szeretem hallgatni az esőt

Osztálytalálkozón jártam, nem tudom, hány éves, azt hiszem, a szervezők ebben nemigen tartanak "hagyományt"... azt hiszem.... és képzeld el, hogy beül egy helyre körülbelül húsz ötvenes férfi - ha jó karban már nincsenek is, azért egy-két óráig még képesek bizonyítani, hogy de igen - és mind beszél, ezért kénytelenek folyamatosan túlharsogni egymást ezért a keveseknek, akik inkább hallgatnak - én közülük voltam egy - a következő élményben lesz része: húsz férfi, barátságosan mosolyogva, két órán keresztül ordibál egymással. Persze, ez így nem igaz: az én élményem két órás volt, de csak azért, mert hamarabb eljöttem, a fülsiketítő élmény mindenki másnak tovább tartott. Hogy jó volt-e ? Igen, a néma figyelők szép, érdekes és elgondolkodtató képeket láthatnak: "kollegisták", akik más vidékról valók és ma is együtt beszélgetnek, úgy, mint rég, egyáltalán érdekes látni, hogy mindenki ugyanazokkal beszélget, mint rég, figyelni az arcokat, ahogyan mesélik az életüket és azokét, akik hallgatják, érdekes az emberek mögé képzelni azt az elmúlt három évtizedet, ami a mi sorsunk volt: itt ül húsz életrajz-regény, mind lehetne vagy három-négyszáz oldal, illetve egy, az osztályfőnökünké, ez lehetne hatszáz és meg lehetne írni őket úgy, hogy mások élvezetet találnának abban, hogy elolvassák .... Én nem szeretem, ha a harsogás úgy beleköltözik a fejembe, hogy éjjel, álmomban is folytatódik, ezért két óra után eljöttem, hazaértem a csendbe, megint lementem  az utcára, be a Mekbe, mert tudtam, hogy ami ott ér, majd jól eltompítja emez kellemetlen éleit, megmarad belőle a szép, a jó, így is történt. Közben eleredt az eső. Most nyolc óra van, ez az utolsó mondat, itthon ülök a fotelben és az esőcseppeket hallgatom

nem az én fotóm, forráshoz klikka képre

無 限 II.

**

Szabó bácsi mérhetetlen sok ideig ereszkedett a végtelen kötéllétrán, nem látta sem a végét, sem az elejét, azok csak lengve, tekeregve eltűntek a csillagpöttyökkel teli fekete éjben a feje felett és a lába alatt. Nem érzett éhséget, félelmet, fáradtságot, csak rakta egyik lábát a másik után mindig egyel odébb a hágcsó fokain és markaival újat és újabbat szorított, így kísérte önmaga diktálta, öröknek tűnő, különös táncát. Időnként megállt, lenézett, majd fel és arra gondolt, milyen jó lesz, amikor majd újra Kovács néni konyhájában beszélgetnek Kovács nénivel egy kávé mellett. Már érezte is nyelve tövén Kovács néni nagyszerű kávéjának ízét. Nem volt abban a kávéban semmi különleges, hacsak nem éppen ez volt benne az; olyan volt, mint a kenyér, amit az író süt: megdicsérik, azt mondják, különleges az íze, de az író tudja, hogy nincsen abban, csak liszt, élesztő, cukor, só és csapvíz, mindenből a legolcsóbb... „akkor vajon mi benne a különleges”, kérdi ilyenkor az író önmagát...

„Mérhetetlen sok ideig ereszkedett”, ezt írtam fent és Szabó bácsi még többször mérhetetlen-sok-ideig ereszkedett tovább, mire messze, irdatlan mélyen felrémlett neki egy pont, ami attól fogva minden egyes lépésével egyre csak nőtt és Szabó bácsi kisvártatva egy fekete-fehér óceán partján találta magát. Egy ideig még lógott a hágcsó végén, mert nem akarta elveszíteni az egyetlen kapcsot, ami ahhoz a másik világhoz és Kovács néni kávéjához köti... végül lehuppant a puha parti homokra, hanyat bukfencezett, majd riadtan felnézett a létrára és örült, hogy az továbbra is ott lóg, himbálózik néhány lépésre tőle, majd’ egy méterrel a part fölött.

„A Solaris gondolkodó agy-óceánja”, gondolta magában, ahogyan a lába felé nyújtózó hullámokat figyelte. Akkor, a mérhetetlen-hosszú-idők előtti pillanatban mezítláb mászott ki az ablakon, így most is mezítláb állt a homokban és a hullámok mindig egy-két centivel lábujjai előtt álltak meg, akárhová is lépett, előre, hátra, vagy oldalra, azok a hullámok tudták, hogy Szabó bácsi ott van

**a képet a neten találtam, forráshoz klikk a képre

無 限

Egyszer - majdnem azt írtam ide, hogy „egy napon”, de valójában senki sem tudja eldönteni, hogy nappal volt-e vagy éjszaka, vagy valami olyan, amit nem is ismerünk -, tehát egyszer Szabó bácsi felébredt és különös, lágy, ugyanakkor ellenállhatatlan erő húzta őt a nyitott ablak felé, amit egyébként mindig nyitva hagy, ha aludni tér. Kinézett az ablakon, le a térre, de odalent nem volt tér, semmi sem volt, sőt, attól a pillanattól kezdve, hogy kinézett, Szabó bácsi azt sem tudta eldönteni, hogy létezik-e még egyáltalán az „odalent” vagy az „odafent” fogalma, hiszen amit abban a két irányban látott, amit az elmúlt hetvenegy évben ilyen neveken emlegetett, távolról sem hasonlított arra, amit eleddig megszokott. Nem volt játszótér és nem ücsörögtek csavargók a padon, nem szaladt a busz reflektorainak fénye a keresztutca házainak falán, de keresztutca sem volt, úttest sem, így busz, vagy házak sem és ha jobbra nézett, nem villogott a tévé Kovács néni lakásában. Valójában, ha jobbra nézett, a látvány semmiben sem különbözött a „fent” vagy „lent” által nyújtott látványtól. Szabó bácsi már épp arra gondolt, hogy visszatér aludni - a „hátrafelé” jelentésében még teljesen biztos volt -, amikor észrevette, hogy az ablaktól nem messze egy elnyűtt kötéllétra lobog bele a világűr végtelen, éjsötét, jéghideg csendjébe. Nem volt töprengés, vagy elhatározás, csak tett: elmászott a falon lengő, tekergő létráig és elkezdett rajta ereszkedni.... lefelé ?..... felfelé ?.... ha rajta kívül lett volna valaki ott, talán megmondhatta volna.... Talán reggelre visszaér és Kovács nénivel megbeszélik....

Írország - álmomban

not my shot, for the source click to the image

elmúlt éjszaka álmodtam, mint mindig, most ezt:

Egy ír gazdánál (aki magyarul beszélt... egy álomban sok minden lehetséges...) kölest ettem és rá kellett döbbennem, mint annyiszor életemben, hogy amit "nem szeretek" azt valójában szeretem, csak még soha sem ettem - kölest például még csak álmomban ettem, most. Az ír gazda ír gazdasága megtévesztésig hasonlított a váci vásártérre, borult időben. Megköszöntem a kölest, az ír gazda szintén szólt pár távolról sem barátságtalan szót (az én tapasztalatomban az ír ember - magyar mértékkel - nem kedves... nem mézes-mázos, kevésbé teátrális, mint mi) és felkerekedtem, hogy szigorúan nem légiúton, hanem busszal, hajóval, vonattal, gyalog hazajöjjek Magyarországra Európán keresztül

wow

 nem tettem pontot, mert kifejezetten érdekesnek találnám a folytatást

* az álmok leírása nem az én ötletem, hanem Bodonyi Nóráé, akinek sok szórakoztató percet köszönhetek, amiért rendszeresen elküldi az övéit. Van egy youtube csatornája, ez:

klikk a képre

kisbetű és nincs pont a végén

nemrég azt hittem, hogy van egy barátom, akivel megbeszélhetem a dolgaim, de ebben a pillanatban odáig jutottam, hogy elkeseredettségem csillapítandó kitöröltem a telefonszámát mindenhonnan, hogy később se legyek képes felhívni, amikorra már tompulna az érzés. Hogy sajnálom-e ? Nem hiszem, és nem hiszem, hogy később sajnálni fogom. Nem akarom részletezni a történteket, mert akkor még így, egyedül is, hogy nem ketten vagdossuk egymás fejéhez, hogy ki miről tehet, vádaskodásba és panaszkodásba fulladna mondanivalóm. Nagyszerűen sikerült a munkanapom és szerettem volna elmesélni valakinek, de nem tudom és félek, hogy a hétvégém is oda... Valamikor anyámmal beszéltük meg a napjainkat, az övét is és az enyémet is. Jó volt. Legalább volt. De most semmi sincs

azért ide leírhatom, amire gondolok

something no one understands

Va Mi kalandjai a belső Naprendszerben

Talán két héttel ezelőtt a mosógépemet szereltem a garázsban, amikor felhívtak egy állás miatt, amit korábban megpályáztam és, bár fizetést még nem kaptam, hiszen az csak tizedike környékén lesz esedékes, ma már mondhatom, hogy azon a helyen dolgozom. A mosógépen a forgó dob egyik tengelye tört el, megette az idő és a víz, ezt cseréltem éppen, ehhez levittem a dobot a garázsba, lefúrtam a régi tengely szegecseit és már az új tengely csavarjait köszörültem, hogy mosás közben ne érjenek bele a gép egyéb részeibe, amikor szólt a telefonom és meg sem hallottam volna, de kitettem magam mellé a padlóra, hogy lássam, ha esetleg elkezd villogni - szerencsére. Autóalkatrész kereskedő vagyok. Wow („ouáou”) - „minden szipiszuper”, mondanák a legóemberek a legóvárosban. Azt hiszem, szeretem csinálni. Persze, a legjobban itthon, a fotelben ülni szeretek és írni... sőt, a legjobban csak simán ülni... de, ha elfogadom, hogy muszáj valamilyen jövedelemre szert tennem, különben nagy bajba kerülhetek, akkor - egyelőre - igazán ideálisnak érzem az állapotom. Szeretek munka után kilépni Újpesten az utcára, elballagni a kocsiig, letekerni a jobb oldali ablakot és menet közben hallgatni az elsuhanó várost (pl: „anya, nézd, elengedett kézzel rollerezem”... „ügyes vagy, most a lábaddal is engedd el fiam, akkor lehetsz csak igazi király”, gondolom magamban). Szeretem, hogy városban dolgozom, de nagyon gyorsan ki is érek belőle, Budaörshöz, Csepelhez, vagy a repülőtérhez képest kész felüdülés hamar hazaérni Vácra. Szeretem, hogy ülő munka, hogy a szakmámat használom és szeretem, hogy a kollégák segítenek - ki tudja, talán kedvelnek is. Az idősebbek több, mint tíz évvel fiatalabbak nálam, de ez a kisebbség, a többség fiam korú, de ez nem rossz, én élvezem a fiatalok társaságát, rengeteget lehet tanulni tőlük. Szeretem, hogy nem kell hajnalban kelnem. Amikor a repülőtérre jártam, háromnegyed háromkor (02.40-kor) keltem, főztem, mert a tizenkét órás műszakot nem lehet csak úgy, meleg étel nélkül kibírni, beültem a kocsiba, három negyvenkor indítottam, fél ötkor már a reptéri parkolóban vártam a buszt, átcsipogtunk a fémkapun, ötkor kezdtünk, ötkor végeztünk... no, nem részletezem tovább, most kellemesebb.

A harmadikon lakom és a fotelből, amikor nem a képernyőt nézem, éppen kilátok a McDonalds „M” betőjére, ha a képernyő sem világít, akkor az süt be az ablakon, amolyan városi sötétség van. Most három óra van, hatig még alhatnék három órát, de holnap nem megyek, mert nem lesz áram bent. Lehet, megvárom, amíg pirkad, azt nagyon szeretem, keresek egy jó könyvet itt... valahol...

* A mosógép jó lett, egyet próba-centrifugáztam, egy teljeset pedig mostam, nem rángat, nem folyik, wow, a legóemberek a legóvárosban erre is ugyanazt mondanák... persze, lehet, ők vennének egy legómosógépet százezerért...

... remélem, nekem nem kell...

a képet a neten találtam, forráshoz klikk a képre

Cheongpa-dong

nem saját kép, a forráshoz klikk a képre

Elolvastam

Kim Hoyon „Nagy remények ksboltja” című könyvét.

Értékelésem: 10 / 10 pont.

Hogyan mérem: azt mérem, mennyire gondolkodtat el olvasás közben és az elolvasást követő napokban, minél inkább, annál magasabb a pontszám.

Nem hiszem, hogy bármi fontosat árulok el a jövő olvasói számára, ha pár szót írok a történetről: igazán izgalmas és meghökkentő körülmények között egy szöuli „kisboltban” új alkalmazottat vesznek fel az éjszakai műszakra. Egyrészt figyelemmel kísérhetjük a főhős csetlés-botlásait, hogyan tanulja meg az új munkahelyhez tartozó új szakmát és végül hogyan nő fel a feladathoz, másrészt, hogyan válik a boltba járó vásárlók „gyóntató papjává / pszichológusává”. Mindezen, az egyéni élettörténeteken keresztül az olvasó megismerheti a valóságot arról, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy munkavállalónak, anyának, apának, fiatal, vagy idős felnőttnek, fiú vagy lány gyermeknek ma Koreában... és végül rájöhet: nem csak Koreában, hanem bárhol a világban.

Érdekes ? Nagyon,

Romantikus ? Szerintem az is,

„Nagyon mai” (van egy ismerősöm, aki a filmekre szereti ezt mondani) ? Igen, mai,

Gyilkolnak benne ? Nem,

Le lehet tenni ? Nem nagyon,

Hosszú ? Nem (én lassan olvasok, mert a könyv végére szeretek emlékezni a részletekre, nekem egy hetembe került elolvasni, normál olvasó számára két nap),

Milyen alcímet adnék a könyvnek ? Hofi nyomán: „Fárasztó sportág a pénzvadászat”

Szerintem olvasd el.

Apróság: érdekes, hogyan adnak címet egy történetnek, minden országban valami teljesen más - de a „kisbolt” szó mindenhol benne van.