álom

 

  Sokáig gyalogoltam egy hosszú folyosón és mindvégig Kovács szavai visszhangoztak a fejemben: „nem fogsz messzire jutni, bármennyire is igyekszel”. A folyosó legvégén fény derengett, meggyorsítottam lépteim, mert elegem volt a sötétségből. Már csak néhány méterre voltam a kijárattól, amikor éles nyikorgással újra kinyílt a másik oldalon az acél ajtó és Kovács öblös hangja mennydörgött végig a szűk falak között: „nem jutsz messzire”. Óvatosan kikémleltem a kapun az ismeretlen világba. Nyílegyenes gyalogutat láttam magam előtt, aminek a bal oldalán néptelen tengerpart húzódott, végeláthatatlanul; a partvonal a horizonton beleveszett az ég és a tenger kékjébe. Jobbra pedig sivatagi homok, illetve dűnék, szintén ameddig a szem ellát. Hirtelen összerezzentem, mert Kovács óriási erővel bevágta az ajtót és nagy recsegés-ropogás kíséretében beomlottak a folyosó túloldali falai. „Akkor itt nincs visszaút” gondoltam, és nekivágtam a part menti útnak. Csak közepes tempóban lépkedtem, mert szörnyű hőség volt és csak remélhettem, hogy valahol majd találok vizet. Mielőtt lement a nap, egyszer hátranéztem és elégedetten konstatáltam, hogy a folyosó kijárata már végérvényesen eltűnt a horizont alatt, de aggasztott, hogy előttem most is ugyanaz a végeláthatatlan tengerpart nyújtózik előre a semmibe, mint ami reggel a sivatagba kilépve fogadott. Elhatároztam, hogy egész éjjel gyalogolni fogok és így talán reggelre elérhetek egy várost.

 

   „دار السلام” – ez állt egy táblán, amit jócskán sötétedés után találtam. Letöröltem róla az éjjeli párát és rögtön mohón lenyaltam tenyeremről a rátapadt vizet. A táblán jobbra mutatott egy nyíl és mivel negyedórányi fel-alá futkosás után sem találtam semmilyen leágazó utat, találomra nekivágtam a dűnéknek. Nem sokáig bírtam, három dűnén kaptattam föl egymás után és mindegyik mögé valamilyen lakott település fényeit reméltem de valahányszor fölértem a csúcsra, csak átláthatatlan fekete sötétség fogadott. Térdeim összerogytak és lebucskáztam az utolsó dűne meredek homokfalán. Hanyat feküdve állapodtam meg és nem tudtam eldönteni, hogy a külvilág sötétje az, ami körbeölel, vagy elvesztettem az eszméletemet és most álmomban is álmodom. Kisvártatva nagy robajjal egy quad rontott ki a sötétből. Megállt mellettem, a karcsú pilóta levette a sisakját, rám nézett és én kénytelen voltam felismerni benne Faye Dunaway fásult tekintetét. Akkor álmodnom kell – gondoltam. Faye azt mondta, hogy már órák óta engem keres, mert a városban senki sem tudja, hogy mi történhetett velem. Erre felébredtem. Szememet dörzsölve feltámaszkodtam, majd felültem, mert könyökömet szúrta a sivatagi homok. Szörnyen hideg volt, amiből arra következtettem, hogy most valószínűleg ébren vagyok. Álmosan körülnéztem a sötétben. Furcsa – gondoltam, mert biztos még nem lehettem benne, de egy közeledő motor erőlködő hangját véltem felismerni. A hang egyre erősödött és amikor a gép üvöltése már elviselhetetlenné vált, hirtelen Faye Dunaway rontott ki a sötétből egy quadon, megállt és miután a maga mögött húzott porfelhő átrohant rajta és belefoszlott az éjszakába, azt kiabálta felém, hogy órák óta keres, mert a városban senki sem tudja, hogy mi történhetett velem.

Erre elájultam és álmomban Kovács kárörvendő arca mosolygott rám.

VM / 2014.09.02. / Vác