325

When preparing to the very first exhibition of the painters later called "impressionists" someone called Claude Monet to give a title to one of the pictures he was going to present. After thinking a minute he gave it "impression soleil levant", and it became the name of the movement: impressionism. This story shows the thinking ... or the lack of it ... of an artist. The title or the theme are the less important when we are creating. We are creating for the sake of it. I don't want and certainly don't have the right to declare something in Claude Monet's place but for me the story above shows that he, in that morning at the port of Le Havre, didn't care of it either.

When I draw, I simply love to see a line "comming out of my finger", so I draw another and another one until I feel some kind of a satisfaction and say "it's not bad, I really would like it on my wall" and that's it. I don't know what's this on the above picture, the only thing I can decode is "325" but I know nothing about it's meaning either.

anything

nincs mögötte link, de nagyobb lesz, ha ráklikkelsz
nem tudom, mi az az "RSB", nem ez benne az érdekes

legkedvesebb pillanataim mindig azok voltak, amikor valamiért hipp-hopp megszűnt a "kinti világ" és teljes énemmel saját gondolataim felé fordulhattam. ez nagyon sokszor előfordul mindannyiunk életében.

amikor hajnalodik és másnapra az egyetlen célom, hogy egy-két óra múlva - itt, a fotelben ülve - felébredjek a konvektor pattoigására.

amikor fent a hegy tetején csöpög az orromról az izzadság, már nem lihegek, süti a hátam a nap, meleg a kezem alatt a kőkorlát és lassan felfogom a dalt, amit a szél a leveleken játszik el.

amikor az alkonyatban leparkoltam valahol a reptér betonján, hogy a szélvédő mögül végignézzem egy-egy gép utasainak vándorlását. épp nem volt feladatom, egyedül voltam, csak az URH beszélt mellettem szüntelen, különös rögtönzött és soha véget nem érő előadás.

amikor a Margit körúton az araszoló sor megáll - ott az Átrium előtt (hol mozi, hol színház) - és a letekert ablakból csukott szemmel hallgatom a villamossín énekét.

vagy amikor ujjaim elszabadulnak a képernyőn és valami színes, érthetetlen, és meghökkentő születik, amiről én sem tudom, hogy mi, de nézni kifejezetten élvezem

"...mit szólsz ehhez Uram, ugye érdekes... nekem az, én igazán szeretem..." ezt dünnyögöm olyankor magamban

ez a szabadság íze

egészen rövid történet II

Menekülés a mátrixból - vajon odaérsz ? - klikk a képre

csupa kisbetű

"Small Town Friday Night", forráshoz klikk festményre

azt hiszem veszek egy öngyújtót, ez hétvégére a projekt. van, aki elmegy Egyiptomba, vagy a török riviérára, hogy az utazásról hazatérve büszkén mesélhesse, hogy Egyiptomban, vagy épp a török riviérán töltötte a hétvégét, gondosan kiemelve a svédasztalos reggeli részleteit és hogy milyen bunkók ez vagy az a nemzet (... nem úgy, mint mi....), akik mi-mindent megengednek maguknak a svédasztalnál ..."bizonybizony... szörnyű... nahát...." mondjuk majd mi, akik hallgatjuk mindezt a munkahelyi étkezőben, végül mosolyogva, egy szuszra hadarjuk el: "nadealényeghogyegészébenjóvoltiugye" és visszabújunk a képernyőnk mögé. ma péntek van és már elmúlt nyolc óra, ma már nem megyek le, így az öngyújtó megvásárlására marad még két napom... ha vasárnapig nem sikerül, végül is senki sem fog kiközösíteni az egyházból, ha csak jövő hét elején veszem meg.... mondjuk szerdán... egyébként nem dohányzáshoz kell, hanem a főzéshez, azzal gyújtom meg a gázt. olcsóbb így, mintha gyufát vennék, meg kényelmesebb is, mert nem kell állandóan gyufáért szaladgálni, amikor elfogyott. egy nap elhasználnék két három szál gyufát, ha pedig nem gyújtogatnám őket kétszer-háromszor is újra a bojler lángjában, akkor akár hetet, nyolcat is...

odakint vágtat a péntek este, mindenki az autójában ül, van itt benzinkút, mekdrájv, meg főút, kereszteződés és lámpa, megannyi lehetőség, hogy kikönyököljön az ember a kocsijából, megmutassa a világnak, hogy ő mennyire menő laza lány vagy fiú, aki így hány fittyet a szabályokra. persze, az első számú szabály a menőség és lazaság, aminek az általánosan elfogadott (szabályos) módja, hogy fittyet kell valamire hányni, ezt követi mindenki, így különbözik a sok szabálykövető ember... valamitől, ami nincs is.

esténként begyújtom a konvektort, szeretem hallgatni a lobogást, olyan, mintha lenne itt valaki, most is villog-lobog-hummog...

egészen rövid történet

XXIst century cat posing philosophical questions

...

*klikk a képre

無 限 III.

Egy darabig állva nézte a lába előtt ide-oda futó hullámokat, lépkedett előttük minden irányba és lassan megtanulta, hogy soha sem fogják megérinteni őt. Felbátorodott és előbb csak párat lépett előre, azután egyenesen belerohant az óceánba, futott húsz, harminc lépést is, de végül mindig ugyanúgy, érintetlenül, szárazon jött ki a habok közül. Végül leült a homokra úgy, hogy a partra futó hullámok éppen körül tudták ölelni őt, összeértek a háta mögött, majd újra szétváltak, jó ötméternyit visszahúzúdtak a homokon és kezdték elölről táncukat. Játszottak, mint két barát. Nem érzett időt, nem tudta volna megmondani, meddig ült így a homokon - semennyit, valamennyit és örökké - és azt sem, hogy mennyit aludt utána - ugyanannyit. Amíg játszottak és amíg aludt, az óceán hullámai apránként minden gondolatát, emlékét, érzését, tudását lemásolták, de a gondolatok áramlása nem volt egyirányú, mert az óceán az idők kezdete óta hullámzott itt és mindennek és mindenkinek, aki a világmindenség bármely sarkából e létezés mérhetetlen ideje óta arra tévedt eltárolta a tudását és Szabó bácsi - ahogyan minden és mindenki, aki eleddig arra járt - most megkapta ezt a tudást. Minden egyes felé nyújtózó hullám nem csak kért, hanem adott is.

Felébredt

...és eleinte nem volt képes megfogalmazni, hogy mi történt vele, legelőször megijedt - önmagától -, azután lassan elfogadta új énjét, ami alapjaiban nagyon hasonlított a régihez, mégis - ezt egészen biztosan érezte - sokkal több volt, mint az a Szabó bácsi, aki egykor... ki tudja, mennyi idővel ezelőtt... kimászott lakása ablakán

nem az én fotóm, forráshoz klikk a képre

szeretem hallgatni az esőt

Osztálytalálkozón jártam, nem tudom, hány éves, azt hiszem, a szervezők ebben nemigen tartanak "hagyományt"... azt hiszem.... és képzeld el, hogy beül egy helyre körülbelül húsz ötvenes férfi - ha jó karban már nincsenek is, azért egy-két óráig még képesek bizonyítani, hogy de igen - és mind beszél, ezért kénytelenek folyamatosan túlharsogni egymást ezért a keveseknek, akik inkább hallgatnak - én közülük voltam egy - a következő élményben lesz része: húsz férfi, barátságosan mosolyogva, két órán keresztül ordibál egymással. Persze, ez így nem igaz: az én élményem két órás volt, de csak azért, mert hamarabb eljöttem, a fülsiketítő élmény mindenki másnak tovább tartott. Hogy jó volt-e ? Igen, a néma figyelők szép, érdekes és elgondolkodtató képeket láthatnak: "kollegisták", akik más vidékról valók és ma is együtt beszélgetnek, úgy, mint rég, egyáltalán érdekes látni, hogy mindenki ugyanazokkal beszélget, mint rég, figyelni az arcokat, ahogyan mesélik az életüket és azokét, akik hallgatják, érdekes az emberek mögé képzelni azt az elmúlt három évtizedet, ami a mi sorsunk volt: itt ül húsz életrajz-regény, mind lehetne vagy három-négyszáz oldal, illetve egy, az osztályfőnökünké, ez lehetne hatszáz és meg lehetne írni őket úgy, hogy mások élvezetet találnának abban, hogy elolvassák .... Én nem szeretem, ha a harsogás úgy beleköltözik a fejembe, hogy éjjel, álmomban is folytatódik, ezért két óra után eljöttem, hazaértem a csendbe, megint lementem  az utcára, be a Mekbe, mert tudtam, hogy ami ott ér, majd jól eltompítja emez kellemetlen éleit, megmarad belőle a szép, a jó, így is történt. Közben eleredt az eső. Most nyolc óra van, ez az utolsó mondat, itthon ülök a fotelben és az esőcseppeket hallgatom

nem az én fotóm, forráshoz klikka képre