székek

   Az étterem székei mindig reggel, nyitás előtt beszélték meg az előző napot. A hely egy gyorsétterem volt és egy vendég legfeljebb fél óráig ült rajtuk, így egy nap rengeteg dolgot hallhattak a székek, amit muszáj volt a következő napon megosztaniuk egymással, különben végleg elfelejtették volna azt a sok – sokszor „folytatásos” – történetet, amit napközben megismerhettek.

„Végül megdugta ?” kérdezte a többit egy magányos szék és nagyon figyelt rá, hogy hangja mély közönyön kívül ne mutasson mást. Nem is kellett pontosítania, hogy ki kicsodát, úgy látszott, hogy a teremben mindenkit ugyanaz a két vendég érdekelt a legjobban.

„Honnan tudnánk ? Nagy volt a szerelem, az biztos…” mondta szinte egyszerre két egymás melletti szék, mert látták, hogy az összes többi feléjük fordul a kérdés hallatán. Még nevetve hozzátették: „itt, az étteremben biztos nem…”

A magányos szék zavartan csendben maradt, mert nem szeretett pletykafészeknek látszani, ugyanakkor tudta magáról, hogy szörnyen érdeklik az ilyen témák. Most inkább megvárta, hogy valaki más kérdezzen.

„Mi van a két öreggel ? Végül elvált a lányuk ?” kiabálta be egy különc zöld szék messzebbről.

„Neem,” válaszolta egy unott, rekedtes női hang, „még rétestészta van meg sírdoga.” Ezt egy olyan viharvert bárszék mondta, ami korábban egy füstös kocsmában szolgált és megártott a hangszálainak a sok füst, amit ott szívott, meg a sok bor, sör és rövidital, amit az évek alatt véletlenül ráöntöttek.

„Új történet van ?” kérdezte a közönyös hangú magányos szék, amikor kíváncsisága újra felülkerekedett sznobizmusán.

„Nálam … rajtam … rajtunk … volt két fiatal, akik autót akartak venni, ez érdekel valakit ?” dobta be egy kifogástalanul kárpitozott új szék, aki csak a múlt héten érkezett és nagyon szeretett volna bevágódni új munkatársainál, de rögtön érezte, hogy ezzel az unalmas sztorival nem lesz nagy sikere, hiába bólogatott mellette társa, akin a másik fiatal ült.

„Másról nem beszéltek ?” kérdezte a kocsmai bárszék, mert reszelős modora ellenére ő mindig szeretett segíteni az új kollégákon.

„Ők mit fogyasztottak ?” kérdezték mások távolabbról az új széket és társát.

„Csak egy kapucsínót…” mondta bánatosan az új szék.

„Ketten egyet ?” szúrta be aljasan valaki és erre az összes szék felröhögött az étteremben.

„Szolupcsay-t kinevezték, most ő a divízió vezető,” kiáltott fel szórakozottan és újra csaknem egyszerre a két egymás melletti szék, „a párocskánk után ő ült ide. Mi a pár után néztünk, mert a srác keze olyan bátran járt…. , Szolupcsay pedig még jöttében, hadarta el a kinevezést telefonon az apjának.”

A kocsmai bárszék merengve és mosolyogva bámult ki az étterem harmadik emeleti ablakán. Gondolataiban végigfutott az a milliónyi történet, súgva mondott szó, szemvillanás és kézérintés, aminek az évtizedek alatt tanúja volt. Közben szórakozottan megpróbált belesni a szemközti épület lakásaiba; persze semmit sem látott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy azt gondoljon az ablakok mögé, amit csak akar.

„… szerintem akkor megdugta,” bökte ki végül sóhajtva, de addigra már minden szék elhallgatott, mert a mozgólépcső körül elkezdtek lézengeni az első vendégek.

VM / 2014.12.30. / Bp

mozihős

   Egyszer két kitalált személy – két mozihős – leugrott a filmvászonról és nekivágott a pesti utcának. Azért döntöttek így, mert elegük lett abból, hogy a filmekben ők mindig szakadékokat ugranak át, álomgyönyörű fiatal nőkön (illetve azok védtelen rokonain) segítenek, vagy épp ugyanezeket rabolják el, háborúkat nyernek meg és veszítenek el, megmentik, vagy veszélybe sodorják az emberiséget… és sorolhatnánk itt a végtelenségig azt a rengeteg vakmerő tettet, amit egy mozihős naponta kénytelen véghez vinni. Ők végre jelentéktelen és kis horderejű dolgokat szerettek volna művelni; azt a hétköznapi és unalmas életet akarták élni, amiben az emberek boltba mennek, kenőmájast és vajat vásárolnak, csekket fizetnek be, sárga villamosra ülnek, hetente felhívják édesanyjukat, reggel munkába, este pedig onnan hazautaznak és eközben kirakatokat nézegetnek. A két mozihős – nevezzük őket egyszerűen Jónak és Rossznak – lassan, bámészkodva sétált a városban. Minden utcasarkot kiélveztek, néha még vissza is fordultak, hogy még egyszer kilépjenek egy-egy háztömb takarásából és újra meg újra egymásra nevessenek afeletti örömükben, hogy megint nem támadt rájuk senki a mellékutcából. Jó és Rossz a filmekben rendszerint esküdt ellenségeket alakítottak: Jó mindig jó volt és gáncstalan, Rossz pedig velejéig rossz. Jó mozivásznon zajló élete – karitatív cselekedetein túl – abból állt, hogy Rosszat üldözte, Rosszé pedig – megátalkodott aljasságain kívül – abból, hogy Jó elől menekült. De most minden másképp alakult. Az ellenségből baráttá vált páros beült a Körúton egy helyre, hogy két bárszéken, egy utcára néző ablak mellett könyökölve igyanak meg egy híg, gyorséttermi kávét. Jó hozzászokott, hogy becsületes, legális, ugyanakkor fiktív és csak filmvásznon zajló élete során mindenből a legjobbat kapja, ezért nem volt túlságosan megelégedve a kávé közepes minőségével. Rossz örült annak, hogy egyáltalán van néhány perce leülni és – bár a kávénak minden cseppjét igyekezett kiélvezni – máris azon töprengett, hogy ki, vagy mi szakad rá a következő pillanatban, ami miatt majd újra menekülnie kell. Nem kellett. Mert ez nem az az élet volt. Ebben az életben mindenki csalt egy kicsit, ezért senki sem firtatta, hogy miben csal a másik, legfeljebb csak azért, hogy később ő is megpróbálja ugyanazt. Ebben az életben az emberek csak akkor szerették a Gáncstalan Jókat, ha azok nem az ő levesükbe köpnek és amikor ez mégis megtörtént – mármint a „levesbeköpés” – akkor sem tettek az illető ellen semmit, hanem csak elfordultak tőle és valaki más homlokára ragasztották rá a „Gáncstalan Jó” matricát; mert így senkinek sem kellett kockázatot vállalnia. Rossz nem foglalkozott túl sokat Jóval, nem kísérte őt tekintetével a pulthoz és nem lett fültanúja a szóváltásnak sem, így nem láthatta azt sem, hogy végül Jót levegőnek nézik és senki sem reagál a szavaira. Rossz csak meglepődött, mert valaki odajött hozzá, letörlte az asztalát, megkérdezte tőle, hogy ízlik-e a kávé, majd néhány kedves szót ejtett vele az időjárásról, az emelkedő árakról és a meccseredményekről, egyszóval pont ugyanúgy viselkedett vele, ahogyan Jóval szoktak. Pedig Rossz semmit sem csinált, csak egyhelyben ült az ablaknál és félt.

VM / 2014.12.27. / Bp.

távol Bulgáriától

   Kis hatszögletű helyiség volt, amit azért építettek a büfé mellé, hogy télen a vendégek melegben várhassák meg az óra végét. Az ablakon csíkokat húzott a tetőről lecsurgó víz, Borzár ezen a csíkos üvegen keresztül figyelte a túlpartról induló hajót. A kis komp először hagyta, hogy a délnek rohanó víz magával ragadja, de egy percig sem sodródott, hanem ferdén keresztbe állt a folyónak és a következő pillanatban fekete füstpamacs jelezte a parton állók számára, hogy a naponta, sőt, óránként ismétlődő harc újra megkezdődött. Aztán a dörmögés is kiért, egészen a kosztól csíkos ablaküvegig, megtalálta a kereten a tömítés kis réseit és felmászott Borzár dobhártyájához, ő pedig nyugodtan hallgatta a kis dízel dalát. Nem gondolt semmire… mindent kicsukott tudatából, csak a hajót, meg a vizet bámulta…. már ott állt a fedélzeten; hideg szelet érzett a nyakán és a vállain, csupasz kezét zsebébe rejtette a tűhegyes esőcseppek elől. Fejét Dömös felé fordította, de érezte, hogy valaki az ő szavára vár. Megfordult, felnézett egy homályos műanyag lapra, ami valamikor átlátszó volt és Borzár jól emlékezett rá, hogy gyerekkorában még ő is sokszor látta mögötte a kormányos arcát. Most a nyugatról érkező apró szúrós vízcseppek mind a kis ablakon landoltak és rögtön jéggé is fagytak rajta, ezzel végképp esélytelenné téve, hogy bárki is a fülkébe lásson; Borzár csak tudta, hogy a plexi mögül valaki őrá néz. Ő pedig elegáns mozdulattal dél felé mutatott.

   Válaszul a dal újra dörmögéssé halkult, a motor vesztett fordulatából, a hajótest pedig lassan, szinte némán fordult az ár irányába. „Vizimacik”, ez volt ráfestve arra a valaha fehér zászlóra, amit majd’ két évtizede a hajó akkori gazdája a bárka orrába tűzött, a rákövetkező teleken pedig annyi rozsda gyűlt össze a rúd tövén, hogy az új tulajdonosok sem bajlódtak azzal, hogy kivegyék onnan: „még a végén elsüllyed az egész” gondolták. Most a Dömös felől fújó szél előre csapkodta a kopott vásznat és amikor az éppen a szentendrei ág közepére mutatott, a hajó nem fordult tovább és a kis dízel is újra dalra fakadt. Borzár úgy érezte, hogy lassan bottá fagy, ezért inkább levánszorgott a komp rakterébe, ahol a padokról meglepődött tekintetek néztek rá. „Hova megyünk ?” kérdezte félszegen egy diák, mert ő úgy tervezte napját, hogy előbb Maroson barátnője szüleinél ebédel, aztán a lánnyal együtt indulnak majd Budapest felé egy kicsit sétafikálni. Borzár leült a padra és kezeit a raktér közepéből kidudorodó vaslemezre tette, amit az alatta zakatoló motor már langyosra melegített. „ … hová ? Hát Bulgáriába, itt már nincs semmi érdekes”.

VM / 2014.12.22. / Nagymaros

ideát

   Hat előtt nincs tüntetés, kávé, nyitva tartás, és törvényalkotás sincs. Hat előtt csak eső van és hideg. Hat előtt csak a messze előtted bandukoló két piros fényt követed. Ők vezetnek, meg a melletted végeláthatatlanul futó fényes villamossín. Hat előtt nem látod a híd alatt vonuló folyót, csak két messzi partot látsz és úgy érzed, hogy közöttük feneketlen üresség húzódik. Hatalmas repedés a föld arcán, óriási fekete lyuk, ami mindent beszippant maga körül: az út aszfaltját, az éjjel-nappali üzletet, az előtte támolygó részeg embert, a villamost és az a benyomásod támad, hogy már a sínek is lefelé görbülnek és előbb utóbb azok is eltűnnek a hasadék mélyén. Beszippantotta a csillagokat, hiszen odafent egy sincs és maga felé vonzza az eső összes cseppjét. Nyilván a szél is azért fúj, mert azon a résen átszív a huzat isten tudja honnan, bele kellene ugrani ahhoz, hogy megtudd, vagy csak egyszerűen kint ácsorogni öt körül a Szabadság hídon és téged is beszippantana. Akkor Kínában, a Húsvét szigeten, Eldorádóban, vagy egyenesen Atlantiszon kötnél ki. Persze van, aki azt mondja, hogy ott biztosan jobb lenne, de ne higgy neki, mert odaát valószínűleg pont az ellenkezőjét hiszik… ha egyáltalán van olyan ország, hogy „Odaát”. Nekik biztosan nincs… nekik „Ideát” van.

VM / 2014.12.15. / Bp. Szabadság híd

Móni földje

   Móni földjén a keresztutca mélyéről énekel vissza rám a trolibusz és én mindig azt hiszem, hogy ő ott ül rajta. Kifejezetten uralkodnom kell magamon, hogy ne szaladjak a busz után, de tudom, hogy ha megtenném, a végén körbeszaladhatnám az egész kerületet és ő nem lenne rajta egyiken sem. Móni földjén általában alkonyat, vagy este van és különös vörös, sárga, vagy zöld csíkokat lopnak az utca képébe a jelzőlámpák fényei. Móni földjén ősz, vagy tavasz van, ráadásul valamiért mindig metsző hideg; ennek biztosan az az oka, hogy így sokkal jobban esik belépni Móni lépcsőházába, felmenni az elsőre azokon a fényesre és laposra kopott lépcsőkön és látni őt az ajtóban. Móni földje mindössze három utcából és néhány keresztutcából áll, de külön világ, érdekes világ… Sok ilyen van a városban és szinte mind ugyanazért érdekes, vagy szép, vagy rabulejtő, de erről nem akarok beszélni, mert azt szeretném, hogy ezek a helyek holnap is ugyanilyen szépek legyenek. De mind közül Móni földje a legszebb. Mert amikor leszállok, kiszállok vagy csak valamelyik végén besétálok, Móni ott áll mindenhol: a zebránál, a megállóban, a kapu előtt, rávilágít a lépcsőházból áradó sárga fény és ő épp a táskájában matat, vagy az üzletben a pénztárnál, én az utcáról látom őt, ő éppen fizet és egy perc múlva kijön és akkor majd rám néz a kapucnija alól és meg fogja kérdezni, hogy nem fázom-e így.

A legjobban akkor érzem magam, amikor írok, de mégjobban, amikor róla írok.

VM / 2014.12.12. / Bp.

kettő

   Télen Budapest jobb. Úgy értem, jobb, mint… mindegy minél, de jobb. Legalábbis, ha az ember Fehérvárra indul és fél hét körül csendben átcsavarog a városon, nem állja meg, hogy ne álljon meg valahol egy kávéra, hogy valahogy, valahol, valamilyen formában egy utolsó csókot ne harcoljon ki tőle - Budapesttől. Hideg, csöpögős, kellemetlen csók ez, mert valamiért mindig esik, vagy nemrég esett az eső és a víztől tükröződnek az utcák és az az érzésed, hogy mindenből kettő van körülötted: két villamos, két bolt, két ház és két megálló. A zebrán felül és alul is megy egy-egy idős hölgy – isten tudja, honnan került (kerültek) elő ilyen korán – és csoda, hogy annak, aki fejjel lefelé megy, nem esik ki semmi a szatyrából. Két trolibuszról szállt le és bemegy a két dohányboltba két omniáért. Együtt jönnek majd ki és egy pillanatra megállnak majd a színház üvegajtaja előtt. Akkor már négyen lesznek, mert az üvegajtó varázserejű – egyébként is, de színház esetén különösen. Sóhajtanak is majd a nénik, de azt már újra gyaloglás közben, amikor megint csak ketten lesznek, mert fáznak és mind a ketten sietnek valamilyen védett helyre. Elvágtat mögötted két villamos és beleremeg a kirakat mögötti bábu. Ő egyedül áll odabent, mert az üzletben nem esik az eső és a lába alatt a padló tele van szórva cipővel, sállal, labdával, sapkával, meg kesztyűvel – ja, és fel van szórva valamilyen fehér izével, amiről azt kellene hinned, hogy az hó. A hóról pedig arra kellene asszociálnod, hogy most tél van és azokban a cuccokban majd lehet nagyokat szánkózni, hógolyózni, meg csupa olyan dolgokat csinálni, mint a reklámokban, ahol a tökéletes fogsorú fiatal és jól kereső apukák hancúroznak fiatal, háromgyerekes, nádszálvékony (szintén hófehér fogsorú) feleségükkel. Valaki oldalt felköhög és észre veszed, hogy az az ember, aki az aluljáróban a földön szokott aludni a kutyájával, most itt táborozik egy átjáró szemöldökgerendája alatt, mert ott van egy harminc centis csík, ahova nem esik az eső… csak az, amit odafúj a szél. Lassan továbbállsz és amikor kilépsz a saroképület takarásából, belédkap a Blaha felől üvöltő szél; erről pedig azonnal arra asszociálsz, hogy tényleg tél van.

Igen, biztosan arra gondolsz, hogy "vajon mi nekem ebben a jó ?", én pedig, azt hiszem, nem is tudok rá válaszolni. Azért egyszer próbáld ki, hátha tetszeni fog...

VM / 2014.12.08. / Astoria

húsleves és krumplistészta

   Legelőször át kellett lépnie Csodaország határát, csak így juthatott el az iskola menzájára. Csodaország határát pedig egy hatalmas tölgyfa kapu védte. Ezt a nappali órákban gondosan kireteszelték, így az ajtó természetes szűrőként működhetett, mert a kellően bátortalan látogatókat már a kapu puszta súlya, illetve rettenetes nyekergése is megfordulásra késztette. A krumplistésztáig csak a bátrak juthattak el. Ő is ezek közé sorolta magát, így a kapu után neki is fel kellett mennie egy hosszú lépcsőn, ahol Szent Péter várta őt, ezúttal olyan barna műhelyköpenyben, aminek ceruzák és egy négyszínű toll volt a mellzsebébe dugva. A szent mindig „jónapot kívánok”-kal köszöntötte látogatóit, abban az esetben, ha azok ugyanezt mondták neki, amikor átlépték a második védvonalat, a lépcsőt és az aulát elválasztó üvegezett csapóajtót. Szent Péter – eredeti nevén Kovács Péter portás, akit a diákok azért emlegettek a szent nevén, mert a porta az előbb említett hosszú, felfelé vezető lépcső legtetején volt és az iskolába való bejutás lehetetlen volt az ő beleegyezése nélkül – varázserejű szemekkel bírt: már távolról látta a vendégeken, hogy mi járatban vannak és nem késlekedett eligazítani őket, amikor az általa őrzött csapóajtón beléptek. „Egyenesen a folyosó végén Uram” mondta hősünknek is, akinek így eszébe sem jutott, hogy az iskola végeláthatatlan útvesztőiben kezdjen barangolni és letűnt korok érettségi tablóit nézegetni. Pedig szívesen tette volna ezt. „Nem baj” gondolta, „hosszú még ez a folyosó és egy szent keze sem ér el minden egyes ösvény végéig, ha nem ebéd előtt, akkor majd ebéd után jól eltévedek itt.” És a folyosó végén – arcán Lucifer öntelt vigyorával – egyetlen lépéssel átlendült az utolsó védvonalon, az ebédlő tárva-nyitva hagyott ajtaján. Immár védtelenül hevertek előtte  a rántott húsok, a krumplifőzelékek virslivel, a húslevesek cérnametélttel és még megannyi finomság. Volt egy-egy diák, aki egy pillanatra eltűnődhetett, hogy „vajon ez az új kémiatanár ? Jó lenne, mert nem is tűnik olyan aljasnak, mint ahogyan meséltek róla”, de a pillanat végén ők is visszafordultak félbehagyott levesükhöz, a többi pedig figyelemre sem méltatta az új jövevényt.

„Húslevest és krumplistésztát legyen szíves” mondta a konyhából kileső szakácsnak; igyekezett elsőnek megszólalni, nehogy azok bármi kényelmetlent kérdezhessenek. „Uborkával ?” hangzott a válasz.

VM / 2014.12.05. / Székesfehérvár