jártunk a vizen

 

Ezen a hétvégén a váciak a Duna vizén jártak, klikk a képre

interjú

    

Hamarabb érkeztem, mert szeretem felmérni a környéket és egyébként sem jó az utolsó pillanatban érkezni, Budapesten, ugye, az ember soha sem tudhatja, hol keveredik dugóba, hol talál parkolóhelyet. Kétszer voltam vécén, egyszer egy MOL kúton - ott ez ingyenes -, egyszer pedig már a munkaadónál; nem, nem az izgalmak miatt, egész biztosan a reggeli tejföl és a csalamádé együtt okozták.

Ahogy kiléptem a mosdó ajtaján, ott állt előttem a HR-es hölgy, már tudta, hogy én vagyok az, akire vár, nekem is sejlett, hogy ő lehet az, aki tegnap felhívott - egy igazi HR-esnek van olyan arckifejezése, hogy „én hívtalak tegnap, kicsit korán vagy, de gyere várj egy kicsit a tárgyalóban”.

És én vártam: egyszerű asztal, székek, a résnyire nyitott ablakból beszivárog a kinti zaj, elsuttogok magamban pár mondatot, amiket majd a kérdéseikre fogok válaszolni. Kisvártatva egy beszélgetés egyre erősödő hangjai jönnek a folyosón, férfi hang: műpoén, női hang: műnevetés, benyitnak, ketten, Miss HR és a majdani sikeres pályázó felettese. Bemutatkozás, leülünk, Miss HR megkér, hogy beszéljek magamról és én beszélek. A kezében van az önéletrajzom, szemeivel kíséri benne a mondókám, néha kérdéseket tesz fel, Miss HR velem van, nem ellenem és ez jó. Ezt onnan tudom, hogy az önéletrajzomban átugorja a kényelmetlen részeket, nem akar a vesztembe sodorni. Létezik egy ellenkező HR viselkedés, ahol Miss Másik Elméleti HR szinte azért harcol, hogy nehogy felvegyenek. Az én Miss HR-em nem ilyen. Beszélgetünk, már tegeződünk, ezt is Miss HR kezdeményezte, ez jó jel (lehet). Persze együtt hozzák majd meg a döntést. Mr Főnök beszél a munkáról, figyelmesen hallgatom, néha, egy-egy szóra átcsap nagyon enyhe panaszkodásba, de hamar felismeri és visszakanyarodik. „Csak hallgasd, most olvad a jég”, gondolom magamban és felveszem a „hát-igenigen-ez-így-van-de-nem-is-kellenének-alkalmazottak-ha-minden-könnyen-menne” arckifejezésemet. „És mennyi lenne a bérigényed Miklós ?” kérdezi Miss Szimpatikus HR és én megmondom nekik, amire egyikük sem vág megrökönyödött arcot - wow. „Van-e kérdésem”, „nincs, minden tiszta”, „de ha lenne, bátran írjak e-mailt”, „úgy lesz”, válaszolom, és vége az interjúnak. Felállunk, Mr Főnök kezet nyújt, kezet fogunk, nem néz rám, nem hiszem, hogy ez rossz jel, van, aki nem néz a másikra kézfogáskor - senkire, semmikor - és ő szerintem épp ilyen. Miss HR szintén kezet nyújt, ő rám néz, a nők tudnak viselkedni.

Parkoló, beülök, indítok, indulok, megyek, gondolkodom. Gondolkodom ? Nem, nem is, csak nézek ki a fejemből, „majd jelentkeznek”. Már kint járok az utcákban, a jobb oldali ablakot mindig letekerem és most azon hallgatom a várost - nevetés, köhögés, piac, teherautóponyva, raklap, gyerekzsivaj, messziről duda, távolabb, az utca torkában egy sárga csík a villamos.

Hazafelé vitorlázom az Árpád hídon, a jobb vállamat nyaldossa a szellő, egyszerűen csak élvezem, ez a szabadság íze.

VM, 2026.07.15. BP / Vác

mítosz

Ősi Gmgumumbmga eredet-mítosz:

Kezdetben nem volt senki és semmi - semmi, csak a folyó és a fák. Azután eljött hajón egy idegen, a partnak vezette a bárkát, kiszállt és sárból, kavicsból, homokból, ágakból és levelekből épített egy embert meg egy asszonyt, majd magába szívta a nyugatról fújó szelet és belefújta ebbe a kettőbe, így életet lehelt beléjük. Akkor még gyúrt magának ötven golyóbist sárból és betette azokat a bárkájába, azzal elhajózott.

„Mikor lesz ebéd ?”, ez volt az életre kelő sárember első szava, amikor feleszmélt és rácsodálkozott a világra és látta, hogy mellette áll egy asszony.

„Amikor hozol valamit, hogy elkészítsem”, válaszolta azonnal az asszony, mert a hajós idegen úgy gyúrta meg a sárasszonyt, hogy ne kelljen a szomszédba mennie néhány csípős megjegyzésért, ha az ember viselkedése azt kívánná.

Akkor az ember látta, hogy nem érdemes újat húznia az asszonnyal, hát elment erdőnek, völgynek, rétnek, hegynek, pataknak, hogy fogjon valamit ebédre.

Amikor a hajós idegen továbbhajózott, időről időre kihajított a fák közé egy-egy sárgolyót - mindig egyet az ötven közül, amiket magával vitt - és azokból mindig ötven féle állat keletkezett. Így Dgmumogbagu - így nevezte magát a sárember -, mire elindult, hogy ebédnek valót ejtsen az asszonynak, az erdők, vizek, hegyek és ligetek már hemzsegtek a vadtól és egyikőjük sem maradt éhen. Így kerülte el az ember az első veszekedést.

A hajós idegen nem Szabó Miki volt, de - mondják - nagyon hasonlított rá (fenti kép).

2026.06.25. Vác

Mr Alter és a tükörképe, aki én vagyok

Bemutatom az alteregóm,

Mr Alter (Egó) hozzám képest mindent a másik oldalán hord. Bal lábát a jobb oldalon, jobb kezét a bal oldalon, bal kezével fotóz (én a jobbal), arcának aszimmetriái is egytől egyig a másik oldalára kerültek. Mr Alter a kirakatüvegek túloldalán él és mindig engem utánoz... ő persze azt állítja, hogy én őt, de ez szemen szedett hazugság. Persze, csak akkor van ez így, amikor látom... Kíváncsi lennék, hogy amikor nem látom - pl amikor nem üvegfelület, hanem mondjuk egy téglafal mellett állok -, akkor is ilyen buzgón másolja a mozdulataim ? Előfordult, hogy megláttam és azonnal beszaladtam a lépcsőházba, hogy a fal mögött nyakon csípjem, de addigra ő már kereket oldott, nem volt sehol. Így kószálunk az utcán, Mr Alter és magam és fényképezgetjük egymást a kirakatüvegen keresztül.

Vác, 2024.03.03.

hatalmasEMM

 

húsz perce ébredhettem, azóta főztem magamnak egy kis tésztát, tejfölt kanalaztam és sajtot reszeltem rá, végül csak olyan reszelőt találtam, amivel apró szemcséjű lesz a sajt, gondolom „parmezán”, ez persze trappista, két p-vel, mert szerzetesrend, így is finom volt, örülök, hogy ilyen apróságok már „csípőből” mennek, jól esett és most beültem a gondolkodó fotelembe, de csalok, mert nemigen gondolok bármire, így legalább nem kopik bele a fotel a sok gondolkodásba, apró pillanatnyi világomat most teljes egészében kitölti az erkélyablakon túl, széltől táncoló lombok mögött eltűnő, kivillanó és újra eltűnő hatalmas sárga „M”, ami gyorsétterem itt az út másik oldalán, este, amikor „csend” van, azt is áthallom, hogyan veszi fel a rendelést az alkalmazott az autón érkező és kiszállni nem óhajtó vevőktől, akkora „csend” azért nincs, hogy értsem is, amit esznek, ezért tettem a „csend” szót idézőjelbe, mert az is, mint sok minden más, relatív, egy főútvonal mellett soha nem elég mély ahhoz, hogy ne kelljen keresztülkiabálni, amikor mondani akarunk valamit valaki másnak, de itt, nálam általában nincsen senki (általában soha), így a hatalmasEMM-étterem alkalmazottját tekinthetjük legközelebbi hozzátartozómnak, neki viszont még soha sem mondtam semmit és ha mondanék, az sem lenne nagyon érdekes, csak ennyi: egy kisnagy-börger-menüt legyen szíves kisnagykólával, Hlusztvisihák Gotthárd voltam innen az ötből, a túloldalról, nagyon tetszik itt maguknál a parkolóban, majd elmondom a lépcsőházban mindenkinek, hogy mennyire, igazán hangulatos parkoló ez, nem olyan, mint a többi hangulattalan parkoló, ahol nem szól az emberhez egy ilyen bájos mikrofon, amilyen magácskának tetszik lenni, no de maradjunk a tárgynál, legyen szíves egy séket is mellétenni, ha ballal adja, azt nemnek, de ha jobbal, azt igennek fogom érteni, ha férfi adja, akkor inkább elsunnyognék nagy csendben a sékemmel. Így, egy mondatnak terveztem ezt az előző szöveget, ez lett a második.

walk with Kate

 

finomabb a keksz, ha olyan hozza, akit szeretünk.

valamivel kettő után benyitottam a lakásba és az előszobában mamusz, a nagyszoba asztalon egy fél pohár víz, a konyhaasztalon pedig egy zacskó keksz fogadott. Azért tárulhatott elém így, egyszerre mindhárom kép, mert minden szobaajtó nyitva volt. Megálltam egy percre és legjobb képességeimmel igyekeztem megjegyezni a csendéletet, hogy szűkösebb időkben, amikor majd szükségem lesz rá, előhúzhassam agyam hátsó zugaiból.

hogyan kezdődött ? Úgy, hogy reggel tízkor a közelben ültem egy padon és Thomas Hardy Lídércfény című regényét olvastam. Az óvodánál néhány tűzoltó két autóval felvonulva ágakat vágott le egy magas fáról, mert veszélyesnek találták, a két hatalmas vörös teherautó miatt pedig megálltak a járókelők és csoportokba verődve, kíváncsian figyelték a hősöket; nem messze fűnyíró énekelt, a nyitott ablakokból konyhazaj hallatszott, sőt, a húsleves illata is kijutott az utcára, apró termetű kutyák ugatták a világot, amiért az rendszeresen megijesztette őket, asszonyok trécseltek az ablakon át, így felelőtlenül megosztva az utcával legtitkosabb receptjeiket; és még megannyi kisebb-nagyobb zaj egy mindent betöltő, kellemes alapzsongássá olvadt össze fülemben, amire rárakódtak azok a képzelt hangok és színek, amiket Thomas Hardy regénye nyomán alkotott agyam. így ültem a padon, könyvembe temetkezve, amikor valami hirtelen átszakította e zsongás falát, átrepülte a tizenhetedi századi történet és a jelenben fecsegő tűzoltók között támadt irdatlan szakadékot. A telefon volt az: most Kati hangján szólalt meg, amikor megnyomtam a gombot és azt mondta, „tizenöt perc”, „várlak”, válaszoltam én, elolvastam még egy oldalt és elsétáltam a ház elé díszőrséget állni Kati érkezésének.

Nem beszéltünk fél óránál többet indulás előtt: rólam volt szó, nem zavart a téma, hiszen ordított róla a jó szándék, egyébként is előfordul velem, hogy azt csinálom, amit valaki más mond...

Gyalog mentünk és a város a legszebb arcát mutatta: tavaszi verőfény, kósza felhők, világoszöld lombok, köhhintésektől, cipőktől és ajtónyikorgástól kongó utcák. Katinak, azt hiszem, nagyon tetszett ez a világ, nekem pedig nagyon tetszett, hogy neki tetszik. Már tudja, hova jártam iskolába, hol vártam Zsófira, ki az a Kovács Attila és hogy hol van a felsővárosi plébánia (a földhivatal mellett)... igaz, emez közben elköltözött, így jelenleg nem tudjuk, pontosan mi mellett van a plébánia, mert azt mégsem mondhatjuk, hogy a százforintos konténer-vécé mellett, pedig valójában ott. Láttuk, merre hömpölyög a Duna (jobbról balra), s hogyan mászik rajta felfelé Toldi Miklós (balról jobbra), aki komphajó, hallottuk ennek dízel dörmögését és hogy hogyan csikorog rajta a rámpa, amikor partot ér. A legjobb asztalt kaptuk, a legjobb ételt választottuk, megettük, „isteni ez a hely” mondta ő, s én felnéztem a napernyő és a fal között a világoskék csíkra: „mit szólsz ehhez Uram ?” gondoltam hangtalan. A Káptalan utca valamivel melegebb a többinél, mert nincsenek benne fák, ma is így volt. A zeneiskolában elengedhetetlen a zongora, az ének és a hegedű, ma sem volt másképp. Nagytemplom, Iskola köz, Petőfi utca és hazaértünk, még beszélgettünk, elbúcsúztunk, majd még beszélgettünk – nagyon fontos dolgokról. Végül a gyógyszertár felé fordultál, te tudod, miért, majd elmondja neked a műszerfalban tanyázó nő, hogy merre menj.

Gyere máskor is Kati, mondjuk akármikor

...bármikor, amikor akármikor van.

wish

this one is to my brother who'd gone one year and some months ago and for whom guitar was the only dream he was willing to live for and the one that never came true to him. click onto the image.