vénemberek nyara

   Ma reggel, fél hat körül újra csak tíz fok volt odakint és a fák erkélyablakon benéző lombjai ma is buzgón bólogattak a szélben. Ezt a kora reggeli sötétben először mindig csak hallani lehet, később a mozgás egyre láthatóbbá válik, egy óra múlva pedig, amikor a billentyűzet betűit is jól látom már… addigra a lombok szélben lejtett táncáról csak úgy vennék tudomást, ha valamiért abbahagynák. De nem hagyják, hanem egész nap ott inognak az ablak előtt, ezzel a fények és árnyékok nagyszerű játékával töltve be a nagyszobát.

   Nem úgy alakult ez a nyár, ahogy terveztem, hanem sokkal jobban. Épp tegnap számoltam össze, hogy május óta hány állást pályáztam meg: hatvanhármat. Ebből kevesebb, mint a negyede jelzett vissza… valamit, ezzel lehetővé téve számomra, hogy végre újra ott tölthessek el egy gondtalan nyarat, ahol mindig is szerettem lenni, Vácon, és végre azzal foglalkozhassak, amivel mindig is akartam. Nem akarok senkit untatni azzal, hogy szeretnék-e valahol reggelente részt venni a szokásos nyolctól kilencig tartó szarpasszolgatásban, hogy van-e kedvem párás hajnalokon a részeg kollégáimra vadászni valahol egy európai kikötőben, vagy hogy el tudom-e képzelni magamról, hogy a szomszédok előtt feszítsek egy olyan szépen feldísztárcsázott low-economy modellben, amit a cégem bérel nekem és ami sírva nyüszít alattam a leghalványabb emelkedő láttán. Erre biztosan tudjátok a választ. Annyit azért elismerek, hogy éveim emelkedésével ezeket egyre hajlandóbb vagyok elviselni, de egyre kevésbé fűlik hozzá a fogam. Az az igazság, hogy szeptemberben a munkaadók elkezdtek mozgolódni és az a gyanúm, hogy ennek az lesz a vége, hogy előbb-utóbb felvesznek valahová. „Meglátjuk,” mondta a világtalan és fehér botjával tovább kopogtatta környezetét. Én sem tehetek mást. Addig pedig marad nekem az ősz, a vénemberek nyara.

VM / 2014.09.23. / Vác