katasztrófa

   Amikor Borzár belépett a városszéli szupermarket ajtaján, még minden rendben volt. Kint az utcán sütött a nap, az üzletben pedig lassan csordogált a békés vasárnap délutáni forgalom. A vásárlók kekszet vettek, csipszet, meg üdítőt, az újságok címlapjait nézegették, vagy a leszállított árú könyvek lapjait olvasgatták. Borzár egy doboz italt vett, meg aprósüteményt és a pénztárnál sorban állva – hogy e két csomagot az utcán ne láthassák a járókelők – az alsó polcról kiválasztott magának egy épp megfelelő méretű reklámszatyrot; ezért lehajolt, hogy letépjen közülük egyet. Borzár nem lehetett elég óvatos a tépéskor: a polc kilógó rúdja, ami a szatyrokat tartotta, eltört és a földre esett az összes reklámszatyorral. Emiatt a rúdra támaszkodó felső lap megbillent és a rajta lévő összes rágógumi, citromízű töltött csokoládé és ceruzaelem – mint rengéskor a hegyoldalon összetömörült hó – megindult lefelé és a még mindig lehajoló Borzár hátán végigpotyogva végül az üzlet kövezetén szétterülve állapodott meg. A polc megbillenésével a szerkezet tengelyéül szolgáló, mennyezetig futó oszlop is egyensúlyát vesztette, derékban két darabra tört és kidőlt, felső tagja pedig néhány másodperces himbálódzás után lezuhant, ezzel magával rántva a teljes álmennyezetet. Az álmennyezettel egy-két korhadt „T” elem is a földre zuhant és ezek híján – az épp feltámadó szeptemberi szélben – a tetőszerkezet is inogni kezdett, majd röviddel azután, hogy a megriadt vásárlók az utcára szaladtak, három részletben végleg leomlott. Ezután csak a külső falak dőltek ki, de végül csend lett. Az üzlet területén már csak Borzár és a pénztárosnő tartózkodtak; mindkettejük ruházata szürkésfehér színben pompázott a portól és a sok lehulló törmeléktől. „Hétszázhuszonöt forint” mondta a pénztárosnő. Borzár pénzt nyújtott át, mire a hölgy azt kérdezte, hogy Borzárnak van-e szupersop kártyája, de nem volt. Borzár eltette a visszajárót, elbúcsúzott az italt és a süteményt a szatyorba helyezte és a helyenként térdig érő törmeléken átgázolva elhagyta az üzletet. A pénztárosnő boldog volt, mert már csak fél óra volt hátra a munkaidőből.

VM / 2014.09.29. / Vác

kaland a városban - XXI. századi Micimackó

 

  „Porszívózsák mintabolt”. Amikor Micimackó először hallotta ezt a kifejezést, leült a lakása előtt heverő farönkre és fejét mancsával ütögetve sokáig töprengett azon, hogy vajon mit jelenthet. El kellett ismernie önmagának, hogy a két hosszú és különös szóból neki egyedül a „zsák” tag volt ismerős, így arra is rájött, hogy valakit meg kell majd kérdeznie a témában – legelőször is arról, hogy mi lehet az a „porszívó”. Tigris azt feltételezte, hogy a porszívó biztosan olyan dolog, amin ugrálni lehet, Malacka azt állította, hogy ő előző héten nem volt otthon és ezzel rögtön áthárította a felelősségét Bagolyra, akinek kiterjedt családfája egyetlen leágazásából sem rémlett a „Porszívó” elnevezés. Füles szomorúan dörmögte maga elé, hogy nem tudja, de egész biztosan semmi értelme sincs, Kanga Malackával értett egyett és a vitához még Zsebibaba is csatlakozott: ő kijelentette, hogy Tigrisnek igaza van, hiszen ugrálni gyakorlatilag mindenen lehet. Végül Nyuszi, aki mindig kínosan ügyelt arra, hogy a Pagony többi lakója előtt bölcsnek mutatkozzék, látnoki bizonyossággal azt javasolta, hogy kérdezzék meg Róbert Gidát.

   „A porszívó…. az olyan városi dolog… „ kezdte Róbert Gida, és azonnal rádöbbent, hogy e bizonytalan mondatában akaratlanul is meghatározta a kutatás további irányát. „Menjünk el a városba,” folytatta határozottan „és ott majd biztosan találunk…. még …. még azt a másikat is…” „A mintaboltot” vágták rá azonnal a többiek. Úgy lett, ahogy Róbert Gida megjósolta. A Pagony lakói épp csak leugráltak a Margit hídnál a villamosról, máris egy porszívózsák mintabolt előtt találták magukat. Nyuszi ekkor nem mulasztotta el megjegyezni, hogy neki milyen igaza volt, Bagoly pedig kétségbeesetten kutatott ősei között, hátha talál közöttük valakit, akit valahogyan kapcsolatba hozhat egy porszívóval – hiszen az ilyen városi dolgokra mindenki méltán lehet büszke, Bagoly is.

   A mintaboltban az eladó udvariasan és rezzenéstelen arccal válaszolt Róbert Gidáék legkülönösebb kérdéseire is. Kiderült, hogy a porszívókat nem kell etetni és hogy sétáltatás nélkül is szobatiszták, ha van bennük porzsák. Továbbá Tigris és Zsebibaba kérdése nyomán arra is fény derült, hogy a porszívókat nem arra tervezték, hogy ugráljanak vagy játsszanak rajtuk, így ők ketten beletörődtek abba, hogy játékra továbbra is Nyuszi veteményeskertje lesz a legalkalmasabb. Micimackó még megkérdezte, hogy vajon lehet-e egy porszívón gondolkodni, de mivel az eladó azt válaszolta, hogy „legfeljebb csak mellette”, a kis társaság végül szárnyaszegetten elhagyta az üzletet és visszatért a Százholdas Pagonyba. Odahaza Füles várt rájuk – őt eleve nem érdekelte a fenti kérdés, ezért otthon maradt szomorkodni – és egy vidámságba hajló, mindamellett megfelelően szomorú sóhajjal nyugtázta, hogy végül neki is igaza lett, akárcsak Nyuszinak. Ekkor Bagoly bejelentette, hogy nyilván a porszívó haszontalan volta az oka annak, hogy ő sem ismerte az eszközt, ezért neki is igaza van. Micimackónak és Kangának is igaza lett, hiszen ők a témában semmilyen véleményt nem alkottak, Malackának pedig azért, mert ő az előző héten valóban nem volt otthon. Csak Tigrisnek és Zsebibabának nem volt fontos a saját igazságuk, ők inkább közösen leterítették Fülest, majd amikor az feltápázkodott, Zsebibaba a hátára ült.

VM / 2014.09.26. / Vác

vénemberek nyara

   Ma reggel, fél hat körül újra csak tíz fok volt odakint és a fák erkélyablakon benéző lombjai ma is buzgón bólogattak a szélben. Ezt a kora reggeli sötétben először mindig csak hallani lehet, később a mozgás egyre láthatóbbá válik, egy óra múlva pedig, amikor a billentyűzet betűit is jól látom már… addigra a lombok szélben lejtett táncáról csak úgy vennék tudomást, ha valamiért abbahagynák. De nem hagyják, hanem egész nap ott inognak az ablak előtt, ezzel a fények és árnyékok nagyszerű játékával töltve be a nagyszobát.

   Nem úgy alakult ez a nyár, ahogy terveztem, hanem sokkal jobban. Épp tegnap számoltam össze, hogy május óta hány állást pályáztam meg: hatvanhármat. Ebből kevesebb, mint a negyede jelzett vissza… valamit, ezzel lehetővé téve számomra, hogy végre újra ott tölthessek el egy gondtalan nyarat, ahol mindig is szerettem lenni, Vácon, és végre azzal foglalkozhassak, amivel mindig is akartam. Nem akarok senkit untatni azzal, hogy szeretnék-e valahol reggelente részt venni a szokásos nyolctól kilencig tartó szarpasszolgatásban, hogy van-e kedvem párás hajnalokon a részeg kollégáimra vadászni valahol egy európai kikötőben, vagy hogy el tudom-e képzelni magamról, hogy a szomszédok előtt feszítsek egy olyan szépen feldísztárcsázott low-economy modellben, amit a cégem bérel nekem és ami sírva nyüszít alattam a leghalványabb emelkedő láttán. Erre biztosan tudjátok a választ. Annyit azért elismerek, hogy éveim emelkedésével ezeket egyre hajlandóbb vagyok elviselni, de egyre kevésbé fűlik hozzá a fogam. Az az igazság, hogy szeptemberben a munkaadók elkezdtek mozgolódni és az a gyanúm, hogy ennek az lesz a vége, hogy előbb-utóbb felvesznek valahová. „Meglátjuk,” mondta a világtalan és fehér botjával tovább kopogtatta környezetét. Én sem tehetek mást. Addig pedig marad nekem az ősz, a vénemberek nyara.

VM / 2014.09.23. / Vác

fák

   A fák nem mennek el csak úgy. A fák emléket hagynak maguk után ott, ahol álltak: önmaguk korhadt, törött, sebhelyekkel telt, viharvert testét. Így a vándor, aki e hely felé vetődik, megilletődve láthatja, hogyan üzen egy hajdani óriás saját halott törzsével odaátról:

„Itt álltam, egy évszázadig sem hátráltam. Előbb meghajoltam a szél előtt és éltem tovább. De láttam, hogyan vesznek el társaim a villámoktól, a tűztől, a vihartól, a fejszéktől, és láttam azt is, hogyan váltak hatalmassá azok, akik megmaradtak. Hatalmassá testben és lélekben. Nekünk mutattak ők ezzel példát. Azt mondták, hogy nekünk is ilyenné kell válnunk, mert a mi feladatunk ugyanaz lesz, ami az övék: példát mutatni – jó példát – akkor, amikor ők már elmentek, amikor nekik már a törzsük sem lesz itt. Most én megyek el, de én is itt hagyom a testem, hogy emlékezzetek rám, hogy gondolatokat ébresszek bennetek. Azt majd ti döntitek el, hogy emlékemmel mihez kezdtek, de arra kérlek benneteket, bárki is voltam, jóra használjátok. Csak remélhetem, hogy így lesz; az én ágaim addigra már odaát lengenek majd, az Örök Szeptember fáradt, símogató szeleiben.”

VM / 2014.09.18. / Szentendre - Leányfalu

kék és fehér

   Ha én lennék a kék, azt állítanám, hogy a fehér ellehetetleníti az életem, mindenhonnan körbeölel, már-már fojtogat, persze kifelé a szép, ártatlan fehér arcát mutatja, pedig valójában önző és mindenre fittyet hányó módon borítja el a világot és aki szembeszáll vele, bizony készüljön fel rá, hogy minden alkalmasnak tűnő eszközt fel kell majd használnia az ellenállásra, ha nem akar a rohamosan terjeszkedő fehér áldozatául esni.

   Ha a fehér lennék, ugyanazt állítanám a kékről, mint ő rólam, csak épp hozzátenném, hogy nekem van igazam, hiszen mindenki láthatja, mint szivárog a kék lassan lefelé, nem hagyva teret senkinek, aki nem hajlandó arra, hogy ő maga is kékké váljon.

   Ha a fekete lennék, csak odabiggyeszteném magam az egyik sarokba és addig várnák ott, amíg rá nem jönne a világ, hogy nélkülem semmi sem lehetséges.

VM / 2014.09.14. / Vác

gondolatban hős

   Krosztlovszky Pál Eduárd (a továbbiakban csak „Pál”) vasárnap délután elhatározta, hogy hétfőn nyolc órától viselkedése erős lesz és férfias. Ezért amikor másnap délelőtt egy üzletben nem fogadtak el tőle egy nagy címletű bankjegyet, ő úgy döntött, hogy a két kikért tepertős pogácsa fejében a méltatlankodó pultos hölgyet egy szenvedélyes csókkal fizeti ki. Így is tett, majd megfordult és fölényes arckifejezéssel kisétált a helyiségből. Az áldozatul esett eladó pedig hosszú percekig bámult ki réveteg szemekkel a pult mögül az addigra már rég üresen tátongó bejárat felé. Pál délcegen rótta tovább az utcát, előbb az egyik, majd a másik tepertős pogácsát fogyasztotta el és épp az utolsó falatot nyelte le, amikor egy fiatal férfiakból álló csoporthoz ért. Pál jól emlékezett rájuk: ők voltak azok, akik sohasem mulasztották el fitymáló megjegyzésekkel illetni Pált, amikor régen – még férfiatlan korában – arra járt. Például így volt az előző héten is, amikor Pál ugyanezen a helyen fagylalttal a kezében megbotlott a járda egyik repedésében, egyensúlyát keresve négy-öt lépésen keresztül szaladt előredőlve a járókelők között, végül mégis elhasalt, ezzel maga alá temetve a kezéből kieső puncs-csokoládé fagylaltot. Mindez persze a fenti banda szeme láttára történt, akiknek derültségét csak fokozta a hatalmas barna-piros folt, ami az incidens után feltápázkodó Pál egyébként világos színű trikóján rögtön láthatóvá vált. Úgy látszott, ők most, egy hét elmúltával is jól emlékeztek erre az esetre, mert a társaság hangadója – bizonyos „Sumók” – odasétált hősünkhöz és előzékeny, ugyanakkor aljas mosollyal tette fel neki a kérdést, hogy „parancsol-e fagylaltot az Úr”. De Sumók nem ismerhette Pál vasárnapi elhatározását, így teljes meglepetésként érte minden, ami a következő percben történt. Sumók balszerencséjére Pál épp egy régi ház tölgyfa ajtaja mellett állt, aminek hősünk most lenyomta kilincsét, belökte az ajtót, mire a kapu mögül hatalmas vicsorgó torzomborz eb lépett elő. Sumók az eb láttán lassan, a félelemtől szinte megbénulva araszolt hátra egész addig, míg a jelenetet meghökkenve figyelő társaiba nem ütközött. Pál magabiztos mozdulattal megvakargatta a mellette hűségesen álló hatalmas szőrös szörnyeteg tarkóját, barátságosan megcibálta pofazacskóit, mire az eb végignyalta új barátja arcát, majd ki-ki ment tovább a dolgára. „Micsoda hős” gondolta a pultos hölgy, aki – nem tudva túltenni magát az iménti csókon – kíváncsiságában egészen a pékség bejáratáig merészkedett és most onnan kísérte a történteket. De Pál ekkor már a kereszteződésen túl járt; átsegített a zebrán egy idős asszonyt, lágy barackot nyomott egy mosolygó fiúcska kobakjára és öles léptekkel járta tovább a hősök kihívásokkal szegélyezett útját. És a kihívások nem késlekedtek: a kisváros délelőtti sokadalmában egy gyermekével bajlódó anyuka kezéből kiesett a kosár és szerencsétlen módon, a benne lévő két virágcsokorral együtt kigurult az útra. Pálnak ez nem kerülte el a figyelmét, kilépett a közeledő sárga busz elé, aminek vezetője az előtte álló Pállal és annak magasra lendített kezével ugyan nemigen törődött, de maga is jól látta az elé guruló virágokat, ezért megállt. Pál ekkor a légfékek szuszugása és a járókelők álmélkodása közepette felvette a két csokrot és előzékeny mosollyal átadta őket az elérzékenyült anyukának. De egy szál virágot kihúzott az egyik csokorból és azt a titkon őt követő pultos lánynak vitte, aki időközben bezárta a pékséget, Pál után eredt és most a történtektől néhány méterre dobogó szívvel ácsorgott a járdán. A lány megpróbált közönyt színlelni, de amikor Pál igazi lovag módjára letérdelt elé és nyílt tekintettel megkérte a kezét, nem tudott tovább ellenállni….

   Pál számára sohasem derült ki, hogy végül valóban igent mondott-e a lány, mert felébredt az óra csörgésére. Sietve felöltözött, mert indulás előtt még le akart szaladni párizsiért.

VM / 2014.09.09. / Vác

freedom

 

   A szoba szélesebb falán, annak teljes hosszában könyvespolc húzódott. Valamivel kevesebb, mint ezer kötet, de ha a lakásban máshol lévő polcok tartalmát is számolnánk, a végeredmény jócskán meghaladná ezt a számot.

   Szeretett „közöttük” csavarogni, számára ezek a könyvek megannyi ajtót jelentettek, melyek mind egy másik, új világra nyíltak. Nem is szégyellte, főleg nem önmaga előtt, hogy valójában nagyon keveset olvasott végig közülük (sőt…) és azt sem, hogy a történeteken, az írók nevein és a címek hangulatán túl a könyvek által nyújtott kellemes élményben elvitathatatlan része volt annak is, hogy nagyszerű, otthonosan fakó, ugyanakkor változatos színt adtak a lakásnak. Ismerősökkel beszélve időnként szó esett arról, hogy valamelyikük olvasta-e ezt, vagy azt a regényt és amikor igen volt a válasz, ő nem átallotta megkérdezni, hogy „miről szól?”. Nagyon ritkán emlékeztek rá. Inkább csak azokra – foszlányokban – amikből valamikor film is készült….

   Viszont előbbi lustasága ellenére ő maga is írt, és emiatt rengeteget tűnődött azon, vajon mi tesz az olvasók és kritikusok körében sikeressé egy történetet, vagy egy írót. E témában – szemben a fentiekkel – sokat olvasott és kénytelen volt rájönni arra, hogy csak nagyon kevés írónak adatott meg, hogy megéljen választott hivatásából. Ha pedig e csoportból kivesszük a mese szerzőket illetve az egyes központosított rezsimek befizetett adóiból támogatott művészeket, a kapott eredmény végleg…. Majdnem az került ide, hogy „elszomorítóvá válik”, de gondolatai végén e sorok szerzőjének is be kellett látnia, hogy ez a tény távolról sem elszomorító, hanem új felfedezésekre sarkalló kihívás.

„… megtanult repülni, és nem sajnálta az árat, amit ezért fizetnie kellett. Jonathan sirály felfedezte, hogy az unalom, a félelem és a harag okozzák azt, hogy a sirályok élete oly rövid; és mivel gondolataiban ezek nem léteztek többé, igazán szép és hosszú életet élt.”

(Richard Bach: Jonathan Livingston, a sirály)

VM / 2014.09.05. / Vác

álom

 

  Sokáig gyalogoltam egy hosszú folyosón és mindvégig Kovács szavai visszhangoztak a fejemben: „nem fogsz messzire jutni, bármennyire is igyekszel”. A folyosó legvégén fény derengett, meggyorsítottam lépteim, mert elegem volt a sötétségből. Már csak néhány méterre voltam a kijárattól, amikor éles nyikorgással újra kinyílt a másik oldalon az acél ajtó és Kovács öblös hangja mennydörgött végig a szűk falak között: „nem jutsz messzire”. Óvatosan kikémleltem a kapun az ismeretlen világba. Nyílegyenes gyalogutat láttam magam előtt, aminek a bal oldalán néptelen tengerpart húzódott, végeláthatatlanul; a partvonal a horizonton beleveszett az ég és a tenger kékjébe. Jobbra pedig sivatagi homok, illetve dűnék, szintén ameddig a szem ellát. Hirtelen összerezzentem, mert Kovács óriási erővel bevágta az ajtót és nagy recsegés-ropogás kíséretében beomlottak a folyosó túloldali falai. „Akkor itt nincs visszaút” gondoltam, és nekivágtam a part menti útnak. Csak közepes tempóban lépkedtem, mert szörnyű hőség volt és csak remélhettem, hogy valahol majd találok vizet. Mielőtt lement a nap, egyszer hátranéztem és elégedetten konstatáltam, hogy a folyosó kijárata már végérvényesen eltűnt a horizont alatt, de aggasztott, hogy előttem most is ugyanaz a végeláthatatlan tengerpart nyújtózik előre a semmibe, mint ami reggel a sivatagba kilépve fogadott. Elhatároztam, hogy egész éjjel gyalogolni fogok és így talán reggelre elérhetek egy várost.

 

   „دار السلام” – ez állt egy táblán, amit jócskán sötétedés után találtam. Letöröltem róla az éjjeli párát és rögtön mohón lenyaltam tenyeremről a rátapadt vizet. A táblán jobbra mutatott egy nyíl és mivel negyedórányi fel-alá futkosás után sem találtam semmilyen leágazó utat, találomra nekivágtam a dűnéknek. Nem sokáig bírtam, három dűnén kaptattam föl egymás után és mindegyik mögé valamilyen lakott település fényeit reméltem de valahányszor fölértem a csúcsra, csak átláthatatlan fekete sötétség fogadott. Térdeim összerogytak és lebucskáztam az utolsó dűne meredek homokfalán. Hanyat feküdve állapodtam meg és nem tudtam eldönteni, hogy a külvilág sötétje az, ami körbeölel, vagy elvesztettem az eszméletemet és most álmomban is álmodom. Kisvártatva nagy robajjal egy quad rontott ki a sötétből. Megállt mellettem, a karcsú pilóta levette a sisakját, rám nézett és én kénytelen voltam felismerni benne Faye Dunaway fásult tekintetét. Akkor álmodnom kell – gondoltam. Faye azt mondta, hogy már órák óta engem keres, mert a városban senki sem tudja, hogy mi történhetett velem. Erre felébredtem. Szememet dörzsölve feltámaszkodtam, majd felültem, mert könyökömet szúrta a sivatagi homok. Szörnyen hideg volt, amiből arra következtettem, hogy most valószínűleg ébren vagyok. Álmosan körülnéztem a sötétben. Furcsa – gondoltam, mert biztos még nem lehettem benne, de egy közeledő motor erőlködő hangját véltem felismerni. A hang egyre erősödött és amikor a gép üvöltése már elviselhetetlenné vált, hirtelen Faye Dunaway rontott ki a sötétből egy quadon, megállt és miután a maga mögött húzott porfelhő átrohant rajta és belefoszlott az éjszakába, azt kiabálta felém, hogy órák óta keres, mert a városban senki sem tudja, hogy mi történhetett velem.

Erre elájultam és álmomban Kovács kárörvendő arca mosolygott rám.

VM / 2014.09.02. / Vác