 |
| *** |
egy új munkahelyen az ember - gondolatban - hetente átlagban háromszor négyszer lép ki, hagyja ott az egészet. Ma volt az egyik. Már felálltam az asztaltól, azt mondtam, "akkor ennyi" és éreztem, hogy indul bennem a lavina, de végül nem jutottam az ajtóig, hanem visszaültem és kevés magam-elé-nézés után dolgoztam tovább. A lavina szerencsésen (??) szétporladt a hegyoldalon, végül senki sem tudott róla. Nincsenek ismerőseim, vagy barátaim, akivel az ilyesmit megbeszélhetném, évek alatt lassan leépítettem magam körül mindenkit, de ha lenne is valaki, akit felhívhatnék, biztos vagyok, hogy a beszélgetés után csak még idegesebb lennék, mert csupa közhelyet mondana: "gondold meg", "hova mehetnél", "majd megtanulod", vagy "és itt van például az én helyzetem..." és már magáról beszél... Van egy mondásom, én találtam ki: "az élet olyan, mint amikor hétközben elhatározod, hogy hétvégén megjavítod az autódat és szombat délután kettőkor (minden autósbolt zárva) ott állsz koszosan, egy nyakig szétszedett kocsival, egy beletört csavarral, széthullott rugókkal, reménytelenül és arra gondolsz, hogy az autószerelés olyan, mint az élet, ha tudnád előre, mekkor szopás, meg sem születnél". Ez eddig elég pesszimista, de van folytatása is: "de nem tudod - szerencsére - és összerakod a kocsidat és hétfőn büszkén meséled a kollégáidnak, hogy milyen ügyes vagy". Ez most optimista, de van folytatása is: "és senki sem figyel rád"... de nem is,... inkább csak nem vesz rólad tudomást... az nem ugyanaz... és így már nem is annyira pesszimista.Most fél három van, ha négykor visszafekszem, még aludhatok két órát... addig sajnálom magam kicsit
***saját fotó, Moszkva a Voszhod szálloda tizenharmadik emeletéről, 2013-ban, nyáron, este tízkor (!!!)