e-mail

 

A következő történet szereplőit és eseményeit teljes mértékben a fantázia szülte, annak a leghalványabb köze sincs a valósághoz.

Okos ember volt, aki kitalálta a mobiltelefont - ezt szoktuk mondani egymásnak a nővérem és én egy-egy jól sikerült hétfői beszélgetés végéhez közeledve - és valóban, olyan, mintha együtt töltöttünk volna egy órát és mindezt a jót utazgatás nélkül kapja meg az ember.

És azoknak is hála jár, akiknek az e-mail-t köszönhetjük: kifejezetten kellemes, amikor eszembe jut egy régi ismerős, megkeresem őt, elég néhány betű a nevéből - én még azon is csodálkozom, hogy a rendszer megtalál egy olyan címet, amire nyolc éve nem írtam, illetve nem kaptam semmit róla -, megírok egy levelet, „de jó lett” gondolom magamban, egyetlen klikk és jóleső izgalommal várom, vajon mit ír majd, amikor majd válaszol. Persze, kis hazánkban elég erős azoknak a hányada, akik semmit sem válaszolnak. Ismerek például egy embert, aki, annak ellenére, hogy „műszaki igazgató” címen tündököl egy cégnél ... gyakorlatiolag analfabéta, sem írni, sem olvasni nem tud. Nos, ő például egy üzenet megkapásakor nyilván inkább a fenti lehetőséget választja, valóban butaság lenne csak úgy, találomra nyomkodni a billentyűket, majd rákönyökölni az egérrel a szövegmező alatti nagy kék, vagy zöld egyszavas ikonra, hiszen így hamar kiderülne minden és oda lenne a fényes munkakör. „De vajon hogyan vették fel ?” kérdezhetné az olvasó, „hiszen egy pályázatot meg kell írni”: nem feltétlenül, ha ismerős útján kerül oda az illető. A fenti emberről tudom, hogy a család vitte be őt a hátán. „De vajon hogyan boldogul a posztján ?” folytatnátok a gondolatot, „hiszen egy ilyen munkakörben állandóan leveleket kap”: elolvasatja - „most nincs nálam a szemüvegem” - és megiratja maga helyett a választ (persze főleg nem válaszol) , illetve az üzenet jellegzetességeiről, mint szín, formátum, szókép, van elképzelése arról, hogy ki írhatta, a rajzos mellékletek árulkodnak, hogy mi lehet a téma, a számokat pedig ismeri, hiszen a pénz egész életében érdekelte, na és egy ügyes titkárnővel semmi sem lehetetlen, az képes kitalálni főnöke gondolatait, így gyakorlatilag tudtán kívül irányítani egy vállalat műszaki életét. Fizetségnek elég neki egy-egy elismerő szó és maga a munkakör. Ez az ember és jómagam egyaránt műszaki érdeklődésűek vagyunk, egyszer, mielőtt a hazugságai miatt végleg megszakítottam vele a kapcsolatot, sokáig tartotta maga előtt egy spray flakonját, megpróbálta megérteni a rajzokat, azután kissé felindultan átnyújtotta nekem ezzel: „te ezt hogyan értelmeznéd ?”.

A pályázat kérdéséhez egyébként hozzá tartozik, hogy ö azt vallja, „nekem soha sem kellett pályáznom, engem mindig hívtak”... Például most is hívták, az élettársa veje volt az, aki a vasárnapi ebédeknél felfigyelt kiemelkedő képességeire és ebbe nyilván semmilyen részrehajlást nem kell beleérteni, a kiválasztást egészen biztosan nem befolyásolták a családi kapcsolatok, az csupán a véletlen műve, hogy náluk ilyen mértékben akkumulálódnak a tehetséges emberek. Amikor ezt (hogy őt mindig hívják) hallottam tőle, a belső énem röhögésben tört ki, a hasát fogta jókedvében és belülről kifelé hatalmas hasi rúgásokkal ösztökélte látható, külső énemet, hogy tartson vele a nevetésben, de az túl jóindulatú (vagy gyáva ?) volt ehhez, így ismerősöm megint megúszta megszégyenülés nélkül.

Ugye érdekes ?

VM, 2026.08.10. Vác

eternal

.

... nem, ezen a helyen nem áll meg az idő.... mert nincs idő.

órák vannak...

és van reggel, délelőtt, ebéd, délután és este és van éjjel is... 

akkor nagyokat lehet gondolkodni

de azután újra kezdődik ugyanaz és nincs különbség

csak nap, fény, árnyék, szél és szélben integető lombok és az árnyékuk a nagyszoba falán és messziről ugyanúgy koppan egy csatornafedél, valahányszor áthajt rajta egy autó, ahogyan az előző délután és nem tudom, hogy azelőtt mi volt...

jártunk a vizen

 

Ezen a hétvégén a váciak a Duna vizén jártak, klikk a képre

interjú

    

Hamarabb érkeztem, mert szeretem felmérni a környéket és egyébként sem jó az utolsó pillanatban érkezni, Budapesten, ugye, az ember soha sem tudhatja, hol keveredik dugóba, hol talál parkolóhelyet. Kétszer voltam vécén, egyszer egy MOL kúton - ott ez ingyenes -, egyszer pedig már a munkaadónál; nem, nem az izgalmak miatt, egész biztosan a reggeli tejföl és a csalamádé együtt okozták.

Ahogy kiléptem a mosdó ajtaján, ott állt előttem a HR-es hölgy, már tudta, hogy én vagyok az, akire vár, nekem is sejlett, hogy ő lehet az, aki tegnap felhívott - egy igazi HR-esnek van olyan arckifejezése, hogy „én hívtalak tegnap, kicsit korán vagy, de gyere várj egy kicsit a tárgyalóban”.

És én vártam: egyszerű asztal, székek, a résnyire nyitott ablakból beszivárog a kinti zaj, elsuttogok magamban pár mondatot, amiket majd a kérdéseikre fogok válaszolni. Kisvártatva egy beszélgetés egyre erősödő hangjai jönnek a folyosón, férfi hang: műpoén, női hang: műnevetés, benyitnak, ketten, Miss HR és a majdani sikeres pályázó felettese. Bemutatkozás, leülünk, Miss HR megkér, hogy beszéljek magamról és én beszélek. A kezében van az önéletrajzom, szemeivel kíséri benne a mondókám, néha kérdéseket tesz fel, Miss HR velem van, nem ellenem és ez jó. Ezt onnan tudom, hogy az önéletrajzomban átugorja a kényelmetlen részeket, nem akar a vesztembe sodorni. Létezik egy ellenkező HR viselkedés, ahol Miss Másik Elméleti HR szinte azért harcol, hogy nehogy felvegyenek. Az én Miss HR-em nem ilyen. Beszélgetünk, már tegeződünk, ezt is Miss HR kezdeményezte, ez jó jel (lehet). Persze együtt hozzák majd meg a döntést. Mr Főnök beszél a munkáról, figyelmesen hallgatom, néha, egy-egy szóra átcsap nagyon enyhe panaszkodásba, de hamar felismeri és visszakanyarodik. „Csak hallgasd, most olvad a jég”, gondolom magamban és felveszem a „hát-igenigen-ez-így-van-de-nem-is-kellenének-alkalmazottak-ha-minden-könnyen-menne” arckifejezésemet. „És mennyi lenne a bérigényed Miklós ?” kérdezi Miss Szimpatikus HR és én megmondom nekik, amire egyikük sem vág megrökönyödött arcot - wow. „Van-e kérdésem”, „nincs, minden tiszta”, „de ha lenne, bátran írjak e-mailt”, „úgy lesz”, válaszolom, és vége az interjúnak. Felállunk, Mr Főnök kezet nyújt, kezet fogunk, nem néz rám, nem hiszem, hogy ez rossz jel, van, aki nem néz a másikra kézfogáskor - senkire, semmikor - és ő szerintem épp ilyen. Miss HR szintén kezet nyújt, ő rám néz, a nők tudnak viselkedni.

Parkoló, beülök, indítok, indulok, megyek, gondolkodom. Gondolkodom ? Nem, nem is, csak nézek ki a fejemből, „majd jelentkeznek”. Már kint járok az utcákban, a jobb oldali ablakot mindig letekerem és most azon hallgatom a várost - nevetés, köhögés, piac, teherautóponyva, raklap, gyerekzsivaj, messziről duda, távolabb, az utca torkában egy sárga csík a villamos.

Hazafelé vitorlázom az Árpád hídon, a jobb vállamat nyaldossa a szellő, egyszerűen csak élvezem, ez a szabadság íze.

VM, 2026.07.15. BP / Vác

mítosz

Ősi Gmgumumbmga eredet-mítosz:

Kezdetben nem volt senki és semmi - semmi, csak a folyó és a fák. Azután eljött hajón egy idegen, a partnak vezette a bárkát, kiszállt és sárból, kavicsból, homokból, ágakból és levelekből épített egy embert meg egy asszonyt, majd magába szívta a nyugatról fújó szelet és belefújta ebbe a kettőbe, így életet lehelt beléjük. Akkor még gyúrt magának ötven golyóbist sárból és betette azokat a bárkájába, azzal elhajózott.

„Mikor lesz ebéd ?”, ez volt az életre kelő sárember első szava, amikor feleszmélt és rácsodálkozott a világra és látta, hogy mellette áll egy asszony.

„Amikor hozol valamit, hogy elkészítsem”, válaszolta azonnal az asszony, mert a hajós idegen úgy gyúrta meg a sárasszonyt, hogy ne kelljen a szomszédba mennie néhány csípős megjegyzésért, ha az ember viselkedése azt kívánná.

Akkor az ember látta, hogy nem érdemes újat húznia az asszonnyal, hát elment erdőnek, völgynek, rétnek, hegynek, pataknak, hogy fogjon valamit ebédre.

Amikor a hajós idegen továbbhajózott, időről időre kihajított a fák közé egy-egy sárgolyót - mindig egyet az ötven közül, amiket magával vitt - és azokból mindig ötven féle állat keletkezett. Így Dgmumogbagu - így nevezte magát a sárember -, mire elindult, hogy ebédnek valót ejtsen az asszonynak, az erdők, vizek, hegyek és ligetek már hemzsegtek a vadtól és egyikőjük sem maradt éhen. Így kerülte el az ember az első veszekedést.

A hajós idegen nem Szabó Miki volt, de - mondják - nagyon hasonlított rá (fenti kép).

2026.06.25. Vác

Mr Alter és a tükörképe, aki én vagyok

Bemutatom az alteregóm,

Mr Alter (Egó) hozzám képest mindent a másik oldalán hord. Bal lábát a jobb oldalon, jobb kezét a bal oldalon, bal kezével fotóz (én a jobbal), arcának aszimmetriái is egytől egyig a másik oldalára kerültek. Mr Alter a kirakatüvegek túloldalán él és mindig engem utánoz... ő persze azt állítja, hogy én őt, de ez szemen szedett hazugság. Persze, csak akkor van ez így, amikor látom... Kíváncsi lennék, hogy amikor nem látom - pl amikor nem üvegfelület, hanem mondjuk egy téglafal mellett állok -, akkor is ilyen buzgón másolja a mozdulataim ? Előfordult, hogy megláttam és azonnal beszaladtam a lépcsőházba, hogy a fal mögött nyakon csípjem, de addigra ő már kereket oldott, nem volt sehol. Így kószálunk az utcán, Mr Alter és magam és fényképezgetjük egymást a kirakatüvegen keresztül.

Vác, 2024.03.03.

hatalmasEMM

 

húsz perce ébredhettem, azóta főztem magamnak egy kis tésztát, tejfölt kanalaztam és sajtot reszeltem rá, végül csak olyan reszelőt találtam, amivel apró szemcséjű lesz a sajt, gondolom „parmezán”, ez persze trappista, két p-vel, mert szerzetesrend, így is finom volt, örülök, hogy ilyen apróságok már „csípőből” mennek, jól esett és most beültem a gondolkodó fotelembe, de csalok, mert nemigen gondolok bármire, így legalább nem kopik bele a fotel a sok gondolkodásba, apró pillanatnyi világomat most teljes egészében kitölti az erkélyablakon túl, széltől táncoló lombok mögött eltűnő, kivillanó és újra eltűnő hatalmas sárga „M”, ami gyorsétterem itt az út másik oldalán, este, amikor „csend” van, azt is áthallom, hogyan veszi fel a rendelést az alkalmazott az autón érkező és kiszállni nem óhajtó vevőktől, akkora „csend” azért nincs, hogy értsem is, amit esznek, ezért tettem a „csend” szót idézőjelbe, mert az is, mint sok minden más, relatív, egy főútvonal mellett soha nem elég mély ahhoz, hogy ne kelljen keresztülkiabálni, amikor mondani akarunk valamit valaki másnak, de itt, nálam általában nincsen senki (általában soha), így a hatalmasEMM-étterem alkalmazottját tekinthetjük legközelebbi hozzátartozómnak, neki viszont még soha sem mondtam semmit és ha mondanék, az sem lenne nagyon érdekes, csak ennyi: egy kisnagy-börger-menüt legyen szíves kisnagykólával, Hlusztvisihák Gotthárd voltam innen az ötből, a túloldalról, nagyon tetszik itt maguknál a parkolóban, majd elmondom a lépcsőházban mindenkinek, hogy mennyire, igazán hangulatos parkoló ez, nem olyan, mint a többi hangulattalan parkoló, ahol nem szól az emberhez egy ilyen bájos mikrofon, amilyen magácskának tetszik lenni, no de maradjunk a tárgynál, legyen szíves egy séket is mellétenni, ha ballal adja, azt nemnek, de ha jobbal, azt igennek fogom érteni, ha férfi adja, akkor inkább elsunnyognék nagy csendben a sékemmel. Így, egy mondatnak terveztem ezt az előző szöveget, ez lett a második.