a körülmények áldozataként csavargóvá vált író története II.

Amikor ideérkezett szeptemberben, azt az állapotot kellett elfogadnia, hogy a tenger és a szálloda épületei között húzódó erdősáv teljesen eltakarja számára a tengert. De novemberre ez kezdett megváltozni. Az ősszel beérkező viharok napról napra ritkították a fák elsárgult leveleit, így a nappali ablakából kinézve az eleinte egybefüggő rozsdás erdősáv egyre inkább egymás mellett álló fák csupasz törzseinek keszekusza fekete rajzolatává vált, ahol a fekete csíkok között mind jobban bevilágított a tenger vizének fehére. Avatatlan szemlélőnek talán fel sem tűnt volna ez, de az író másfél hónap alatt már eléggé megismerte a környéket ahhoz, hogy tudja, azok a világos foltok nem az ég, hanem a víz foltjai.

Elállt az eső; az egyik vaskosabb antennára feltelepedett egy sirály, csak hogy emlékeztesse a lakókat a nagy víz közelségére. Valamiért ezen a környéken nagyon kevés volt belőlük. Valamikor a normann partokon az író egykori kollégái arra panaszkodtak, hogy reggel a csapatokban rikoltozó sirályok olyan zajt csapnak, hogy még aludni sem lehet tőlük, itt csak mutatóban repült el nagy ritkán egy-egy árva fehér madár.

Fél órája jött fel a reggeliből, azóta figyelte a fotelből az ablakon túli világot. Újra álmosság tört rá, néhány percig még nyitva tartotta szemeit, de végül hagyta, hogy az álom kényére kedvére elhódítsa tudatát. A balti fák helyére lassan házak nőttek, az erdő menti út kiszélesedett és már villamossín is futott a közepén. Körülnézett és embereket látott maga körül, beszélgettek, ettek, kávét ittak, előtte is volt egy csésze, de már üresen. Felállt és az asztalok között kisétált a Körútra. Odakint a járdán megállt, nem mozdult semerre, csak behunyta a szemét és szép lassan kezdte magába szívni az otthon hangjait, a házak nehéz ajtóinak csukódását, a függöny elhúzását, a megállóba érkező villamost, az eldobott cigarettacsikk halk koppanását, egy láthatatlan sziréna távolodó sikolyát, az emberek folyton siető léptét, a kukák puffanását, egy fuvaros kiskocsijának csikorgását, ahogy sörösrekeszeket tolt egy éjjel-nappali hátsó bejárata felé….. a sok hang lassan Budapestté olvadt össze tudatában. Egy nő hangjára lett figyelmes, aki hozzá beszélt. A hang nagyon ismerős volt, de egyáltalán nem illett a képbe. Kinyitotta a szemét és oldalra nézett. Gesztenyebarna szempár nézett rá kérdőn és egy karcsú kéz puhaságát kezdte érezni a tenyerében. „Ça va? Je t’ai cherché au café”. „Oui, ça va. Tu sais, cet endroit me manquait déjà, je suis sorti pour… pour l’inspirer un peu”. A gesztenyebarna szemek mosolyogtak, a kéz pedig elkezdte vezetni őt a városon át. Ő folyton az elé táruló képeket leste, semmi mással nem törődött. Végül egy lakásban találta magát, egy fotelben ült, az ablak felől hallatszott egy távolodó villamos hangja, de különös módon nem jött helyette másik, sőt, a város összes zaja eltűnt; csak a szél búgása maradt. Felállt és az ablakhoz lépett. A tengerparti erdősáv mit sem változott, és a hullámok is épp ugyanúgy zúgtak, mint mielőtt elaludt.

 
VM / 2013.11.14. / Miedzyzdroje