gyerekzsivaj, messziről duda, távolabb, az utca torkában egy sárga csík a villamos.

Hazafelé vitorlázom az Árpád hídon, a jobb vállamat nyaldossa a szellő, egyszerűen csak élvezem, ez a szabadság íze.

VM, 2026.07.15. BP / Vác

mítosz

Ősi Gmgumumbmga eredet-mítosz:

Kezdetben nem volt senki és semmi - semmi, csak a folyó és a fák. Azután eljött hajón egy idegen, a partnak vezette a bárkát, kiszállt és sárból, kavicsból, homokból, ágakból és levelekből épített egy embert meg egy asszonyt, majd magába szívta a nyugatról fújó szelet és belefújta ebbe a kettőbe, így életet lehelt beléjük. Akkor még gyúrt magának ötven golyóbist sárból és betette azokat a bárkájába, azzal elhajózott.

„Mikor lesz ebéd ?”, ez volt az életre kelő sárember első szava, amikor feleszmélt és rácsodálkozott a világra és látta, hogy mellette áll egy asszony.

„Amikor hozol valamit, hogy elkészítsem”, válaszolta azonnal az asszony, mert a hajós idegen úgy gyúrta meg a sárasszonyt, hogy ne kelljen a szomszédba mennie néhány csípős megjegyzésért, ha az ember viselkedése azt kívánná.

Akkor az ember látta, hogy nem érdemes újat húznia az asszonnyal, hát elment erdőnek, völgynek, rétnek, hegynek, pataknak, hogy fogjon valamit ebédre.

Amikor a hajós idegen továbbhajózott, időről időre kihajított a fák közé egy-egy sárgolyót - mindig egyet az ötven közül, amiket magával vitt - és azokból mindig ötven féle állat keletkezett. Így Dgmumogbagu - így nevezte magát a sárember -, mire elindult, hogy ebédnek valót ejtsen az asszonynak, az erdők, vizek, hegyek és ligetek már hemzsegtek a vadtól és egyikőjük sem maradt éhen. Így kerülte el az ember az első veszekedést.

A hajós idegen nem Szabó Miki volt, de - mondják - nagyon hasonlított rá (fenti kép).

2026.06.25. Vác