a "will" utáni dolog - XXI. századi Micimackó

Ma reggel, erdei sétám közben egy nagy fa alatt kis ajtóra és az ajtó felett egy táblán a „Kovács János”* névre lettem figyelmes, majd továbbhaladva – hogy minden kétségem eloszoljék afelől, hogy a Százholdas Pagonyba csöppentem – egy tisztáson Micimackóba botlottam. Micimackó épp gondolkodott valamin, ezt abból lehetett látni, hogy mancsával a homlokát ütögette egész addig, míg észre nem vette, hogy közeledem. Arra gondoltam, most bizotsan csodálkozik azon, hogy embert lát, pontosabban hogy egy olyan embert lát, aki nem Róbert Gida, ezért – hogy meglepődését enyhítsem – beszélgetni kezdtem vele. Micimackó kifejezetten kellemes beszélgetőtársnak bizonyult, biztosított arról, hogy nem zavarom őt reggeli agytornájában, mert úgyis épp elfelejtette, amire gondolt, ha épp gondolt egyáltalán valamire, de már ebben sem volt egészen biztos, így bátran kérdezhettem őt a Pagony mindennapjairól. Mindenki jól volt, Bagoly bölcselkedett, Füles szomorkodott, Kanga nevelte Zsebibabát, aki általában Tigrissel ugrált, egyszóval minden a megszokott medrében folydogált és beszélgetésünk idejére már Róbert Gida és Malacka is hazajöttek Külföldről. Micimackó megkérdezte tőlem, hogy pontosan hol van a „Külföld”, mert már sokat hallott róla, de nemigen tudta elképzelni, hogy merre lehet. Én erre azt válaszoltam, hogy ha Róbert Gida és Malacka épp most jártak ott, akkor inkább kérdezze meg tőlük, mert engem ugyan rendszeresen emlékeztetnek ismerőseim arra, hogy én már jártam ott, sőt emiatt egyesek időnként még azt is emlegetik, hogy a jövőben is kellene mennem, de én nem olyan rég úgy döntöttem, hogy épp  ezért inkább el is felejtem, hogy merre van és ez az állapotom néhány napja abban csúcsosodott ki, hogy már nem is tudom. Micimackó ezek hallatán egész barátságosan kezdett velem viselkedni, mert végre találkozott valakivel, aki szintén elfelejt dolgokat és örült neki, hogy ez engem sem izgat igazán. Nagyot csavarogtunk a Pagonyban, bejártuk annak csaknem mind a száz holdját és közben Róbert Gida és Malacka kalandjairól beszélgettünk.

A dolog Malacka ötlete volt, mert egyszerűen kezdett elege lenni abból, hogy itt tilos az á. És Malacka azt hallotta, hogy külföldön nem tilos. Igen, Micimackó láthatta arcomon a meglepődést és elárulta, hogy a Pagonyban mindenki, még Malacka számára is nyilvánvaló volt, hogy „TILOS AZ Á” nem a nagyapja Malackának, hanem egy törött tábla maradéka, amire valamikor odaírták, hogy mi tilos, de a törés miatt ez senkinek sem volt tisztán érthető. Így kitalálták, hogy minden olyan tevékenység tilos, ami „á” betűvel kezdődik. Tehát tilos volt az ájulás, az ábrándozás, az átutalás, az áfás számla, sőt egy idő után tilosak lettek a „zá”-val kezdődő dolgok is, mint a zárolás, a zátony, a zárvány, vagy a záptojás… és így tovább. És Malackának ebből elege lett. Egy napon a Pagony lakói rövid levelet találtak Malacka otthonának ajtaján, amiben Malacka kifejtette ezirányú elégedetlenségét és mindenkit szeretettel értesített arról, hogy ő Külföldre megy, mert ott nem tilos semmilyen „á” és mindenkit arra kért, hogy ne is próbáljon utána jönni, legfeljebb Róbert Gida, mert ő tud olvasni és az ott – mármint az egész Külföldön – jól jöhet. Róbert Gidának persze több se kellett, elhatározta, hogy jegyet vesz Külföldre és Malacka után utazik.

A kaland még két hétig sem tartott. Róbert Gida és Malacka együtt jöttek haza csalódottan, ugyanakkor boldogan, mert viszontláthatták a Pagonyt és barátaikat. Kiderült, hogy az „á” Külföldön is tilos, sőt ott még szankciókra is számíthat az, aki „á”, mert Külföldön ezt úgy mondják, hogy „TRESPASSERS WILL”. És a dolog súlyát és fenyegetését még az is növeli, hogy a táblából pontosan nem derül ki, hogy mi fog történni egy trespassers-szel (aki ugye „á”). Róbert Gida, Malacka és hazérkezésük után a Pagony összes lakója ezt – mármint azt, ami egy „á”-val Külföldön történhet – csak úgy emlegették, hogy „a WILL utáni dolog” és itt mindenkinek a képzelőerejére volt bízva, hogy az miféle szörnyűség lehet. Volt, aki még Vruclikra is gondolt…

Annyi haszna azonban az útnak mindenképpen volt, hogy a hazatérés óta a Pagonyban mindenki sokkal boldogabban él, hiszen már tudják, hogy itt a dolog egyszerűen csak tilos, vagyis mindenki titokban csinálhatja. Az új gondolkodás eredményeként végül hivatalosan is új értelmet nyert a Malacka tábláján lévő „á” betű: a Pagony lakói ottjártam előtt néhány nappal egybehangzóan kijelentették, hogy mivel az „á” betű önmagában nem értelmezhető, Malacka háza környékén semmi sem tilos, azaz mindent szabad.

Persze, nyilván benned is felmerül a kérdés, kedves Olvasó, hogy vajon mennyire fog ennek Malacka örülni, de ez legyen egy későbbi írás tárgya.

VM / 2014.04.30. / Vác

*Micimackó erre a címre kapja a számláit

 

 

 

a körülmények áldozataként csavargóvá vált író története II.

Amikor ideérkezett szeptemberben, azt az állapotot kellett elfogadnia, hogy a tenger és a szálloda épületei között húzódó erdősáv teljesen eltakarja számára a tengert. De novemberre ez kezdett megváltozni. Az ősszel beérkező viharok napról napra ritkították a fák elsárgult leveleit, így a nappali ablakából kinézve az eleinte egybefüggő rozsdás erdősáv egyre inkább egymás mellett álló fák csupasz törzseinek keszekusza fekete rajzolatává vált, ahol a fekete csíkok között mind jobban bevilágított a tenger vizének fehére. Avatatlan szemlélőnek talán fel sem tűnt volna ez, de az író másfél hónap alatt már eléggé megismerte a környéket ahhoz, hogy tudja, azok a világos foltok nem az ég, hanem a víz foltjai.

Elállt az eső; az egyik vaskosabb antennára feltelepedett egy sirály, csak hogy emlékeztesse a lakókat a nagy víz közelségére. Valamiért ezen a környéken nagyon kevés volt belőlük. Valamikor a normann partokon az író egykori kollégái arra panaszkodtak, hogy reggel a csapatokban rikoltozó sirályok olyan zajt csapnak, hogy még aludni sem lehet tőlük, itt csak mutatóban repült el nagy ritkán egy-egy árva fehér madár.

Fél órája jött fel a reggeliből, azóta figyelte a fotelből az ablakon túli világot. Újra álmosság tört rá, néhány percig még nyitva tartotta szemeit, de végül hagyta, hogy az álom kényére kedvére elhódítsa tudatát. A balti fák helyére lassan házak nőttek, az erdő menti út kiszélesedett és már villamossín is futott a közepén. Körülnézett és embereket látott maga körül, beszélgettek, ettek, kávét ittak, előtte is volt egy csésze, de már üresen. Felállt és az asztalok között kisétált a Körútra. Odakint a járdán megállt, nem mozdult semerre, csak behunyta a szemét és szép lassan kezdte magába szívni az otthon hangjait, a házak nehéz ajtóinak csukódását, a függöny elhúzását, a megállóba érkező villamost, az eldobott cigarettacsikk halk koppanását, egy láthatatlan sziréna távolodó sikolyát, az emberek folyton siető léptét, a kukák puffanását, egy fuvaros kiskocsijának csikorgását, ahogy sörösrekeszeket tolt egy éjjel-nappali hátsó bejárata felé….. a sok hang lassan Budapestté olvadt össze tudatában. Egy nő hangjára lett figyelmes, aki hozzá beszélt. A hang nagyon ismerős volt, de egyáltalán nem illett a képbe. Kinyitotta a szemét és oldalra nézett. Gesztenyebarna szempár nézett rá kérdőn és egy karcsú kéz puhaságát kezdte érezni a tenyerében. „Ça va? Je t’ai cherché au café”. „Oui, ça va. Tu sais, cet endroit me manquait déjà, je suis sorti pour… pour l’inspirer un peu”. A gesztenyebarna szemek mosolyogtak, a kéz pedig elkezdte vezetni őt a városon át. Ő folyton az elé táruló képeket leste, semmi mással nem törődött. Végül egy lakásban találta magát, egy fotelben ült, az ablak felől hallatszott egy távolodó villamos hangja, de különös módon nem jött helyette másik, sőt, a város összes zaja eltűnt; csak a szél búgása maradt. Felállt és az ablakhoz lépett. A tengerparti erdősáv mit sem változott, és a hullámok is épp ugyanúgy zúgtak, mint mielőtt elaludt.

 
VM / 2013.11.14. / Miedzyzdroje

monoton

Felébredt, felöltözött, reggelizett, lement, beült az autóba, útközben zenét hallgatott, leparkolt, átöltözött, lehúzta a kártyáját, bement és azt mondta, hogy "sziasztok". Volt aki válaszolt, olyan is volt, aki nem. Persze sokszor ő sem válaszolt, amikor valaki azt mondta, hogy "sziasztok" és ő már ott ült. De olyan is volt, hogy igen. Bekapcsolta, várt, ráklikkelt, várt, elolvasta, volt amit értett és volt amit nem és olyan is volt, amire válaszolt. Olyan is, amire nem. "Majd kávé után", gondolta. Mindig ezt gondolta kávé előtt. Felállt..... De most nem ment ki, nem kotorászott, nem dobta be, nem nyomta meg és nem várta, hogy kitöltse, végül nem itta meg, hiszen ki sem ment. Hanem odaállt az ablakhoz és kinézett rajta. Nézte, ahogy a fák hajladoznak a széltől és felhők rohannak felettük és ahogy rohantak, itt - ott, mindig máshol és máshogy, közöttük be - besütött a nap. De a felhőkből egy kevés eső is esett, amolyan vízszintes eső, Dublin óta így nevezte, és néhány vízcsepp előtte landolt a hatalmas edzettüveg ablakon. "The rain of Navan road... clouds normally should run up and down to create such horizontal rain....." Csak lesett kifelé és már ott járt és szinte érezte a bőrén azt a permetet, a szelet, hallotta az ellenkező irányban rohanó emeletes buszok hangját és maga mellett Szegő káromkodását is......  Valaki mögötte köhögött, ezért felébredt és hátranézett a halkan zümmögő irodába. Mindenki a képernyőjét bújta, mindenki talált olyan szép színes táblázatot, ami “érdekelte”. Elhatározta, hogy iszik egy kávét. Kiment, megnyomta, várt, közben biccentett, kezet fogott, közben elvette, keverte benne a semmit, lassan megitta, állva, sosem ült le, mert amikor tanuló volt szóltak érte, udvariasan mosolygott, kezet fogott, kiitta a végét, kidobta, továbbment, végig egy hosszú folyosón.... Mikor a végére ért, kinyitott egy ajtót és mellbevágta a kemencékből megállás nélkül ömlő forróság.

Ezt legalább értette.

VM / 2010.09.30. / Tatabánya

a forráshoz klikk ide

a hordóban tanyázó férfi

további fotókhoz klikk a képre

Borzárral hatkor ültünk be a kocsmába és fél hétre már nagyjából rájöttünk, hogyan kerülhetett a hordóban tanyázó férfi a hordóba. A férfi valószínűleg felmászott a hordó mellett tornyosuló irdatlan napernyő rúdján (lsd fotó), hogy a napernyőt fentről csukhassa össze éjszakára és amikor sikerült neki és az ernyő rácsukódott, ő teljes sötétben maradt ott fönt; ekkor ijedtében és kapkodásában elveszíthette a fogást és kizuhant az ernyő öleléséből, egyenesen bele a rúd mellett ásítozó nagy tölgyfahordóba. Első megrázkódtatásából feleszmélve nyilván rádöbbent, hogy szerencsétlennek vélt sorsa valójában egy kifejezetten kellemes, majdhogynem kényelmes helyre, ebbe a hordóba vezette őt és úgy döntött, hogy oda berendezkedik és ott tölt el néhány évet. Így eshetett, hogy a hordóban tanyázó férfi mindennek szem-, de főleg fültanúja lehetett, ami a kocsma teraszán történt. Őt senki sem láthatta, hiszen senki sem gondolta, hogy a hordó valaki fő tartózkodási helyéül szolgál, ő viszont mindent hallott, sőt, ha a hordó közepén lévő lyukból kikémlelt, mindent látott, ami az ivó vendégei között zajlott.

Félrelépés, korrumpálás, szerelmi vallomás, munkahelyi kigolyózás, válás, lopás, házasság, ez mind és még sok más is terítéken volt a néhány év alatt, amit a férfi kedvenc hordójában töltött a kocsma teraszán. Hősünk semmit sem tett, csak tétlenül halgatta – és mitagadás, élvezte – ahogy körülötte az élet zajlik és hogy ő nyilvánvalóan mindenről, ami a kisvárosban történik, előbb értesül, mint mások. Ezt úgy próbálta kimutatni, hogy hétfőnként – azon a napon, amit az egyedülálló és hordója lakójáról mit sem sejtő kocsmáros önkényesen egyetlen szünnapjául jelölt ki – kimerészkedett a hordóból, körbesétált a városka utcáin, és mindig csak elnéző, fölényes mosollyal konstatálta, amit ismerősei nagy fontoskodva újdonságként meséltek neki. „Igen, hallottam már”, „no persze, azt hiszem, ez várható volt”, „hja, bizony, bizony, a fák nem nőnek az égig”, ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel és unott arccal hozta az emberek tudtára jólértesültségét. De sajna, egyszer mindennek – és főleg a jó dolgoknak – vége szakad. A hordó sem lehetett kivétel ezalól, egy hétfői napon a kocsmáros túladott rajta és mikor a hordóban tanyázó férfi városi sétája után épp visszatérni készült a szeretett tölgydongák közé, átmeneti lakásának csak hűlt helyét találta. Sokáig meresztgette szemét, hátha az ernyő alatt, vagy a teraszon bárhol mégis felfedezi hordóját, de mindhiába, kénytelen volt hazakullogni. Késő estig morfondírozott az eseten otthon a fotelban, amit bárki kényelmesnek gondolt volna csak ő nem, mert nem bírt napirendre térni az eset fölött. Neki a hordó kellett és nem tudta elfogadni, hogy ilyen hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül fosszák meg őt kedvenc szórakozásától. Végül, hosszú töprengés után, hajnali kettő órakor diadalittasan, fejében új tervekkel állt fel foteljából, a konyhaszekrénybe vert szögről leakasztotta a sufni kulcsát és tüstént munkához látott.

Másnap reggel kedd volt. A kocsmáros a szokott tempójában érkezett meg üzletébe és mindent épp ugyanúgy tett, ahogy azt már több mint tíz éve minden nap megszokta. Mikor végül mindennel elkészült és az ajtóhoz lépett, hogy elfordítsa a „zárva” táblát, hatalmas csomagott vett észre a járdán, épp az ajtó előtt. A csomagot úgy rakták le, hogy jóformán még belépni sem lehetett tőle a helyiségbe, a kocsmárosnak is az udvari kapun kellett kimennie, hogy szemügyre vehesse a küldeményt. A csomagoláson az ő neve állt, elolvasta a hozzá csatolt levelet, mosolyogva gondolt távoli rokonára, aki ki tudja miért, épp ezzel az ajándékkal akart kedveskedni neki, majd sokáig vakargatta fejét, hogy hova is tegye az új szerzeményt.

A küldemény természetesen egy hordó volt, a levél írója szerint „különleges Rockingham-tölgyből készült”, amit nálunk sehol, csak Ausztráliában lehet kapni és büszkeségére válik minden magára valamit is adó kocsmárosnak, ezért jól látható helyre érdemes rakni, ahol majd minden vendég látja és megdícsérheti annak gazdáját. A fejvakargatás eredményéül a hordó végül a legkézenfekvőbb helyre került, előző helyére, a napernyő alá.

 

VM / 2014.04.24. / Vác

szökés a hetes busszal

Van egy pékség a Thököly-n, ahol sütit is lehet venni, meg kávét inni, meg wifi is van, így internetezni is lehet, szóval igazán jól tudja érezni magát az ember, ha beül fél-egy órára, hogy kicsit megfeledkezzen a külvilágról. Az író is ezt szokta tenni, amikor még ott, a közelben dolgozott, így ki tudott kicsit szabadulni az irodai intrikák időnként terhessé váló atmoszférájából. Ilyenkor a kirakatablaknál lévő magas székek egyikére ült, hogy onnan, kávéja mögül kifelé bámulva ürítse ki tudatát és végre saját gondolataival is foglalkozhasson. Mögüle a pultoslányok csicsergése, a vevők jövés-menése adta a háttérzajt az előtte megálló buszok, a fel- és leszálló utasok nyújtotta végtelen filmhez. A déli nap épp ezeknél a székeknél sütött be az üzletbe és már február végén is jól bemelegítette az ablak mögötti helyeket. Ebben az állapotban teljesen érthető, hogy aki e székekbe ül, annak gondolatai nagyon rövid időn belül nagyon messzire repülnek. Egy napon az író is így járt, olyan sokáig nézte az orra előtt megálló buszokat, hogy képzelt énje elhagyta testét, kisétált a péküzletből és fellépett az egyik jármű nyitott ajtaján. Az ajtók kisvártatva bezárultak és máris repült vele a busz, olyan távoli és egzotikusnak tetsző helyek felé, mint „Uránia”, „Keleti”, „Astoria”, „Móricz”, és még sokáig lehetne sorolni a titokzatosabbnál titokzatosabb neveket. Ezeket a neveket az író képzelt énje az autóbusz képzelt útvonal-táblájáról olvasta le, miközben a körülötte álló képzelt utasok lökdösték őt, mert majd’ elvesztették egyensúlyukat a város képzelt úthibáin. És volt a megállók nevei között egy, ami még a többi névnél is különösebben csengett, ami ráadásul a tábla képzelt kopása miatt csak nehezen, csak részben volt olvasható. „Hamzsa…g…út”, így szólt az elnevezés, ami azonnal továbbrepítette az író egyébként is képzelt, különösen illó gondolatait. „Hol lehet Hamzsagút ?”, tette fel a kérdést önmagának, „Vajon milyen nyelven beszélnek a hamzsagútiak ?”, „Egyáltalán hogy nézhet ki egy hamzsagúti… vajon hasonlít egy móriczihoz, vagy teljesen más ?”, „Vajon Hamzsagút gazdag ország ?”… Érezte magában a mindenen elhatalmasodó felfedezési vágyat és, bár egy pillanatra felvillant benne valós énje, aki a Thököly úton még mindig rá várt, úgy döntött, nem tér vissza szürke életébe, hanem Hamzsagút vélt kincsei felé veszi az irányt, az igazi író pedig vele tarthat, ha akar, neki ott már egész biztosan nincsen maradása.

A pékségben az igazi író érezte, hogy baj van. Nem először fordult elő vele, hogy képzelete, ha nem is rossz, de a megszokottól mindenképpen eltérő irányba térítette őt és tudta, hogy ez most újra bekövetkezik. „Már be is következett” gondolta vigyorogva, lekecmergett a bárszékről, kinézett az ablakon és látta, hogy a megállóba épp beáll a hetes busz, aminek a „hetese” előtt még egy „K”-t is felfedezni vélt, amit ő úgy értelmezett, hogy ez a „képzelt hetes” és ha felszáll rá, épp a megfelelő helyre repíti majd őt. Zsebében halk, de egyre erősödő ciripeléssel megszólalt céges mobilja, ösztönösen előkapta, de keze hirtelen megakadt, nem vette föl, hanem a pultnál ácsorgó idős párra sandított, akik épp az ebéd utánra szánt sütit vásárolták maguknak. Odalépett a párhoz és mobilját átnyújtotta a meglepetten odaforduló öregúrnak: „Önt keresik Uram”, mondta barátságosan.

Kilépett az utcára és rögtön be is ugrott a K-hetes busz képzelt, de már türelmetlenül sípoló ajtaján.

VM / 2014.04.22. / Bp. / Thököly út

a körülmények áldozataként csavargóvá vált író története

Ha a munkaadók bármilyen kapcsolatot tartottak volna fent egymás között, akkor az Író megbízhatatlanságáról lett volna híres. Arról, hogy egy munkahelyen sem tölt néhány hónapnál többet. De mivel ilyen kommunikáció sehol sem volt munkaadók között, az Író nem volt ismert, csak megbízhatatlan, de erről épp az előbbiek miatt senki sem tudott, csak ő maga.

Az Író most a kicsit hosszabbra nyúlt ebéd utáni alvásából felébredve, a tenger partján bérelt negyedik emeleti lakásának nappalijából, kifejezetten megbízhatatlan tekintettel révedt bele a nagy balti novemberi semmibe, aminek nagy balti voltát nagy észak-lengyel semmivé tompították a part menti fák előtérben táncoló lombjai.

Különös év volt ez számára és maga is meglepődött önnön kíváncsiságán, amivel a folytatást várta. Néhány hete egy ismerőse azt mondta neki, hogy „így lassan becsavargod az egész világot”, és bár az „egész világ” kifejezést ő maga túlzásnak tartotta, mégis eltűnődött azon, hogy vajon hova fogja őt legközelebb fújni a szél.

Amikor februárban bravúros elhajlással kivédett egy belgiumi atomerőműben kínálkozó munkát, még semmit sem sejtett Monacóról, ahová próbamunkára utazott áprilisban, és mikor onnan hazafelé tartva a szlovén autópályán saját buta spórolásának köszönhetően benzin híján megállt alatta az autó, eszébe sem jutott, hogy következő munkaadója nemsokára Moszkvába fogja küldeni őt, és hogy nekik épp a Voszhod szálló tizenharmadik emeletén fogja megírni felmondását. Seremetyevón pedig, a Budapesti repülőre várva bármelyik ott tébláboló átutazót kinevette volna, ha az azt állítja neki, hogy a szeptember vége már a balti partokon találja majd.

Pedig így volt…..

No és most?

Ma délelőtt egy ember megszólította őt lengyelül az utcán, természetesen egy szót sem értett belőle, de ki tudja, talán épp erről akart mondani valamit…..

A tenger felett teljesen besötétedett, a nagy balti semmi és a nagy észak-lengyel semmi egy hatalmas, összefüggő és önmagában megdönthetetlen egyetemes óriássemmivé olvadt egybe. A világból épp kiszökő fényt az Író gondolataiban megszülető válasz halvány derengése váltotta fel:

A repülőtéri átutazókat és az utcai járókelőket mindig komolyan kell venni, mert lehet, hogy ismerik a jövőt….

 

2013.11.03. Miedzyzdroje / VM

zongora

A brüsszeli repülőtér* tranzitjában van egy zongora, amire az ötlet kiagyalója - aki szerintem a szomszédos étterem üzemeltetője lehetett - nagy fehér betűkkel azt írta: "play me". Ezen a zongorán boldog, boldogtalan, bárki, aki a tranzitban jár kipróbálhatja tehetségét, feltéve, hogy van ideje és bátorsága arra, hogy két járat között kicsit zongorázzon a többi utasnak. A megmérettetés azonnali, az étterem vendégei és az arra tébláboló átutazók a néma közönytől a kitörő tapsviharig díjazhatják az önkéntes fellépőket. És fellépőkben nincs hiány, az utazók átsétálnak a folyosón, a zongoránál lassítanak, elhaladnak, visszalépnek, jobbra-balra sandítanak, odaoldalognak a klaviatúrához, előbb csak állva pötyögnek néhány hangot a billentyűkön aztán lassan leülnek az odakészített zsámolyra és ki-ki tehetsége szerint játszik valamit.

 

Én néhány kollégámra vártam, akik egy közeli duty-free üzletben ajándékokat vásároltak az itthoniaknak, akkor figyeltem fel arra, hogy valaki épp koncerthangulatot teremt az arrajárók között. Ő játszott, az összeverődő közönség pedig viharos ovációval éljenzett szinte minden leütött hangot. Végül néhány jól sikerült dal után a “művész” felnézett a feje felett lógó járat-táblára, fölállt, meghajolt új rajongói előtt és a lassan elhaló tapsban gurulós poggyászát maga mögött húzva elballagott az egyik folyosón.

Nemrég egy ismerősöm, miután elmeséltem neki ezt a történetet, érdekes gondolattal állt elő. Azt mondta, “tételezzük fel, hogy ez az ember nem zenész, amatőr, életében valami teljesen mással foglalkozik és csak időnként, alkalomadtán ül zongorához – amikor épp talál egyet – ahogy ebben az esetben is történt. És még tételezzük fel azt is, hogy miután eltűnt azon a folyosón, néhány óra múlva kiszállt egy repülőből valahol máshol a világban és ott már senki sem törődött azzal, hogy pár órával azelőtt a brüsszeli tranzitban mekkora sikere volt neki. Vajon volt-e bármi értelme ennek a néhány percnek…. sőt, annak a sok-sok tanulásnak, ami ilyen tudáshoz vezet ?”

Én őszintén szólva már rettegek attól, ha ez az ismerősöm azzal kezd egy mondatot, hogy “tételezzük fel”, mert olyankor mindig valami nehezen megmagyarázhatóra tapint rá, most is így volt.

“…kellett hogy legyen…” motyogtam.

“Az az ember másoktól valószínűleg soha sem fog ennél a tapsnál nagyobb elismerést kapni”, folytatta ismerősöm, “de vajon száz emberből hány lenne hajlandó ennyit dolgozni ilyen, mondjuk ki, pénzben nem kifejezhető tudásért ? Talán egy sem, talán ő sem, de most már mit csináljon ? Van neki. Mégis, az az ember valószínűleg boldog, mert képes örülni a pillanatnak”.

VM / Vác / Hungary / 2014.04.18.

 

*Charleroi

a fotó, meg az írás...

A fotózás van, meg az írás. Ez a két dolog van az életemben, ami szórakoztat, vagy amit célként meg tudnék magamnak fogalmazni. Más egyszerűen nem érdekel. Nem akarok nagy házat építeni magamnak, nem akarok a vállalat vezetője lenni, nem akarok ilyen vagy olyan nagyszerű helyeken nyaralni, amiről ősszel lehetne beszélni, amikor a feleségem kolléganői megkérdezik a feleségemet, hogy „na és hol voltatok?” és ő elmondhatná, hogy a Klingli-Klungli szigeteken, ahol Dél-Klungli épp nemrég vívta ki függetlenségét a zsarnok Észak-Klingli ellen és most oda nagyon trendi menni nyaralni, mert érintetlen a part és selymesen simogat a homok és lágyan szell a szél. Annál is inkább értelmetlen lenne, mert feleségem sincs… talán épp azért, mert ezt mind nem akarom. Szóval nem szeretnék egy csomó mindent, amire az emberek hajtani szoktak. De most az jutott az eszembe, hogy vajon kitaláltad-e már…..

Hát igen, azt, hogy negyven vagyok…. vagyis, hogy múltam, de tekintsük úgy a koromat, mintha negyven lennék, így egyszerűbb is, meg szebben is hangzik. Épp ott tartok az életemben, hogy semmi sem érdekel, csináltam már egy csomó dolgot, lelkes voltam, meg lendületes, meg életerős, aztán ezeket szép lassan abbahagytam és most egyik sem vagyok. Csak épp létezem és mindent hatalmas ívben tojok lefelé.

Kivéve a fotót és az írást. Van blogom, amit senki sem olvas, vagy néz – ugyanis foto-blogom is van, amit épp ugyanazok nem látogatnak, akik az írós blogomat sem, azaz senki sem – és itt nem is csatolom be azokat a linkeket, hogy ne érezd úgy, mintha én rád akarnám tukmálni a blogot, hogy nézd meg. Majd később. De ezek ellenére a fotó és az írás szórakoztat. Mert valami más állapotba vezet. Amikor írok, úgy érzem, hogy csinálok valamit, olyankor nem valaki más szekerét tolom, hanem a sajátomat, ráadásul a papír – vagy a képernyő – nem mondja meg, hogy mit írjak rá, ott arról beszélek, amiről akarok. Mindenkinek tudom javasolni, aki úgy érzi, hogy senkit sem érdekel az, ami vele történik. Írd le, meglátod, megkönnyebbülsz. No, szóval ebben a blogban ilyenek lesznek, de most át kell mennem Borzárhoz*, mert szét akarja szedni a kerékpárját és van rajta egy nagy anya, amiről nem tudja, hogyan szedje le. Kérlek, klikkelj ide vissza holnapután, mert fel fogok tenni egy új, hasonlóan vidám írást, előre is köszi.

Üdv

VM, az Író (ha nem is fiatal, de legalább pályakezdő, vagyis még arról ír, amiről akar)

*.Az összes valós Borzárt arra kérem, hagyja békén az én fiktív Borzáromat, épp elég időmbe tellett, mire kitaláltam egy olyan nevet, amire semmi(ki) sem jön föl a guglban.