Egy darabig állva nézte a lába előtt ide-oda futó hullámokat, lépkedett előttük minden irányba és lassan megtanulta, hogy soha sem fogják megérinteni őt. Felbátorodott és előbb csak párat lépett előre, azután egyenesen belerohant az óceánba, futott húsz, harminc lépést is, de végül mindig ugyanúgy, érintetlenül, szárazon jött ki a habok közül. Végül leült a homokra úgy, hogy a partra futó hullámok éppen körül tudták ölelni őt, összeértek a háta mögött, majd újra szétváltak, jó ötméternyit visszahúzúdtak a homokon és kezdték elölről táncukat. Játszottak, mint két barát. Nem érzett időt, nem tudta volna megmondani, meddig ült így a homokon - semennyit, valamennyit és örökké - és azt sem, hogy mennyit aludt utána - ugyanannyit. Amíg játszottak és amíg aludt, az óceán hullámai apránként minden gondolatát, emlékét, érzését, tudását lemásolták, de a gondolatok áramlása nem volt egyirányú, mert az óceán az idők kezdete óta hullámzott itt és mindennek és mindenkinek, aki a világmindenség bármely sarkából e létezés mérhetetlen ideje óta arra tévedt eltárolta a tudását és Szabó bácsi - ahogyan minden és mindenki, aki eleddig arra járt - most megkapta ezt a tudást. Minden egyes felé nyújtózó hullám nem csak kért, hanem adott is.
Felébredt
...és eleinte nem volt képes megfogalmazni, hogy mi történt vele, legelőször megijedt - önmagától -, azután lassan elfogadta új énjét, ami alapjaiban nagyon hasonlított a régihez, mégis - ezt egészen biztosan érezte - sokkal több volt, mint az a Szabó bácsi, aki egykor... ki tudja, mennyi idővel ezelőtt... kimászott lakása ablakán
 |
| nem az én fotóm, forráshoz klikk a képre |
No comments:
Post a Comment