halételek

A második emeleti (hetes számú) lakóról nem lehetett sokat tudni. Idős, látszatra mogorva ember volt és a házban csak az volt ismert róla, hogy korábban rendszeresen veszekedett a földszinti étterem személyzetével, mert valamilyen visszatérő hiba miatt a ház falára szerelt „HALÉTELEK” reklámfelirat második „L” betűje folyamatosan villogott, ezzel lehetetlenné téve, hogy az öreg esténként az ablak mellett, a reklám fényénél olvasson. Később megszűnt az étterem, ezért a neonreklám végleg kialudt. Ettől fogva idős hősünk előbb hanyagolta, majd a délelőtti órákra csoportosította át az olvasást – arra az időszakra, amikor korábban a ház előtti villamosmegálló utasait szokta figyelni. Most e két dolgot egyszerre végezte, egy-egy oldal után felnézett könyvéből, jelentőségteljesen levette szemüvegét és a megálló járdaszigetén gyülekező utasokat nézegette.

Igen, az öreg kíváncsi természetű volt – melyikünk nem az ? – és azzal töltötte nyugdíjas napjait, hogy a megállóban többé-kevésbé rendszeresen felbukkanó utasok alakjaira történeteket komponált, e történeteket pedig délutánonként spirál füzetekbe írta le. Ezek a füzetek néhány év után már egy teljes sort foglaltak el a könyvespolcból, ami a nagyszoba egész átellenes falát eltakarta. A füzetekben mindenkinek neve volt – ezeket a neveket az öreg adta a megálló színpadán fel-felbukkanó szereplőinek. Voltak, akik csak egyszerű neveket kaptak, családneveket, amikből százával lehet felfedezni a telefonkönyvekben. Másoknak csak kersztneve volt: pl. „Enikő”, vagy „Pista”, és voltak azok, akik egy-egy ismertetőjelük, vagy szokásuk szerint lettek rangsorolva: „tétova”, „puha”, „tetkós”, de volt például „kék munkásruhás”, vagy „állatidomár” is. Az öreg egész fiatal kora óta regényt szeretett volna írni, de sorsa – vagy csak az elszántság hiánya – ezt sohasem engedte. Eltelt az élet, és mikor nyugdíjba vonulásakor a legelső délelőtt körülnézett a lakásban nagyon eltűnődött. Órákig egyhelyben ült az ablak mögötti fotelben, hallgatta a délelőtti utca mormogását, a szemközti házak közötti résben pedig egész a Duna fölé látott, ott a vízpárából összeálló és azonnal szertefoszló fátyol örök tánca sokáig tartotta fogva tekintetét. Közben pedig tervet kovácsolt, akkor még csak az előtte álló napra. Elhatározta, hogy írni fog. Ehhez le sem kellett mennie az utcára, mert volt még egy szűz spirálfüzet az egyik fiókban. Megkereste a füzetet, kitette az ablak melletti asztalra és elindult, hogy megöntözze a virágokat.

VM / 2014.07.08. / Vác