Igen, az öreg kíváncsi természetű volt – melyikünk nem az ? –
és azzal töltötte nyugdíjas napjait, hogy a megállóban többé-kevésbé
rendszeresen felbukkanó utasok alakjaira történeteket komponált, e történeteket
pedig délutánonként spirál füzetekbe írta le. Ezek a füzetek néhány év után már
egy teljes sort foglaltak el a könyvespolcból, ami a nagyszoba egész átellenes
falát eltakarta. A füzetekben mindenkinek neve volt – ezeket a neveket az öreg
adta a megálló színpadán fel-felbukkanó szereplőinek. Voltak, akik csak
egyszerű neveket kaptak, családneveket, amikből százával lehet felfedezni a
telefonkönyvekben. Másoknak csak kersztneve volt: pl. „Enikő”, vagy „Pista”, és
voltak azok, akik egy-egy ismertetőjelük, vagy szokásuk szerint lettek
rangsorolva: „tétova”, „puha”, „tetkós”, de volt például „kék munkásruhás”,
vagy „állatidomár” is. Az öreg egész fiatal kora óta regényt szeretett volna
írni, de sorsa – vagy csak az elszántság hiánya – ezt sohasem engedte. Eltelt
az élet, és mikor nyugdíjba vonulásakor a legelső délelőtt körülnézett a
lakásban nagyon eltűnődött. Órákig egyhelyben ült az ablak mögötti fotelben,
hallgatta a délelőtti utca mormogását, a szemközti házak közötti résben pedig
egész a Duna fölé látott, ott a vízpárából összeálló és azonnal szertefoszló
fátyol örök tánca sokáig tartotta fogva tekintetét. Közben pedig tervet
kovácsolt, akkor még csak az előtte álló napra. Elhatározta, hogy írni fog.
Ehhez le sem kellett mennie az utcára, mert volt még egy szűz spirálfüzet az
egyik fiókban. Megkereste a füzetet, kitette az ablak melletti asztalra és
elindult, hogy megöntözze a virágokat.
VM / 2014.07.08. / Vác
No comments:
Post a Comment