szökés a hetes busszal

Van egy pékség a Thököly-n, ahol sütit is lehet venni, meg kávét inni, meg wifi is van, így internetezni is lehet, szóval igazán jól tudja érezni magát az ember, ha beül fél-egy órára, hogy kicsit megfeledkezzen a külvilágról. Az író is ezt szokta tenni, amikor még ott, a közelben dolgozott, így ki tudott kicsit szabadulni az irodai intrikák időnként terhessé váló atmoszférájából. Ilyenkor a kirakatablaknál lévő magas székek egyikére ült, hogy onnan, kávéja mögül kifelé bámulva ürítse ki tudatát és végre saját gondolataival is foglalkozhasson. Mögüle a pultoslányok csicsergése, a vevők jövés-menése adta a háttérzajt az előtte megálló buszok, a fel- és leszálló utasok nyújtotta végtelen filmhez. A déli nap épp ezeknél a székeknél sütött be az üzletbe és már február végén is jól bemelegítette az ablak mögötti helyeket. Ebben az állapotban teljesen érthető, hogy aki e székekbe ül, annak gondolatai nagyon rövid időn belül nagyon messzire repülnek. Egy napon az író is így járt, olyan sokáig nézte az orra előtt megálló buszokat, hogy képzelt énje elhagyta testét, kisétált a péküzletből és fellépett az egyik jármű nyitott ajtaján. Az ajtók kisvártatva bezárultak és máris repült vele a busz, olyan távoli és egzotikusnak tetsző helyek felé, mint „Uránia”, „Keleti”, „Astoria”, „Móricz”, és még sokáig lehetne sorolni a titokzatosabbnál titokzatosabb neveket. Ezeket a neveket az író képzelt énje az autóbusz képzelt útvonal-táblájáról olvasta le, miközben a körülötte álló képzelt utasok lökdösték őt, mert majd’ elvesztették egyensúlyukat a város képzelt úthibáin. És volt a megállók nevei között egy, ami még a többi névnél is különösebben csengett, ami ráadásul a tábla képzelt kopása miatt csak nehezen, csak részben volt olvasható. „Hamzsa…g…út”, így szólt az elnevezés, ami azonnal továbbrepítette az író egyébként is képzelt, különösen illó gondolatait. „Hol lehet Hamzsagút ?”, tette fel a kérdést önmagának, „Vajon milyen nyelven beszélnek a hamzsagútiak ?”, „Egyáltalán hogy nézhet ki egy hamzsagúti… vajon hasonlít egy móriczihoz, vagy teljesen más ?”, „Vajon Hamzsagút gazdag ország ?”… Érezte magában a mindenen elhatalmasodó felfedezési vágyat és, bár egy pillanatra felvillant benne valós énje, aki a Thököly úton még mindig rá várt, úgy döntött, nem tér vissza szürke életébe, hanem Hamzsagút vélt kincsei felé veszi az irányt, az igazi író pedig vele tarthat, ha akar, neki ott már egész biztosan nincsen maradása.

A pékségben az igazi író érezte, hogy baj van. Nem először fordult elő vele, hogy képzelete, ha nem is rossz, de a megszokottól mindenképpen eltérő irányba térítette őt és tudta, hogy ez most újra bekövetkezik. „Már be is következett” gondolta vigyorogva, lekecmergett a bárszékről, kinézett az ablakon és látta, hogy a megállóba épp beáll a hetes busz, aminek a „hetese” előtt még egy „K”-t is felfedezni vélt, amit ő úgy értelmezett, hogy ez a „képzelt hetes” és ha felszáll rá, épp a megfelelő helyre repíti majd őt. Zsebében halk, de egyre erősödő ciripeléssel megszólalt céges mobilja, ösztönösen előkapta, de keze hirtelen megakadt, nem vette föl, hanem a pultnál ácsorgó idős párra sandított, akik épp az ebéd utánra szánt sütit vásárolták maguknak. Odalépett a párhoz és mobilját átnyújtotta a meglepetten odaforduló öregúrnak: „Önt keresik Uram”, mondta barátságosan.

Kilépett az utcára és rögtön be is ugrott a K-hetes busz képzelt, de már türelmetlenül sípoló ajtaján.

VM / 2014.04.22. / Bp. / Thököly út