Osztálytalálkozón jártam, nem tudom, hány éves, azt hiszem, a szervezők ebben nemigen tartanak "hagyományt"... azt hiszem.... és képzeld el, hogy beül egy helyre körülbelül húsz ötvenes férfi - ha jó karban már nincsenek is, azért egy-két óráig még képesek bizonyítani, hogy de igen - és mind beszél, ezért kénytelenek folyamatosan túlharsogni egymást ezért a keveseknek, akik inkább hallgatnak - én közülük voltam egy - a következő élményben lesz része: húsz férfi, barátságosan mosolyogva, két órán keresztül ordibál egymással. Persze, ez így nem igaz: az én élményem két órás volt, de csak azért, mert hamarabb eljöttem, a fülsiketítő élmény mindenki másnak tovább tartott. Hogy jó volt-e ? Igen, a néma figyelők szép, érdekes és elgondolkodtató képeket láthatnak: "kollegisták", akik más vidékról valók és ma is együtt beszélgetnek, úgy, mint rég, egyáltalán érdekes látni, hogy mindenki ugyanazokkal beszélget, mint rég, figyelni az arcokat, ahogyan mesélik az életüket és azokét, akik hallgatják, érdekes az emberek mögé képzelni azt az elmúlt három évtizedet, ami a mi sorsunk volt: itt ül húsz életrajz-regény, mind lehetne vagy három-négyszáz oldal, illetve egy, az osztályfőnökünké, ez lehetne hatszáz és meg lehetne írni őket úgy, hogy mások élvezetet találnának abban, hogy elolvassák .... Én nem szeretem, ha a harsogás úgy beleköltözik a fejembe, hogy éjjel, álmomban is folytatódik, ezért két óra után eljöttem, hazaértem a csendbe, megint lementem az utcára, be a Mekbe, mert tudtam, hogy ami ott ér, majd jól eltompítja emez kellemetlen éleit, megmarad belőle a szép, a jó, így is történt. Közben eleredt az eső. Most nyolc óra van, ez az utolsó mondat, itthon ülök a fotelben és az esőcseppeket hallgatom
No comments:
Post a Comment