fák

   A fák nem mennek el csak úgy. A fák emléket hagynak maguk után ott, ahol álltak: önmaguk korhadt, törött, sebhelyekkel telt, viharvert testét. Így a vándor, aki e hely felé vetődik, megilletődve láthatja, hogyan üzen egy hajdani óriás saját halott törzsével odaátról:

„Itt álltam, egy évszázadig sem hátráltam. Előbb meghajoltam a szél előtt és éltem tovább. De láttam, hogyan vesznek el társaim a villámoktól, a tűztől, a vihartól, a fejszéktől, és láttam azt is, hogyan váltak hatalmassá azok, akik megmaradtak. Hatalmassá testben és lélekben. Nekünk mutattak ők ezzel példát. Azt mondták, hogy nekünk is ilyenné kell válnunk, mert a mi feladatunk ugyanaz lesz, ami az övék: példát mutatni – jó példát – akkor, amikor ők már elmentek, amikor nekik már a törzsük sem lesz itt. Most én megyek el, de én is itt hagyom a testem, hogy emlékezzetek rám, hogy gondolatokat ébresszek bennetek. Azt majd ti döntitek el, hogy emlékemmel mihez kezdtek, de arra kérlek benneteket, bárki is voltam, jóra használjátok. Csak remélhetem, hogy így lesz; az én ágaim addigra már odaát lengenek majd, az Örök Szeptember fáradt, símogató szeleiben.”

VM / 2014.09.18. / Szentendre - Leányfalu