országút III.

T Petty: Sth good - klikk a képre

   Fogalma sem volt, hogy mit higgyen mindarról, ami az elmúlt két hétben körülötte történt. Munkát kínáltak neki, ő pedig elfogadta – nem is igen tehetett mást, hiszen tavasz óta gyakorlatilag először fordult elő ez vele. Emiatt szinte naponta utazott le abba a másik városba, előbb a munkaadóhoz, majd azért, hogy egy héten belül szállást találjon magának a környéken. Végül a hét utolsó napján minden elrendeződni látszott és majdnem egy órával dél előtt két friss szóbeli ígérettel a „zsebében” megállt a pálya Budapest felé vezető oldalán egy benzinkútnál, amihez kilóméterekkel előbb jó nagy betűkkel kitáblázták, hogy „coffee”, meg hogy „free wifi”.

klikk a képre

Úgy döntött, hogy az eddigieknél többet egyszerűen nem tehet az ügyért és innentől fogva hatalmas ívben – legalábbis hétfő reggelig – leszarja az egészet. Leült a kút büféjében egy székre és csak hallgatta az odakint elrohanó autók beszűrődő hangjait. Véletlenül a helyiség végébe nézett és észrevett egy pincérnőt a pult mögött. Az a benyomása támadt, hogy a nő mindent tud róla, attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a büfé ajtaján. A nő először nem akart kijönni fedezékéből, mert a mögötte lévő szellőzőnyílás tökéletesen kiszippantotta a helyiségből a pult alatt tartott égő cigaretta füstjét és valószínűleg nem szívesen mondott le e háromperces kikapcsolódás egyetlen pillanatáról sem. De valaki elköhhintette magát a hátsó raktárban, erre mégis inkább elnyomta a csikket és kicsoszogott a vendéghez. „Fehérvárról jön ?” ez volt az első szava hozzá, mert azt hitte, hogy az idegen semmit sem fog kérni. Emez csak bólintott és lassan fölnézett rá. A nő számára már rég elmúlt az az idő, amikor a férfiak bármilyen figyelemre méltatták, de ennek az embernek a tekintetén mégis az látszott, hogy jól esik neki női hangot hallani. „Kér egy kávét ?” kérdezte kicsit lágyabb hangon, mire az idegen bólintott és szemének pislantásával megköszönte a kedvességet. A nő lassan visszacsoszogott a pult mögé és elkezdett zörögni, hogy elkészítse a kávét. Megint átnézett a vendégre majd felnyúlt a polcon lévő rádióhoz és megnyomott rajta egy gombot. Véletlen, vagy nem, az idegen számára sohasem derült ki: Tom Petty idős korában is kölyökös hangja töltötte be a büfét, pár gitáros kísérte őt és egy egészen egyszerű dalt játszottak, egy egészen egyszerű szöveggel. Mégis jól esett neki, olyan jól, hogy gondolataiban Tom és a gitárosok a kávé és a büfé után is elkísérték őt, egészen a Budaörsi útig, ott pedig hirtelen abbahagyták a játékot és eltűntek. Visszaindulhattak a büféhez, mert most biztosan valaki más lépett be az ajtaján.

VM / 2014.10.23. / M7

hétköznapi álmaink

 

kép forrásához klikk a képre

  Az ókori görögök Zeuszt, az emberek és istenek atyját, sok más jelzője mellett az „eleutheros” szóval is illették, ami arra utal, hogy – a mitológia szerint – ő az egyetlen lény, aki teljesen szabad. A történelem során később is – és egészen biztosan a görögök előtt is – sokszor előkerül a „szabadság” fogalma. Csak egyetlen példa erre a sok közül a francia nép elődjének tartott frank törzs neve: a „frank” eredeti jelentése is  az, hogy „szabad”, sőt, a „frank” szó alatt a mai szótárakban is ott áll valahol legalul ugyanez a definíció.

   Különös helyet foglal el az emberek fejében a „szabadság” szó. Általában valamilyen nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem elérhető, lebegő, felelősség nélküli állapotot képzelünk mögé, valami olyat, ami – mint sok érzelmekre utaló elvont fogalom – most nincs, legfeljebb csak a távoli jövőben lehet, illetve a távoli múltban volt valamikor. Így született meg fejünkben Ádám és Éva, a görögök „arany- és ezüstkora”, de emiatt álmodozunk rendszeresen gyermekkorunkról is, amiben – szerintünk – „szabadok” voltunk. Más kérdés, hogy vajon ki szeretne újra száztíz centi magas lenni és állandóan azt hallgatni, hogy mit nem szabad. Ugyanakkor tíz körömmel kapaszkodunk a nagy nehezen összekapart koszos kis egzisztenciánkba, energiáink nagy részét az foglalja le, hogy vajon munkatársaink nem kaptak-e valamiből többet, illetve – akár csak a forgalomban – azt lessük, hogy ki akar valahogyan „beelőzni” és hogyan védhetnénk ki, hogy kilökjön minket a pozíciónkból, amiből korábban mi is csak komoly munka árán löktünk ki valaki mást…. persze ő megérdemelte. Akárcsak a hajléktalan, aki a McDo előtt pénzt kér tőlünk és mi valamilyen jól kitalált, de mindenképpen „humánus” ürüggyel kikerüljük, és mire belépünk az étterem ajtaján, el is felejtjük őt. Szóval sokmindent szeretnénk kapni, de csak keveset akarunk adni. Sőt, tovább megyek: nem is „kapni” szeretnénk, hanem azt gondoljuk mindenről, hogy az nekünk alanyi jogon jár. „Mi mások vagyunk”. A másik – bárkiről is legyen szó – ő teljesen más eset, ő magára vessen, ha a hősködésével „elkúrta”, nem tudott sorba állni, befogni a pofáját, „így jár az, aki nem tanulja meg, amit mi”.
   Nekünk nem maradt más, csak ezek a közhelyek, meg a dünnyögés az orrunk alatt, a képernyő mögött és ezt valahogyan össze kellene egyeztetnünk az „ideális emberrel”, akivel a bibliában, a westernfilmekben vagy a romantikus regényekben találkozunk. Ez pedig elég nehéz, mert olyan ember nincs, csak ilyen ember van, amilyenek mi vagyunk, akik például a szabadságról álmodunk, de – akár egy hiperbola a nulla értéket – sohasem érjük el.

   Többször előfordult velem, hogy láttam két embert az utcán, akik közül az egyik, indulatos és trágár szavak kíséretében jól elmondta a másiknak, hogy az micsoda, amaz meg furcsa módon csak mosolygott rajta. Amikor közelebb értem hozzájuk, mindig kiderült, hogy a „bátor” monológ valójában nem is annak szólt, aki ott volt, emez csak eljátszotta, hogy mit fog mondani valaki másnak, ha az a valaki legközelebb is azt csinálja vele, amit egyszer már megcsinált. Azt hiszem, épp ugyanazt teszi majd, mint korábban: semmit.

 

VM / 2014.10.22. / Vác

to walk or not to walk

 

kép forrásához klikk a képre

  Ma Ottót láttam állni a járdán. A Körút és a Baross sarkán állt és arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson. Én autóval tartottam hazafelé vidékről és akkor éppen jobbra néztem, mintha agyam előre sejtette volna, hogy Ottó fog állni a járda szélén és a piros lámpát figyeli majd. Mondtam is magamnak, hogy „derék agyam”, miféle hihetetlen, ésszel felfoghatatlan, rejtett, titkos csatolás okozhatta ezt, hogy a pesti utca egyik sarkán, a millió járókelő között éppen az ő alakja tűnjön fel neki. Nem is ismertem igazán, ritkán találkoztunk, mindig csak futólag. Időnként Borzár mesélt róla, mert az ő rokona volt. Azt mondta, hogy Ottó újságíró, meg költő, meg… sorolhatnám, hogy mi minden még és hogy ő szerezte az „Ikrek voltak” című verset; ezt egyébként Borzár és én kívülről fújtuk, mert pár év alatt himnuszunkká vált. Képtelenség volt, hogy megálljak, mert mögöttem sokan jöttek és sok lökhárító, hűtő, fényszóró és indexlámpa bánta volna, ha a fékre akár csak egy leheletnyit gondolok. Ezért – negyvenes tempónál – nem maradt bennem más, mint egy villanás a letekert ablak túloldaláról. Egy Ottó alakú elmosódott csík, amint éppen belemosódik egy kövér asszonyság elmosódott csíkjába, aki véletlenül épp mellette állt. És velük még sok más elvillanó járókelő elkenődött csíkja is összemosódott – az útépítő munkásé, a kávéházi pultosé, a japán túristáké, az oszlopnál vizelő hobóé – és ötven méter múlva emlékeimben már az összes járókelő egyetlen óriási lénnyé olvadt össze, egy gigantikus Ottóvá, aki ezer pár szemével figyelte, hogy mikor lesz már zöld a lámpa. Aztán, amikor már sejteni lehetett, amikor már ott lógott a levegőben, hogy a lámpa nemsokára vált, egyenként szakadtak ki az óriási testből és indultak egymás után a páros oldal ígérete felé: ki sietve, ki ráérősen és mit sem törődve a halványpiroson átszáguldó robogókkal, ki elegánsan, ki ügyetlenül pattanva egyet-egyet a sikoltva fékező gépháztetőkön: a kövér asszonyság, az útépítő, a hugyszagú hobó, a kávéházi pultos és az összes távolkeleti turista. A járdán nem maradt más, csak az igazi Ottó. A lámpa zöldre váltott, ő pedig nyugodt léptekkel sétált át a zebrán, most már a tükrömben jobbról balra, de amint a foncsorból kilépett, elhagyta gondolataimat is.

VM / 2014.10.20. / Budapest

vándorok

   Ment két idősebb ember az úton. Mindkettejük számára nyilvánvaló volt, hogy nekik már nem lesz hétszáz négyzetméteres házuk, a gyerekük nem jár majd elit iskolába, nem kapnak majd fényes autót a vállalattól (amivel egy gyereket elit iskolába illik hordani), és lehetne még vég nélkül sorolni mindazt, amiről tudták, hogy nem lesz már benne részük. Az ő életük nem lesz sem „komoly” sem „felelősségteljes”. Ők mindig csak az utat fogják róni, lehetetlen helyzetekbe keverednek és ezen majd jót nevetnek és amikor már kinevették magukat, tovább róják majd az utat, míg meg nem öregszenek.

   Így is telt el az életük, ők a céges banketten mindig csak hátul ültek és elég korán hazamentek, az ő arcuk egy választási plakátról sem nézett le barátságosan a járókelőkre, nekik nem integettek a város nagyjai a nagytemplom előtti téren, az ő ismerősük csak a vegyesbolt pénztárosnője volt, az is csak addig, amíg azt nem mondta, hogy „százötven forint lesz”, azután az ő életéből is kisétáltak – fél kiló kenyérrel a hónuk alatt. Végül ők is ugyanúgy jártak, mint a többi ember: tényleg megöregedtek. És amikor már öregebbek nem lehettek, elmentek. Szépen kisétáltak a világból az országút túlsó végén.

   De időnként, ha tehetik, visszajárnak. Ott ülnek láthatatlanul az árok szélén és egymásnak mesélik idióta kalandjaikat. Ha épp odakint jársz és pont gázt adsz, mert a főnököd felhívott, hogy „hol a pokolban vagy már”, jól fülelj, mert lehet, hogy egészen messziről nevetést fúj feléd a szél. Ők ketten azok és rajtad röhögnek.

VM / 2014.10.18. / Vác

art déco - Párizs megér egy mesét

klikk a képre

   Borzárt sokkolta az elé táruló látvány, amikor a Lutetia Hotel halljában találta magát. Úgy érezte, hogy egy mesében jár, ahol minden megtörténhet vele és e lehetőség miatt – annak ellenére, hogy pillanatnyilag nem tudott betelni a gyönyörű környezettel, amibe csöppent – némi aggodalom is belopózott lelkébe. Nem szándékosan ért oda a recepcióhoz, hanem mert ámulása közben mindig egy-egy tétova lépést is tett előre, egész addig, amíg egy sötétbarnára pácolt, fényesre lakkozott diófa pultnak ütközött, aminek a másik oldaláról két kifogástalanul öltözött alkalmazott nézett rá udvarias, kérdő tekintettel. Borzárnak az a benyomása támadt, hogy valamit mondtak már neki és most válaszolnia kellene. Agya lassan visszapumpált emlékezetébe egy néhány másodperce elhangzott szót, ő pedig rövid gondolkodás után a recepciós hölgyre nézett és megismételte, amit hallott: „Bonjour”. Nem azért áll valaki egész nap a diófa pult mögött, hogy a belépő vendégeket elhessegesse, a hölgy sem ezt tette, inkább különböző kérdéseket tett fel Borzárnak, aki ezekre igennel vagy nemmel válaszolt – ha nem értette, amit kérdeztek, mindig a korábbi válasz ellenkezőjét mondta. Az alkalmazott figyelmesen halgatta, írt, ellenőrzött, hangtalanul kihúzott, majd betolt egy-egy fiókot, végül Borzárra mosolygott és biztosította őt, hogy minden rendben van. Borzár ennek örült. Egy pillanat múlva felkísérték őt az emeletre, végigment egy hosszú folyosón és balra belépett egy lakosztály nyitott ajtaján. Napos délután volt, a hordár kinyitotta az balkon ajtaját, széthúzta a függönyt és a szobát elöntötte a fény. Borzár kinézett a városra: háztetőket, hosszú árnyékokat, fákat, templomtornyokat látott és fülében kellemesen duruzsolt a délutáni utca zaja. Nem csoda, hogy amint leült egy közelében lévő formás fotelbe, amit jól átmelegített már a nap, elaludt. Legutoljára a kapuban álló londínerre gondolt, akinek most már nagyon hálás volt, amiért alig negyed órája a Boulevard Raspail-ról véletlenül belökte őt a portán.

VM / 2014.10.15. / Vác

fekete-szürke-fehér

 

klikk a képre

  Képzeld el, hogy az emberek elfelejtik a színeket, és onnantól kezdve már csak a fekete, a fehér és a szürke millió árnyalata veszi őket körbe. És képzeld el, hogy lesznek majd olyanok, akik elkezdik ezt emlegetni a többieknek: „milyen unalmas így ez a világ,” mondják majd, „itt minden olyan… nem is tudom hogy mondjam,” – már szavuk sem lesz a színekre, hiszen miért különböztessék meg azt, ami nincs – „szóval ugye érted, amire gondolok..” fejezik majd be. Azok a többiek pedig mind nagyokat fognak erre bólogatni, mert ilyen helyzetben gondolkodás helyett mindenki inkább bólogat, hiszen így senki sem tudja kinézni azt, aki valamit nem tud, nem ért, vagy csak más véleménye van. És az a BIZTOS. Esetleg, hogy enyhítsék az önmagában is merész feltételezés szülte feszültségeket, megjegyzik majd, hogy „milyen jól áll rajtad ez a világos ruha és milyen jól kontrasztál a sötét cipővel”. Azzal mindenki tovább éli majd fekete-fehér – esetleg egyenesen szürke – életét, és alig tesznek majd meg néhány lépést a szürke (pontosabban közepes tónusú) aszfalton, máris elfelejtik azt, aki az imént olyan különös dolgot kérdezett. Pedig a színek ugyanúgy ott lesznek velük, hiszen azok nem létezni szűntek meg, őket csak elfelejtették. Elfelejtették azért, mert mindig, mindenki inkább pont ugyanazt tette, mint mindig, mindenki más, mert így „nyugodt”, „kényelmes” és…. szóval ilyen életet lehet élni és az a BIZTOS. És képzeld el, hogy ezt látod kívülről…

VM / 2014.10.08. / Budapest

fleuve noir

   Lehetett volna az is a cím, hogy „október” és gondolhatnám magamról, hogy milyen szörnyen eredeti, költői és romantikus vagyok. De csak akkor, ha nem tűnődnék el azon, hogy kis bolygónk északi féltekéjén rajtam kívül percenként hányan adják még ezt a címet annak a bárminek, amit éppen írnak… persze biztosan ők is elgondolkodva teszik ezt, az ablakon át figyelve, hogyan alakul a hegyek és a felhők között húzódó, semmiből szőtt vékony vöröses csík és elégedett mosollyal nyugtázzák, hogy ők is milyen eredetiek.

   Vagy állhatna fent az is, hogy „idő”. „Milyen találó” mondaná ekkor önmagának a különlegességre éhező olvasó, és révetegen gondolna vissza néhány évet, egyenesen a „régi szép, kalandos és nehéz… idők” kellős közepébe képzelve magát, amikor még „minden mennyire más volt, nem úgy, mint most, amikor már minden ilyen”. Azzal levenné a konyhapultról a dobozba csomagolt tegnapi lecsót és elsétálna a megálló felé.

   Vagy mi lenne, ha azt írnám oda, hogy „ősz” ? Emellé születhetne egy fiktív szereplő, aki élete egy kiragadott pillanatában épp valami szörnyen hétköznapi dolgot tenne, de közben nem hagyná őt nyugodni a körülötte zajló változások feltűnő párhuzama a címmel – azzal, hogy „ősz” – és így a szövegbe olyan mélyenszántó fogalmakat is be lehetne illeszteni, mint „élet”, „elmúlás”, „születés” és „halál”, amitől megint szédítő írói magasságokat remélhetnék.

   A kép egyébként Alsógödön készült, vagyis inkább Alsógöd és Szigetmonostor között a vízen. Ez egy jó hely, a parton vannak árnyas fák, van kis kifőzde, ahol bármit elkészítenek neked, helyesek a lányok és finom a rántotthús. Ha kalandra vágysz, a kis hajó öt perc alatt átzakatol veled a szigetre, ahol leülhetsz és megvárhatod, hogy egy óra múlva visszajöjjenek érted. Ha nem jönnek, akkor a monostori földeken keresztül át tudsz sétálni a szigeten, hogy a másik ágon egy újabb komp Leányfalun tegyen le. Onnan pedig hipp-hopp a világ közepén, azaz Vácon találod magad. És kész.

   Talán egy egyszerű cím lesz a legjobb. Az lesz, hogy „Fekete folyó”.

VM / 2014.10.08. / Vác

a folyton beszélő ember

forráshoz klikk a képre

A folyton beszélő ember alakját nem én találtam ki, valójában önmagát alkotta meg, nekem csak meséltek róla, én nem is ismerem…. azt hiszem...

   A folyton beszélő ember mindenhez ért. Ott támaszkodik a kert végében a kerítésen, a lépcsőház korlátján, vagy ácsorog a bolt előtti kis piacon, és magyaráz… mindenről. A folyton beszélő ember otthon van a nagypolitikában, ismeri a versenymotorok finombeállítását, tudja, hogyan kell metszeni a szőlőt, vagy hogy hogyan készül a csülök pékné módra, és még temérdek más dologhoz is ért, és ezt a hatalmas tudását nem habozik megosztani bárkivel, aki a közelében jár.

   A folyton beszélő ember valójában mindannyiunk tudálékos énje. Ha igaz, amit beszélnek, és tényleg van egy felsőbb entitás odafent, odalent, az óceánban egy szigeten, a piramisok rejtett csúcsán, vagy a kocsma utáni utcában, abban a különös formájú sarki házban, és ez a kiemelkedő intelligencia tényleg minden ember sorsát gondosan irányítgatja, akkor talán ő volt az, aki egyszerűen fogta az emberek felgyülemlett okoskodását és megalkotta belőle a folyton beszélő embert, hogy így figyelmeztessen bennünket: „na ilyenek sohase legyetek”. Talán van már olyan család, ahol a rosszul viselkedő gyereket nem azzal fenyegetik, hogy „elvisz az ördög”, hanem azt mondják nekik, hogy „… mert jön a folyton beszélő és megmagyarázza a maghasadást, és akkor megnézheted magad”. Ekkor az addig rosszalkodó gyermek megszeppenve leül az ágya szélére és elképzeli azt a maghasadás-izét és inkább jó lesz… a következő tíz percben.

   Egyébként, a folyton beszélő – ha tényleg úgy van, ahogy itt fent áll – lehet, hogy önmagában nem is létezik. Lehet, hogy ha megérintenéd, semmit sem éreznél, a ruháját sem. Csak úgy átnyúlnál rajta a semmibe. Még csak nem is lennél tőle olyan…

VM / 2014.10.06. / Vác

a sült krumpli nem tart örökké

  Arra ébredt, hogy elaludt. Szájában és orrában még ott keringett a néhány perce elfogyasztott rántotthús összetéveszthetetlen aromája; lassan felemelte a kezét, hogy elvegyen még egy szemet a maradék sült krumpliból, de az idős kocsmáros már elvette előle a tálcát – a bódéból még kihallatszott, ahogy az öreg, nehézkes test becsoszog a pult mögé és a tálcáról mindent beszór a mosatlan közé. Vége, a sült krumpli nincs többé; tudatában nem maradt más csak a szomszédos erőmű diszkrét fütyülése.

Újra ugyanott járt, két interjú között, az élet, az univerzum és a világtörténelem fordulópontján, amikor megint úgy érezte, hogy egyre messzebbről integet az elmúlt nyár és halkan, titkon egyre közelebb araszol egy mindent végleg eldöntő telefonhívás: „Önt választottuk”.

Legutóbbi kalandja jutott eszébe, ami egy külvárosi családi ház „irodának” berendezett hűvös és szűk pincéjében érte. Itt egy gazdagon felékszerezett és bizonyos „elegancia” szerint beöltözött nő nem habozott a „vállalat humánerőforrás-igazgatójaként” bemutatkozni neki. A pince humánerőforrás-igazgatója ezután bevezette őt a barlang mélyebb zugaiba, ahol már „ügyvezetők” és „tulajdonostársak” is vártak rá. Mosolyogtak rá, ő pedig követte példájukat, barátságosan visszamosolygott. Egy perc telhetett el ebben a barátságos csendben, végül a „vezetőség” – többszöri egymást unszoló tekintetváltás után – elkezdte feltenni keresztkérdéseit.

„Saját autón érkezett Miklós ?”

Miklós azt válaszolta, hogy „igen” és magában tíz másodperces szünetre tippelt.

„Könnyen ide talált Miklós ?” kérdezte a tulajdonostárs kilenc másodperc múlva. A pályázó a kézenfekvő, de egyre fenyegetőbbé váló újabb „igennél” valamivel hosszabb választ adott, mert remélte, hogy ezzel kis bátorságot önt a helyzet súlyától érezhetően megszeppent vezetőség tagjaiba.

A trükk bevált, a „vezetők” magukra találtak és egy átlagosnak mondható félórás beszélgetés után végül mindkét fél biztosította a másikat a további kapcsolattartásról és megfelelő visszajelzésekről, majd ki-ki elindult dolgára: az ügyvezető visszabújt a képernyőjébe, a humánerőforrás-igazgató megigazította sminkjét, a tulajdonostárs szaladt az oviba a gyerekért, a pályázó pedig örült, mert bőven volt még ideje, hogy elérje kedvenc tévésorozatát.

Újra felébredt, mert az öreg kocsmáros egy újabb tálcát borított rá a többi tányérra. Október volt és verőfényes napsütés. Az erőmű felől munkaruhás emberek jöttek nevetgélve a kocsma felé és mind levették alibiből kihozott fehér sisakjaikat, amikor az erőmű ablakait már eltakarták mögöttük a fák. Fél egy volt; úgy döntött, még fél órát ücsörög itt, aztán elindul a következő interjúra.

VM / 2014.10.02. / Budapest, IV. Tó utca