無 限 II.

**

Szabó bácsi mérhetetlen sok ideig ereszkedett a végtelen kötéllétrán, nem látta sem a végét, sem az elejét, azok csak lengve, tekeregve eltűntek a csillagpöttyökkel teli fekete éjben a feje felett és a lába alatt. Nem érzett éhséget, félelmet, fáradtságot, csak rakta egyik lábát a másik után mindig egyel odébb a hágcsó fokain és markaival újat és újabbat szorított, így kísérte önmaga diktálta, öröknek tűnő, különös táncát. Időnként megállt, lenézett, majd fel és arra gondolt, milyen jó lesz, amikor majd újra Kovács néni konyhájában beszélgetnek Kovács nénivel egy kávé mellett. Már érezte is nyelve tövén Kovács néni nagyszerű kávéjának ízét. Nem volt abban a kávéban semmi különleges, hacsak nem éppen ez volt benne az; olyan volt, mint a kenyér, amit az író süt: megdicsérik, azt mondják, különleges az íze, de az író tudja, hogy nincsen abban, csak liszt, élesztő, cukor, só és csapvíz, mindenből a legolcsóbb... „akkor vajon mi benne a különleges”, kérdi ilyenkor az író önmagát...

„Mérhetetlen sok ideig ereszkedett”, ezt írtam fent és Szabó bácsi még többször mérhetetlen-sok-ideig ereszkedett tovább, mire messze, irdatlan mélyen felrémlett neki egy pont, ami attól fogva minden egyes lépésével egyre csak nőtt és Szabó bácsi kisvártatva egy fekete-fehér óceán partján találta magát. Egy ideig még lógott a hágcsó végén, mert nem akarta elveszíteni az egyetlen kapcsot, ami ahhoz a másik világhoz és Kovács néni kávéjához köti... végül lehuppant a puha parti homokra, hanyat bukfencezett, majd riadtan felnézett a létrára és örült, hogy az továbbra is ott lóg, himbálózik néhány lépésre tőle, majd’ egy méterrel a part fölött.

„A Solaris gondolkodó agy-óceánja”, gondolta magában, ahogyan a lába felé nyújtózó hullámokat figyelte. Akkor, a mérhetetlen-hosszú-idők előtti pillanatban mezítláb mászott ki az ablakon, így most is mezítláb állt a homokban és a hullámok mindig egy-két centivel lábujjai előtt álltak meg, akárhová is lépett, előre, hátra, vagy oldalra, azok a hullámok tudták, hogy Szabó bácsi ott van

**a képet a neten találtam, forráshoz klikk a képre

無 限

Egyszer - majdnem azt írtam ide, hogy „egy napon”, de valójában senki sem tudja eldönteni, hogy nappal volt-e vagy éjszaka, vagy valami olyan, amit nem is ismerünk -, tehát egyszer Szabó bácsi felébredt és különös, lágy, ugyanakkor ellenállhatatlan erő húzta őt a nyitott ablak felé, amit egyébként mindig nyitva hagy, ha aludni tér. Kinézett az ablakon, le a térre, de odalent nem volt tér, semmi sem volt, sőt, attól a pillanattól kezdve, hogy kinézett, Szabó bácsi azt sem tudta eldönteni, hogy létezik-e még egyáltalán az „odalent” vagy az „odafent” fogalma, hiszen amit abban a két irányban látott, amit az elmúlt hetvenegy évben ilyen neveken emlegetett, távolról sem hasonlított arra, amit eleddig megszokott. Nem volt játszótér és nem ücsörögtek csavargók a padon, nem szaladt a busz reflektorainak fénye a keresztutca házainak falán, de keresztutca sem volt, úttest sem, így busz, vagy házak sem és ha jobbra nézett, nem villogott a tévé Kovács néni lakásában. Valójában, ha jobbra nézett, a látvány semmiben sem különbözött a „fent” vagy „lent” által nyújtott látványtól. Szabó bácsi már épp arra gondolt, hogy visszatér aludni - a „hátrafelé” jelentésében még teljesen biztos volt -, amikor észrevette, hogy az ablaktól nem messze egy elnyűtt kötéllétra lobog bele a világűr végtelen, éjsötét, jéghideg csendjébe. Nem volt töprengés, vagy elhatározás, csak tett: elmászott a falon lengő, tekergő létráig és elkezdett rajta ereszkedni.... lefelé ?..... felfelé ?.... ha rajta kívül lett volna valaki ott, talán megmondhatta volna.... Talán reggelre visszaér és Kovács nénivel megbeszélik....