zongora

A brüsszeli repülőtér* tranzitjában van egy zongora, amire az ötlet kiagyalója - aki szerintem a szomszédos étterem üzemeltetője lehetett - nagy fehér betűkkel azt írta: "play me". Ezen a zongorán boldog, boldogtalan, bárki, aki a tranzitban jár kipróbálhatja tehetségét, feltéve, hogy van ideje és bátorsága arra, hogy két járat között kicsit zongorázzon a többi utasnak. A megmérettetés azonnali, az étterem vendégei és az arra tébláboló átutazók a néma közönytől a kitörő tapsviharig díjazhatják az önkéntes fellépőket. És fellépőkben nincs hiány, az utazók átsétálnak a folyosón, a zongoránál lassítanak, elhaladnak, visszalépnek, jobbra-balra sandítanak, odaoldalognak a klaviatúrához, előbb csak állva pötyögnek néhány hangot a billentyűkön aztán lassan leülnek az odakészített zsámolyra és ki-ki tehetsége szerint játszik valamit.

 

Én néhány kollégámra vártam, akik egy közeli duty-free üzletben ajándékokat vásároltak az itthoniaknak, akkor figyeltem fel arra, hogy valaki épp koncerthangulatot teremt az arrajárók között. Ő játszott, az összeverődő közönség pedig viharos ovációval éljenzett szinte minden leütött hangot. Végül néhány jól sikerült dal után a “művész” felnézett a feje felett lógó járat-táblára, fölállt, meghajolt új rajongói előtt és a lassan elhaló tapsban gurulós poggyászát maga mögött húzva elballagott az egyik folyosón.

Nemrég egy ismerősöm, miután elmeséltem neki ezt a történetet, érdekes gondolattal állt elő. Azt mondta, “tételezzük fel, hogy ez az ember nem zenész, amatőr, életében valami teljesen mással foglalkozik és csak időnként, alkalomadtán ül zongorához – amikor épp talál egyet – ahogy ebben az esetben is történt. És még tételezzük fel azt is, hogy miután eltűnt azon a folyosón, néhány óra múlva kiszállt egy repülőből valahol máshol a világban és ott már senki sem törődött azzal, hogy pár órával azelőtt a brüsszeli tranzitban mekkora sikere volt neki. Vajon volt-e bármi értelme ennek a néhány percnek…. sőt, annak a sok-sok tanulásnak, ami ilyen tudáshoz vezet ?”

Én őszintén szólva már rettegek attól, ha ez az ismerősöm azzal kezd egy mondatot, hogy “tételezzük fel”, mert olyankor mindig valami nehezen megmagyarázhatóra tapint rá, most is így volt.

“…kellett hogy legyen…” motyogtam.

“Az az ember másoktól valószínűleg soha sem fog ennél a tapsnál nagyobb elismerést kapni”, folytatta ismerősöm, “de vajon száz emberből hány lenne hajlandó ennyit dolgozni ilyen, mondjuk ki, pénzben nem kifejezhető tudásért ? Talán egy sem, talán ő sem, de most már mit csináljon ? Van neki. Mégis, az az ember valószínűleg boldog, mert képes örülni a pillanatnak”.

VM / Vác / Hungary / 2014.04.18.

 

*Charleroi