think... think...

Blogokban ilyenkor szokták azt írni, hogy „sok teendőm gyűlt fel…” vagy, hogy „kesze-kusza életem ügyes bajos dolgai miatt….” , de az én esetemben e kifogások egyike sem lenne igaz, egyszerűen csak ritkábban írtam. A reggeleim nagyrészt azzal teltek, hogy kávé után, gondolkodást színlelve, kedvenc gondolkodó-fotelemben folytattam a kávé előtt abbahagyott alvást és ennek általában az vetett véget, hogy a számból fejlődő vékony nyálcsík már olyan mennyiségben érte el nadrágomat, hogy felébredtem rá. Ha nagyképűen és megfelelő kétszínűséggel fogalmaznék, azt is írhatnám, hogy „dolgozom egy regényen”, de valójában csak arról van szó, hogy minden héten eszembe jut egy új ötlet, és a „dolgozom rajta” abban valósul meg, hogy jöttömben-mentemben beülök különböző helyekre és ott egy kávé fedezékéből nézek magam elé értelmes, tűnődő arccal, mintha gondolnék valamire – mindig épp arra a regényre. Ezt az állapotomat csak Micimackó leplezhetné le, ha akkor látna, hiszen ő biztosan jól ismeri ezt, amikor az ember olyan benyomást kelt, mintha gondolna valamire. De Micimackó szerencsére kitalált személy.

VM / 2014.07.31. / Vác

három alternatíva

Kihaló félben lévő faj. Autós, azaz gyakorlott mozdulatokkal matat a nyitott gépháztető alatt – bizonyos társadalmakban ez követelmény, legalább a mozdulat legyen gyakorlott – hibát keres és talál, javít és próbál. Indít és az előlről feltörő különös ritmusú zajból következteti ki, hogy az volt-e a baj, amit az imént meghúzott, beállított, kicsit elgörbített, vagy csak egyszerűen és brutális módon kitépett. Talán azt gondolja majd, hogy rosszabb nem lett, ezért hátra dobja a csavarhúzót, gyertyakulcsot és drótkefét – csak a padlóra, mert eredetileg a Délibe indult, ahová Enikő már biztosan meg is érkezett a nyári táborból és Enikő a hátsó ülésre fog ülni és majd félrerúgja a szerszámokat, ha akarja – szóval a férfi hallgatja a motort, túráztat, majd szélsebesen távozik a Déli felé, ahol egy szem lánya, Enikő már türelmetlenül várja őt.

De az is lehet, hogy az autós nem is a Délibe indult, mert Enikő nem is létezik. Talán az autós és felesége már dolgoznak Enikőn, de a nyári-táboros-pályaudvaros jelenet csak tíz év múlva válik majd valósággá. Most az autós építőanyagért indult, de útközben felhívta őt élete párja a csempe miatt, ezen jól összevesztek és az autós elhatározta, hogy nem is megy el a kereskedésbe, hanem csavarog egyet és otthon majd azt mondja, hogy „elromlott a kocsi”. A rakparton megáll, rá akar gyújtani egy cigire, de nem tud, mert induláskor a szomszéd trafik zárva volt, a kesztyűtartóból pedig elfogyott a cigaretta. Ezért dühében inkább megpróbálja megjavítani a hűtőnél azt a lötyögő részt, ami már hetek óta azt a furcsa hangot adja, de közben újra eszébe jut a csempe, a kombinált fogó lecsúszik, így akaratlanul letör egy kis fekete dobozt ott a hűtő közelében. Most már legalább lesz mit mondani otthon, mert a kocsi így tényleg elromlott.

Viszont az is lehet, hogy a kocsi nem is az övé és nemhogy Enikő, de még feleség sincs – csak Wartburg van. Sőt, az sincs, mert azt is Zolitól, a szomszédtól kérte kölcsön, akivel igazság szerint azért békült ki néhány nappal korábban, mert tudta, hogy ma autóra lesz szüksége. De most már bánja és nem tudja elfelejteni a tegnapi kaján mosolyt Zoli szemében, mintha csak tudta volna, hogy a rozoga jármű meg fogja adni magát a Budapesti forgalomban. Az autós kinyitotta ugyan a kocsi elejét, mert erre a mozdulatra jól emlékezett bizonyos francia filmvígjátékokból, de ezen a ponton tevékenysége meddő töprengésbe fullad és szeme sarkából már a járdán jövő-menő gyalogosokat figyeli, hátha azok tudják, mit kellene most csinálni. Itt lép be a képbe a közeli zebrán gyanútlanul átfutó fiatal nő, aki épp néhány perce határozta el, hogy ha egyszer lánya születik, annak Enikő lesz a neve. A hölgy ekkor még mélyen titkolja, hogy gyerekkorában édesapjától komoly javítási tudást szedett fel pont arról a márkáról, ami véletlenül Zolinak is van és még nem is sejti, hogy pár lépés múlva egy nyitott gépháztető mögül olyan szomorúan néz majd rá egy olajos arc, hogy fenti titkolódzása azon nyomban porrá válik és ezt a port könnyedén fújja majd szerte szét a feltámadó dunai szél.

…de lehet, hogy másképp volt. Én csak azért gyalogoltam ott a rakparton, mert Dezső telefonált, hogy levizsgázott az autóm és mehetek érte, a többiről nem tehetek.

Üdvözlöm Enikőt !

VM / 2014.07.24. / Bp.

hétvégére

a dalhoz klikk a képre

A hétvégére küldöm nektek ezt a dalt: Clare to Here* – szerző: Ralph Mc Tell – itt előadó: Paddy Reilly.

Paddy Reilly ír (ír nemzetiségű), a dal pedig a heti munka közben érzett kilátástalanságról szól – a dalban az ír emigránsok megközelítéséből. A kilátástalanságot időnként ti is érzitek, az emigrációról pedig azt kívánom mindenkinek, magamnak is, hogy soha ne érezze.

Tehát, ha te épp most törtél el egy vízpumpacsavart Csillaghegyen, vagy épp aprító gépet buherálsz Irakban, vagy épp biztosítási – esetleg környezetvédelmi – ügyeket próbálsz megmagyarázni a tökfej főnöködnek, vagy egy erőmű kazánjának tetején ballagsz kezedben egy akkora tolómérővel, mint én vagyok, vagy csak nem elég sárga a taxi egy józsefvárosi garázsban, hallgasd meg Paddy Reilly-t (amikor teheted), mert elég jó.

Én egyelőre ennyit tudok hozzátenni, ha valaki azt kérdezné, találtam-e már valamit, azt válaszolnám, hogy még nem, de tegnap majdnem. Tegnap végül azért nem, mert önző módon kevésnek gondoltam a száznegyven bruttót, de ezt ott senkinek sem mondtam, nehogy valaki azt válaszolhassa rá, hogy én is kevés vagyok.

A dalhoz klikk a képre, vagy ide.

*Clare Írország egyik megyéje: „County Clare”.

VM / 2014.07.18. / Vác

volleyball

forráshoz klikk a képre

A számkivetettnek Wilson volt minden, mert az óceán kellős közepén, azon a lakatlan szigeten Wilson volt az egyetlen partner, akihez a számkivetett szólhatott. És valljuk meg, Wilson kifejezetten kellemes társaság volt, hiszen soha semmit nem válaszolt gazdájának, vele sem volt és ellene sem, és legfeljebb arra gondolhatott, amiről gazdája, a számkivetett azt gondolta, hogy Wilson épp arra gondol, amikor az utolsó időszakban Wilson már nem volt más, mint maga a számkivetett, annak második énje. Mert Wilson csak egy röplabda volt, de épp e néma volta miatt ugyanazt képviselte mesterének, mint a magányos embernek a kutyája, nyugdíjasoknak a bolti pénztárosnő, fővárosi hajléktalanoknak a hatos busz ablaka, hívőknek a gyóntató rácsa, vagy egy írónak az asztalán előtte heverő üres fehér papírlap: bármit elmondhatott neki, az (érdemben) sohasem válaszolt. És ha már hallotta saját hangját, azzal a számkivetett megnyugodott és pontról pontra élhette tovább a Robinson-klisékből már jól ismert, megrázó, kalandos, olykor mulatságos életét.

VM / 2014.07.17. / Vác

 

a pénz mindenkit érdekel

forráshoz klikk a képre

Miután a brit flotta két hónapon át kereste a Földközi tengeren Napóleon hajóhadát, 1798 augusztusában, Alexandriából Szicília felé tartva végre rátalált és nem is mulasztotta el az alkalmat, hogy rögtön döntő vereséget is mérjen rá. Horatio Nelson, a britek parancsnoka ugyanezt megismételte hét évvel később Trafalgarnál, a túlerőben lévő (27 hajó 33 hajó ellen) egyesült spanyol-francia tengeri erőkkel szemben. Igaz, itt már nem ünnepelhette meg győzelmét, mert az ütközetben maga is elesett, de nevét olyannyira beleírta a történelemkönyvekbe, hogy a brit flotta katonái ma is Nelsonnak tisztelegnek minden alkalommal, mikor egy hajójuk visszatér Portsmouth-ba.

Mi lehetett vajon az a mozgatórugó, ami a briteket ilyen győzelmekre sarkallta ?

Van a weben egy film (klikk ide / egy angol film, aminek hitelességét számomra a képernyő bal oldalán lévő „s” betű is igazolja), ami ezt a kérdést feszegeti. A első húsz perc technikai, szervezési szempontokat tárgyal, ezek közül talán a legfontosabb az, hogy a közhiedelemmel és legendákkal szemben a legénység jól-, sőt talán még jobban táplált volt, mintha otthon maradt volna. Ezen kívül a zöldségek fogyasztásának nemrég felfedezett jótékony hatását kihasználva, a britek jóval tovább bírták betegség nélkül tengeren, mint a konkurens hadak, akiket rendes koszt híján csak „hazaszeretetük” táplált.

A film második részében végül a nézők elé tárul az a fontos elem is, ami az egyébként vitathatatlan hősiességen és protestáns küzdőszellemen kívül szintén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Britannia fiai valóban akarjanak a flottában szolgálni, sőt, nyerni. Ez volt a részesedés.

Ugyanis a szabály akkoriban a következő volt: ha egy brit hadihajó ellenséges hajót fogott el, annak szállítmányából a brit hajón szolgáló minden egyes lélek részesedett – természetesen a hajón elfoglalt rangjához méltóan. Ezt a tényt a filmben sok dokumentummal támasztják alá, a tengerészetnél szolgálók között akkoriban sok kastély, kúria és Lordok Házában elfoglalt szék született. A szerencsésebbje, ha jól sáfárkodott a sors adta lehetőségekkel, nem csak saját életéről, de egész családfájának későbbi sorsáról is gondoskodhatott, hiszen a hosszú évtizedekig tartó háborúskodásban nagyon sok spanyol vagy francia aranyat szállító hajót fogtak el…. ideális esetben épen. De sajnos ez nem mindig sikerült. Erről tanúskodik egy levél, amit az ilyen szempontból szerencsétlen kimenetelű – egyébként győztes – Nílusi csata után Nelson írt az admiralitásnak. Ebben a levélben a flotta parancsnoka arról referál, hogy „sajnos” a legfontosabb francia hajó a csata hevében elsüllyedt, gyomrában hullámsírba rántva a csata sikerdíjaként mindenki szeme előtt ott lebegő francia aranyat, amit Napóleon az egyiptomi hadjárat finanszírozására szánt. Nelson a levélben arra kéri a döntéshozókat, hogy tengerészeit más forrásokból kárpótolja, mert egyéb esetben csak nehezen lesz képes fegyelmet tartani hajóin. Hogy e levélnek lett-e foganatja, nem tudjuk, de annyi biztos, hogy Nelson és a tengerészet népszerűsége nem csökkent a következő évek során.

Egy másik érdekes példát a Trafalgari ütközetből merít a film. Ekkorra az Admirálison – akárcsak mindenki máson – eluralkodott a pénzszerzési vágy. Az admirális sokszor úgy érezhette, hogy neki, mint a hadak parancsnokának több járna és arra gyanakodott, hogy kapitányai bizonyos szerzett javakat eltitkolnak előle. Ezért a birodalom sorsát – és sajnos Nelson életét is – döntően befolyásoló nevezetes csatában Nelson egy nélkülözhetetlen társával állt a hídon a röpködő ágyúgolyók között: a könyvelőjével, Scott tengerésszel. Együtt próbáltak figyelni és számolni, nehogy valaki újra bejelentetlen vagyont szerezhessen.

Scott egy órával Nelson előtt halt meg; fogalmazzunk szépen: „elsodorta” egy ágyúgolyó. Senki sem foglalkozott vele, átdobták a hajókorláton.

VM / 2014.07.15. / Vác


 

nonfiguratív

Az idős író hajnalban dolgozott, de munkája sokszor mélyen belenyúlt a délelőttbe. E napon is így történt, ezért vásárlásból hazafelé ballagva már nyitva találta a környék galériáit és hirtelen ötlettől vezérelve – bevásárló szatyorral a kezében – be is lépett az egyik ajtaján. Most fél kiló hagymával, egy csomag sertészsírral és némi felvágottal kezében tűnődött a „Delniádész érkezése Kaiphylionba” című alkotás előtt, ami a kép mellé helyezett diszkrét cédula szerint majd’ negyedmillió forintot ért. Valamikor, jóval fiatalabb korában barátaival az volt egyik szórakozásuk, hogy áll-mitológiai személyeket találtak ki és ezek neveivel ugratták műveltségükre kifejezetten büszke társaikat, akik egy-egy ismeretlen név hallatán sosem merték elárulni, hogy az semmit sem mond nekik, inkább különféle magyarázatokkal próbálták takargatni „tudatlanságukat”. Az öregnek az volt az érzése, hogy ezúttal vele űzik ezt a tréfát, mert Delniádész alakját, vagy Kaiphylion városát nemcsak a méregdrága képen, de emlékeiben sem találta. Végül ezt a problémát nem is feszegette tovább, gondolatai másfelé kanyarodtak és – mivel a kép egyébként kifejezetten tetszett neki – addig bámult bele a közepébe, míg a galéria lassan eltűnt körülötte; helyette remegő, áttetsző narancsvörös falak emelkedtek, amiken bármikor átléphetett volna, de ő inkább egyenesen előre indult, mert érdekelte a távolban tátongó, fehér fénnyel övezett rés, és az azon túli mély, koromfekete csend. Amikor odaért, átlépett a nyíláson és körülnézett, de meglepetésében, és az előtte álló istennő szépsége okozta sokk miatt csak nagyon nehezen tudott megszólalni. Újra a lágymányosi galériában találta magát és egy fehér blúzos alkalmazott nézett rá figyelmesen, olyan arccal, mintha korábban kérdezett is volna valamit és most a választ várná.

„Aphrodité,” kiáltott fel végül az öreg, „hát igazat szóltak odaát, e vékony ösvény valóban tehozzád vezet”. Aphrodité zavartan mosolygott, ő pedig búcsút intett neki, kisétált az utcára és azon nyomban eldöntötte, hogy hagymás rántottát fog sütni, mert volt még otthon elég kenyér és kolbász.

VM / 2014.07.09. / Bp.

 

halételek

A második emeleti (hetes számú) lakóról nem lehetett sokat tudni. Idős, látszatra mogorva ember volt és a házban csak az volt ismert róla, hogy korábban rendszeresen veszekedett a földszinti étterem személyzetével, mert valamilyen visszatérő hiba miatt a ház falára szerelt „HALÉTELEK” reklámfelirat második „L” betűje folyamatosan villogott, ezzel lehetetlenné téve, hogy az öreg esténként az ablak mellett, a reklám fényénél olvasson. Később megszűnt az étterem, ezért a neonreklám végleg kialudt. Ettől fogva idős hősünk előbb hanyagolta, majd a délelőtti órákra csoportosította át az olvasást – arra az időszakra, amikor korábban a ház előtti villamosmegálló utasait szokta figyelni. Most e két dolgot egyszerre végezte, egy-egy oldal után felnézett könyvéből, jelentőségteljesen levette szemüvegét és a megálló járdaszigetén gyülekező utasokat nézegette.

Igen, az öreg kíváncsi természetű volt – melyikünk nem az ? – és azzal töltötte nyugdíjas napjait, hogy a megállóban többé-kevésbé rendszeresen felbukkanó utasok alakjaira történeteket komponált, e történeteket pedig délutánonként spirál füzetekbe írta le. Ezek a füzetek néhány év után már egy teljes sort foglaltak el a könyvespolcból, ami a nagyszoba egész átellenes falát eltakarta. A füzetekben mindenkinek neve volt – ezeket a neveket az öreg adta a megálló színpadán fel-felbukkanó szereplőinek. Voltak, akik csak egyszerű neveket kaptak, családneveket, amikből százával lehet felfedezni a telefonkönyvekben. Másoknak csak kersztneve volt: pl. „Enikő”, vagy „Pista”, és voltak azok, akik egy-egy ismertetőjelük, vagy szokásuk szerint lettek rangsorolva: „tétova”, „puha”, „tetkós”, de volt például „kék munkásruhás”, vagy „állatidomár” is. Az öreg egész fiatal kora óta regényt szeretett volna írni, de sorsa – vagy csak az elszántság hiánya – ezt sohasem engedte. Eltelt az élet, és mikor nyugdíjba vonulásakor a legelső délelőtt körülnézett a lakásban nagyon eltűnődött. Órákig egyhelyben ült az ablak mögötti fotelben, hallgatta a délelőtti utca mormogását, a szemközti házak közötti résben pedig egész a Duna fölé látott, ott a vízpárából összeálló és azonnal szertefoszló fátyol örök tánca sokáig tartotta fogva tekintetét. Közben pedig tervet kovácsolt, akkor még csak az előtte álló napra. Elhatározta, hogy írni fog. Ehhez le sem kellett mennie az utcára, mert volt még egy szűz spirálfüzet az egyik fiókban. Megkereste a füzetet, kitette az ablak melletti asztalra és elindult, hogy megöntözze a virágokat.

VM / 2014.07.08. / Vác

 

kontraszelekció

kép forrásához klikk a képre

„Milyen romantikus” mondta ebédszünetben férfi kollégájának egy nő, amikor kiderült, hogy az néhány hete Velencében kérte meg menyasszonya kezét. Az író épp ugyanabban a gyorsétteremben ült, a szomszéd asztalnál, így kénytelen volt kávéja közben végighallgatni a beszélgetést. Rögtön el is képzelte, amint e romantikus ötletekben gazdag, huszonötödik életévére máris kövérkéssé tunyult fiatalember, nyári szünidőre kapott pénzét egy kétnapos Velencei útra költi és odalent, a Szent Márk téren – az izzasztó buszozás után és a távolkeleti túristák digitális fényképezőgépeinek össztüzében – arra kéri kellőképpen elérzékenyült párját, hogy az legyen a felesége…. a következő másfél évre. Ez a jelenet később biztosan sok tokiói konyha falára felkerült, hiszen egy „velencei” nő kezét megkérő „velencei” férfi elengedhetetlenül fontos emlék lehet azoknak, akik olyan messziről idáig utaznak…. feltéve, hogy hős lovagunknak volt bátorsága letérdelni választottja előtt.

Később az író valahol egy irodában említette ezt az élményét, mire egy ott dolgozó hölgy előbb nevetett, majd fölényes mosoly kíséretében bejelentette, hogy neki Versailles-ban.

VM / 2014.04.17. / Bp.

barátok és üzletfelek

Egy helyen, a Pagony határán hosszú kőfal húzódott és sokáig senki sem tudta, vajon mi lehet a falon túl. De ez az idő később – amikor Micimackó és Malacka odaát megalapították kirendeltségüket – teljesen feledésbe veszett, illetve átértékelődött. Addigra mindenki magát deklarálta az első falon túli séta elkövetőjének: volt, ki véletlennek állította be és azt mesélte, még fel sem fogta akkor, hogy egy sétája során odaát járt, és olyan is volt – például Bagoly – aki azt állította, hogy egyszerűen nem árulta el útját a többieknek, nehogy a „felfedezés okozta kulturális sokk kárt tegyen a Pagony többi lakójának lelkiállapotában”. Egyedül Füles nem állított semmit, ő csak szépen lassan leszokott arról, hogy az odaát lévő, addig elhagyatott jegyárúsító bódéba járjon szomorkodni, mert amikor Mackó és Malacka kijelentette, hogy a bódé az ő „Pagonyon túli kirendeltségük”, a hely kifejezetten forgalmassá vált. Ez pedig hosszú távon Füles esetleges vidámságával fenyegetett, amit Füles sehogy sem tudott elképzelni.

A Kirendeltség tevékenységi körébe számos fontos dolog beletartozott. Ezen a helyen, Mackó és Malacka közvetítésével például Kanga üzenhetett Zsebibabának arról, hogy mi lesz az ebéd, Tigris megtudhatta, hogy Zsebibaba mikor jön haza iskolából, Bagoly közleményeket nyújthatott be, amit a Pagonyban mindenhol kiakaszthattak és ugyanitt mindenki megkérdezhette, hogy ez a közlemény miről is szól, amikor nem volt számára világos, hogy Bagoly pontosan mit akar – néha még maga, Bagoly is tett fel kérdéseket korábbi hirdetményeiről. A Kirendeltség sikere oly nagy volt, hogy a feltornyosuló munka miatt Mackóéknak új munkatársat kellett fölvennie. Ez Tigris lett, akit külső helyszíneken történő munkavégzésre alkalmaztak. De sajnos – vagy hál’Istennek – a munka nemsokára Tigris képességeit is meghaladta, így a Kirendeltségnek újabb munkaerőket kellett toboroznia, míg végül a Pagony összes lakója a Kirendeltség alkalmazottjává vált. Egyedül Fülest nem alkalmazta senki, ő ezalatt a Pagony egy félreeső sarkában hallgatta a szél zúgását. A kialakult helyzetben viszont a Kirendeltség működése egyszerűen feleslegessé vált, hiszen Kanga önmagának adhatta át, hogy mi lesz az ebéd, Tigris lassan megtanulta, hogy Zsebibaba mikor jön haza iskolából, Bagolyt pedig mindenki utálta, amiért kommunikációs igazgatónak kiáltotta ki magát és immáron nem ügyfélként, hanem felettesként osztogatta érthetetlen közleményeivel kapcsolatos utasításait. Végül mindenki elkezdte hanyagolni feladatait. Egyesek korábban mentek el, mások később értek be, sőt olyan is volt, aki később ért be, majd korábban ment el, vagy egyszerűen betelefonált, hogy aznapra szabadságot vesz ki, mire a többiek bosszúból korábban mentek el, vagy később értek be…. Végül a hajdan fényesen tündöklő Kirendeltség tőzsdei lufi módjára roskadt össze és egy napon Mackó szomorú arckifejezéssel, de szíve legmélyén boldogan tette ki a „Kirendeltség megszűnt” táblát, amihez Malacka leleményesen hozzábiggyesztette, hogy „az Á továbbra is tilos”.

Amikor Füles ráunt a szél zúgására és a gyanúsan hívogató csend újra a bódé elé csalta őt, sokáig mélázott a táblák előtt, de rájött, hogy úgysem érti őket, ezért mit sem törődve a feliratokkal visszavette régi kuckóját.

VM / 2014.07.03. / Vác