a hordóban tanyázó férfi

további fotókhoz klikk a képre

Borzárral hatkor ültünk be a kocsmába és fél hétre már nagyjából rájöttünk, hogyan kerülhetett a hordóban tanyázó férfi a hordóba. A férfi valószínűleg felmászott a hordó mellett tornyosuló irdatlan napernyő rúdján (lsd fotó), hogy a napernyőt fentről csukhassa össze éjszakára és amikor sikerült neki és az ernyő rácsukódott, ő teljes sötétben maradt ott fönt; ekkor ijedtében és kapkodásában elveszíthette a fogást és kizuhant az ernyő öleléséből, egyenesen bele a rúd mellett ásítozó nagy tölgyfahordóba. Első megrázkódtatásából feleszmélve nyilván rádöbbent, hogy szerencsétlennek vélt sorsa valójában egy kifejezetten kellemes, majdhogynem kényelmes helyre, ebbe a hordóba vezette őt és úgy döntött, hogy oda berendezkedik és ott tölt el néhány évet. Így eshetett, hogy a hordóban tanyázó férfi mindennek szem-, de főleg fültanúja lehetett, ami a kocsma teraszán történt. Őt senki sem láthatta, hiszen senki sem gondolta, hogy a hordó valaki fő tartózkodási helyéül szolgál, ő viszont mindent hallott, sőt, ha a hordó közepén lévő lyukból kikémlelt, mindent látott, ami az ivó vendégei között zajlott.

Félrelépés, korrumpálás, szerelmi vallomás, munkahelyi kigolyózás, válás, lopás, házasság, ez mind és még sok más is terítéken volt a néhány év alatt, amit a férfi kedvenc hordójában töltött a kocsma teraszán. Hősünk semmit sem tett, csak tétlenül halgatta – és mitagadás, élvezte – ahogy körülötte az élet zajlik és hogy ő nyilvánvalóan mindenről, ami a kisvárosban történik, előbb értesül, mint mások. Ezt úgy próbálta kimutatni, hogy hétfőnként – azon a napon, amit az egyedülálló és hordója lakójáról mit sem sejtő kocsmáros önkényesen egyetlen szünnapjául jelölt ki – kimerészkedett a hordóból, körbesétált a városka utcáin, és mindig csak elnéző, fölényes mosollyal konstatálta, amit ismerősei nagy fontoskodva újdonságként meséltek neki. „Igen, hallottam már”, „no persze, azt hiszem, ez várható volt”, „hja, bizony, bizony, a fák nem nőnek az égig”, ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel és unott arccal hozta az emberek tudtára jólértesültségét. De sajna, egyszer mindennek – és főleg a jó dolgoknak – vége szakad. A hordó sem lehetett kivétel ezalól, egy hétfői napon a kocsmáros túladott rajta és mikor a hordóban tanyázó férfi városi sétája után épp visszatérni készült a szeretett tölgydongák közé, átmeneti lakásának csak hűlt helyét találta. Sokáig meresztgette szemét, hátha az ernyő alatt, vagy a teraszon bárhol mégis felfedezi hordóját, de mindhiába, kénytelen volt hazakullogni. Késő estig morfondírozott az eseten otthon a fotelban, amit bárki kényelmesnek gondolt volna csak ő nem, mert nem bírt napirendre térni az eset fölött. Neki a hordó kellett és nem tudta elfogadni, hogy ilyen hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül fosszák meg őt kedvenc szórakozásától. Végül, hosszú töprengés után, hajnali kettő órakor diadalittasan, fejében új tervekkel állt fel foteljából, a konyhaszekrénybe vert szögről leakasztotta a sufni kulcsát és tüstént munkához látott.

Másnap reggel kedd volt. A kocsmáros a szokott tempójában érkezett meg üzletébe és mindent épp ugyanúgy tett, ahogy azt már több mint tíz éve minden nap megszokta. Mikor végül mindennel elkészült és az ajtóhoz lépett, hogy elfordítsa a „zárva” táblát, hatalmas csomagott vett észre a járdán, épp az ajtó előtt. A csomagot úgy rakták le, hogy jóformán még belépni sem lehetett tőle a helyiségbe, a kocsmárosnak is az udvari kapun kellett kimennie, hogy szemügyre vehesse a küldeményt. A csomagoláson az ő neve állt, elolvasta a hozzá csatolt levelet, mosolyogva gondolt távoli rokonára, aki ki tudja miért, épp ezzel az ajándékkal akart kedveskedni neki, majd sokáig vakargatta fejét, hogy hova is tegye az új szerzeményt.

A küldemény természetesen egy hordó volt, a levél írója szerint „különleges Rockingham-tölgyből készült”, amit nálunk sehol, csak Ausztráliában lehet kapni és büszkeségére válik minden magára valamit is adó kocsmárosnak, ezért jól látható helyre érdemes rakni, ahol majd minden vendég látja és megdícsérheti annak gazdáját. A fejvakargatás eredményéül a hordó végül a legkézenfekvőbb helyre került, előző helyére, a napernyő alá.

 

VM / 2014.04.24. / Vác