idő

kinyír az egyedüllét - ugyanakkor nem akarok társaságba menni sem. szeretném világgá ordítani a fájdalmam, de nem tudom, hogy mit írjak. értelmetlennek érzek mindent. valahol egész mélyen pislákol még valami, amit nevezhetünk a remény legutolsó szikrájának, de tudom, hogy az is elalszik majd nemsokára, ahogyan a parázsból sem lesz tűz, ha nem kap elég levegőt, éghető anyagot vagy megfelelő hőmérsékletet: elég, ha csak egy hiányzik a három közül és vége. fent jártam a városban, megnéztem a "karácsonyi vásárt" - ez néhány bódé a főtéren -, hátha látok valakit, akihez beszélhetek, hátha látok egy nőt, akihez beszélhetek, hátha látom Enikőt és nem lesz a helyzet alkalmatlan ahhoz, hogy pár szót váltsunk.... szól a hangulatos zene, gyerekek futkosnak én pedig mindjárt térdre rogyok, mint tegnap előtt a konyhában, olyan súllyal telepszik rám a fájdalom. persze sehol senki. hazafelé azon az utcán jövök, amiről azt képzelem, ott lakhatnak valahol, sehol senki. negyed óra alatt hazaérek, fölmászom a lépcsőkön a harmadikra, itt pedig megszűnik minden lehetősége annak, hogy valakivel megosszam az időm. belépek. csend. elmosogatok, zörögnek az edények. bekapcsolom a rádiót. kikapcsolom a rádiót. csend. leülök a benti asztalhoz, megnézem az üzeneteim: a "szociális háló" mégis úgy döntött, ad nekem egy fiókot: wow. amikor elindultam sétálni, még olyan üzenetet kaptam, hogy a viselkedésem nem megfelelő a közösség számára. most már megfelelő. összesen három órányit klikkelgettem..... végül kitöröltem a fiókomat. nem érdekel.

csend van

telik az idő

különös dolog ez az idő

már rég elfogyott, mégis telik

Talk with Kate

Kati itt volt.... azt hiszem, nagy betűt teszek majd a mondatok elejére, bár ezt az egyébként érzett hangulatom nem érdemli ki, de a Kati iránti tisztelet igen - hiszen jól éreztük magunkat.

Tehát Kati itt volt. A projekt már hetekkel korábban kezdődött: a Sparban megkérdeztem Enikőt, hogy mivel érdemes kitisztítani a mosdót, meg a fürdőkádat. Ő megmondta, amit itt nem írok le, mert reklám lenne. A fürdőszoba jó lett, mondtam is Enikőnek. Azután - ez már most, a napokban volt - nekiálltam a vécének (el akartam tűntetni a férfi-disznóól motívumokat a lakásban). A vécének az a szer - aminek a neve reklám lenne - meg sem kottyant (ez itt már negatív reklám lenne). Persze, Enikő könnyen beszél, mert - gondolom - ő minden héten kitisztítja a vécét: az én vízköveim viszont két évesek .... voltak. Mert tegnap este találtam vízkőoldót a beépített szekrényben és az hipp-hopp lezabálta a követ a klotyómról. Éjjel előfordult, hogy kimentem megnézni, milyen szép a vécém. Ma kicsit elkéstem, mert a Sparban beszélgettem a sorsjegy-árus nővel, mikor felértem a lakásba, már nem sok időm maradt, ezért csak azzal foglalkoztam, amit Kati elsősorban látni fog: kiporoltam az előszobaszőnyeget, felmostam az előszobát, felhajtottam a konyhaszőnyeget, felmostam a konyhát, visszahajtottam, majd térdreestem (ez nem volt a terv része), mert csúszott a nedves kő. Kati rámcsörgött: "tizenötperc" mondta, mire én: "ok, várlak". Újra térdrezuhantam (ez a terv része volt) és lepucoltam a nagyszoba réz küszöbét, hogy senkinek se forduljon meg a fejében, hogy rá... na nem is írom ide. A vécé és a fürdőszoba küszöbét már korábban megcsináltam. Mentem a konyhába, ott levakartam a tűzhely tetejéről a kréta-kori lerakódáskat: szép lett. Cipőt vettem, leszaladtam, megálltam az út szélén. Skodát kerestem (ez itt nem reklám, mert nem negatív, vagy pozitív - majd ha Kati vállalatigazgató lesz, akkor már reklám lesz). Elbámulok a sarokra, hátha látom Enikőt arra járni - ez már ösztönös. Megáll mellettem egy Skoda - nagy. Naaagy. "Jóestét" mondja Kati a letekert ablak mögül. "Üdvözlöm" válaszolom én és mindketten meg vagyunk győződve arról, hogy ez így rém vicces. Mutatok neki egy helyet, betolat. Kiszáll, kinyit, kivesz, vállára akaszt, zár, jön, örül, hogy lát, örülök, hogy látom. Azt mondja, még nem járt itt. Megmásszuk a harmadikat. Megmutatom a lakást, azt mondja "tök jó". Befűtök a nagyszobában, mert fázik, még szaladok egy kört, azután leülök én is. Beszélgetünk. Sokat. Majd' egy órát. Nekem ez hiányzik a legjobban. Többet ér.... többet ér bárminél. Kimegyek főzni: gombapörkölt (ezt rendelte az ügyfél) nokedlivel (tésztával ígértem, de elfelejtettem reggel venni). Beszélgetünk. Kész a pörkölt, kész a nokedli, Kati megterít, viszem az ebédet, szedek, de még kiszaladok innivalóért. Visszaérve Kati azzal fogad, hogy "szuper" a pörkölt - "wow" mondom én, "ezért élünk, hogy azt mondják finom az ebéd, amit főztünk". Megeszi az egészet, tényleg ízlik neki. Kihordjuk a dolgokat, mindent úgyhagyok a konyhában, majd délután elmosogatok. Visszaülünk, beszélgetünk még másfél órát. Jól áll neki a mamuszom (fülesmajomfejes, iszonyú vastag, nagy bumszli mamusz), már az elején felvette, nem csoda, nálam régiek az ablakok. Lassan elkezd készülődni, cipőt veszek én is, lekísérem, a ház ajtajában azt mondja, ne jöjjek tovább, mert esik az eső, így lesz. Megvárom, míg beszáll, elállnak előle. Elindul, lekanyarodik a parkolóból, eltűnik.

Visszamászom a harmadikra. Mamusz az előszoba közepén. Visszateszem a beépített szekrénybe. Ott van a helye a fülesmajomfejesbumszlimamusznak.

Jó nap volt, még szalvétát is találtam, soha életemben nem vásároltam még szalvétát, csak volt itthon. Azt hiszem, az ilyesmi a szekrényfiókokban terem - nem gyártja senki, nem kell eladni meg venni, mert csak van.

Gyere máskor is Kati

VM 2022.12.16.

evening

már nem is 15 van, hanem 16, szerda hajnal. az este viszonylag könnyen telt. gyógyszertárban voltam, meg boltban. hazafelé már rettegtem az üres szobáktól. le sem vettem a kabátom, be sem pakoltam a hűtőbe, kabátban leültem a nagyszobába és felhívtam Katit. Katival kollégák voltunk valamikor egy helyen. annyi idős, mint én: ő harminc én ötvenegy. kicsöngött, majd kinyomott. felhívtam Zsófit. Zsófi az unokahúgom (kettő is van), Zsófi az idősebb. külföldön él. kicsöngött, majd átkapcsolt üzenetrögzítőre. ültem a nagyszobában. meggyújtottam egy gyertyát, mert szeretem, ahogy táncol a fénye (a "szeretem" most túlzás, de tompít). felhívtam Zsófit még egyszer. üzenetrőgzítő. nem fogadott hívás Katitól. Kati csörög. beszélünk, jól esik, bár nehezen találom a szavakat. mondom neki, hogy nem akartam, hogy azt mondja, amit én szeretnék hallani, csak beszélni szeretnék valakivel. nővel, mert férfiaknak ilyesmiről hiába beszél az ember. azt mondja találkozzunk. Kati házas, két nagy fia van, ismerem a férjét. végül abban maradunk, hogy főzni fogok és együtt megesszük - majd amikor ideér. végül elbúcsúzunk. Ülök a nagyszobában, nézem a gyertyát. Örülök. Kati ide jön. Remélem sokat beszélünk majd. Várom. Csörög a telefon: Zsófi. Sokat beszélünk, mindenről: ő férfiakról is, mert belekérdezek. Én nőkről is, mert belekérdez. De jó dolog ez a telefon. Zsófi Spanyolországban van, Kati Dél-Pesten. Jó az internet is: szeretek írni, ezt elküldöm Katinak, hogy lássa, hogy örülök, hogy jön. Mondtam is neki. Felállok, szétnézek a szobában, leveszem a kabátom.

rien

úgy jön a zokogás, mint a hányinger. tudom, hogy előbb utóbb ideér, jön egyre feljebb, már várom, mert minél hamarabb itt van, annál hamarabb vége lesz. de a zokogásnak nem lesz vége, csak remeg bele a testem tíz percig, negyed... félóráig, tovább, végestelen végig, szipogok az orromon és a számon, motyogok és ordítok a számon.... elfojtom, csak nyögök bele, azt hajtogatom, hogy nem akarok mást. végül csak lent szuszogok a földön térdelve, fogalmam sincs, hogyan kerültem oda. kimerültem, mindjárt bepörög a szívem is.... leszarom az egészet, nyithatod a tranzitajtót, készen állok, igaz volt minden sóhajom, minden szeretetem, a legtisztább a vágyam, csak szeretni akartam... és nem engedted, vess oda, ahová gondolod, fogj rám, amit akarsz, senki sem fog emlékezni rám, mindenki majd hazudik valamit, amilyennek ő gondolja, hogy lennem kellene, de énrám nem emlékeznek majd.... vajon eszébe jutok-e valaha, vajon lát-e maga előtt a csillag szeme és kedvesen gondol-e rám majd akkor ? kérlek, nagyon vigyázz rá

no..

nyolc körül ébredtem. éjjelre kinyitottam a bukóablakot, kikapcsoltam a fűtést és jól betakaróztam. az alvással nem volt gond, csak az ébredésekkel - mindig többször felébredek éjjel - valahányszor felébredtem, rámzuhant a világ. végül nyolc körül rávettem magam, hogy kimásszak az ágyból. lementem vásárolni: zsömlét és szeletelt kolbászt vettem, a kolbászt, hogy egy kis változatosságot csempésszek a napba. és vettem paprikát is. mit írhatnék ? inkább nem írok semmit. valamennyire tompult a kétségbeesésem.... és nem csak azért, mert tegnap óta eltelt tizenkét óra. lesétáltam a Dunára. csak bóklásztam. iszonyúan nyom a bánat. előfordult, hogy megmozdulni sem tudtam. hazaballagtam. annyit gondolkodtam, hogy nem is emlékszem, hogyan értem haza. nem merem kimondani azt a szót, mert úgy fáj: rettegek az egyedülléttől, rettegek az élettől. semmilyen "kikapcsolódás" sem segít. csak ez a szörnyű fájdalom rohangál bennem. 

mire hazaértem, lejárt a mosógép. ettem, kipakoltam a mosógépből, kiteregettem. Zsé lenne az orvosság, de tegnap nem hívtam, mert úgy éreztem, még nem voltam beszámítható. reggel megpróbáltam hívni, de ki volt kapcsolva. délben is megpróbáltam hívni. ki volt kapcsolva. lefeküdtem aludni. valamivel könnyebb az ébredés. Zsé hív, felveszem. megmenti az estém: Zsé nem érzi tragédiának - én csak tudtam, hogy nem az, de ebben a lelkiállapotban az érzelmek számítanak, a tudat elvész valahol hátul az agy legmélyén. fél órát beszélünk. leülök a gép elé írni. csak egy dolog jut eszembe: Szeretem. meghalnék Érte. sőt, ami még annál is nehezebb, hiszen meghalni könnyű: élnék Érte. már Érte élek.

no.

körülbelül három órája értem haza, azóta csak a falakat nézem. ettem, ittam teát. tegnapelőtt este remekül voltam, repültem, boldog voltam, tegnap reggel boldogan ébredtem - el sem hittem, már amiatt is boldog voltam, hogy végre boldog voltam - és most minden összeomlott egy pillanat alatt. nem tudom, mit gondoljak, mit higgyek. várom, hogy teljen az idő, de nemigen telik és nemigen tudom, mi lesz akkor, ha majd lassan telik. ez nem vicc, értelmetlennek érzem a létem. végignéztem a telefonomban, kit hívhatnék fel, végül letettem: úgysem értenék, hülyeségekre válaszolnának, a mondataim végén kiderülne, hogy nem is figyeltek oda. ezt is azért írom, mert úgy érzem, nem mondhatom el senkinek, mert senkit sem érdekel. a blogot úgysem olvassa senki, úgyhogy ide bátran írhatom, kürtölhetem világgá a bánatom, nem fog senkit sem utolérni. legalább amíg írok, mozognak az ujjaim, az lefoglal. lefoglal, hogy megpróbálom átadni gondolataim a semminek. beledobom őket a végtelen cyber-óceánba és biztos lehetek abban, hogy sehová sem jut majd el.

a legnehezebb feladatnak akartam megfelelni. meg akartam találni az élet értelmét. megtaláltam. rájöttem, mi lehet fontosabb a pénznél meg a karriernél. megtaláltam a célt.

és most elvesztettem

ez rosszabb, mint egy szívroham: a szívroham alatt az életedért küzdesz - vagyis élni akarsz. most nem akarok. csak csodálkozom, hogy megint eltelt egy perc anélkül, hogy megdöglöttem volna

Dióné leánya

Az írót, aki mély és gyógyíthatatlan-nak tűnő magányában egy Ister-parti kisváros utcáit járta egy péntek délután, váratlanul meglátogatta Aphrodité, a szerelem görög istennője. Az istennő még soha sem járt ennyire északon, ezért elővigyázatosságból egy veréb képét öltötte magára, így csak új áldozata, az író tudhatta, hogy ki ő. Az író, elégedetlenségét alig leplezve, eképp szólt: “Ó, hatalmas Istennő, én bűbájos Aphroditém, vajh mi okból öltéd e tollas gúnyát magadra, amikor tudod, hogy hű imádód – az író, ki én vagyok – biz’ eredeti külsődben szeret téged legjobban, miért nem Aphrodité a külsőd is, ha anyád, Dióné oly formában hozott világra egykor.” “Ó nem úgy Szkriptorom” – csipogott Aphrodité a veréb – “még te, ki önuralmadról oly messze földön vagy híres, még te sem bírnál magaddal, ha szépségem leplezetlenül tárnám eléd; csípőm, ölem s ajkaim láttán legott szapora, végtelen erupció hatalmasodna rajtad el, ezt te sem kívánhatod, s én sem neked, hisz végül pusztulás lenne részed. Lásd, e tollruha a te törékeny léted védi.” Az író – miközben egy cukrászda teraszán somlóit kanalazgatott az egyik asztalnál – tudta, hogy az istennő nem téved, hiszen felé szálló egyetlen kósza gondolata is vad forróságba merítette testét. Végül Aphrodité, a veréb elrugaszkodott a kis asztal szélétől és két szárnycsapás után mégis úgy döntött, visszanyeri istennő alakját, mert immár e távoli északon is megláthatta, hogy a férfi itt is férfi, ugyanazok a kulcsok nyitják lekület, mint délebbi sorstársaikét, így már biztonságban érezhette magát. Az író, aki mindezt látta, gyorsan határozott. Somlóiját félbehagyva felállt, két lépéssel – az egyébként meglehetősen hiányos öltözetű – Aphrodité mellett termett, kézen fogta és az Ister-part kacskaringós, macskaköves sikátoraiba vezette őt. A szépség és szerelem anyja már tudta, s nem állta mosoly nélkül, hogy hamarosan új istenek születnek frigyükből.

A somlóit végül senki sem fizette ki, a cukrászdában elhatározták, hogy ezentúl távoltartják Olümposz lakóit.

vége

Za Oz elment

Va Mi születése óta ugyanabban a négyemeletes házban lakott, ezért tudatában az “ötödik emelet” kifejezéshez átvitt, spirituális jelentés társult. Va Mi számára az “ötödik emelet” azt a helyet jelentette, amit a székesegyházak mennyezetfreskóin fehér felhőkkel, mindent ellepő fénnyel, angyalokkal és szentekkel szoktak ábrázolni: az országot, ahol mindenkinek jó és ahonnan már senki sem jön vissza.

2022 januárjának végén Va Mi azt a hírt kapta, hogy bátyja, Za Oz – alkoholista életének legutolsó felvonásaként, ötvenhat éves korában – felköltözött az ötödikre.

Már egy ideje számított rá, hogy ez bekövetkezik. Bátyja olyan sebességgel vágtatott a vég felé, amiről senki sem tudott volna lefékezni. Így Va Mi nem lepődött meg, amikor értesítették. De meglepődött azon, hogy abban a pillanatban minden düh és harag, amit addig Oz ellen táplált, elpárolgott belőle és bizonyos volt abban, hogy ezek az érzések nem is fognak visszatérni többé. Átadták helyüket a reménykedésnek. Va Mi azt remélte, hogy ott fent Za Oz végre megtalálja azt a gondtalanságot, amire egész életében vágyott. Azt, hogy bátyja ujjai ott majd újra alkalmassá válnak a gitár pengetésére, hogy Oz agyából elillan a türelmetlenség, ami miatt lenti élete végén már semmibe sem kezdett bele, mert tudta, hogy úgysem lesz képes végigcsinálni – ott fent talán majd sikerülnek a dolgai és eszébe sem jut majd, hogy bármilyen szerrel tompítsa tudatában a kudarcokat, mert nem lesznek kudarcok… egész biztosan nem. Va Mi önmagán is meglepődött, mert úgy érezte, hogy bátyja végre boldog és szabad és ő maga örült ennek.

Aznap átsétált az út túloldalára, a kis lakásba, ahol addig Oz lakott. Maga sem tudta, hogy miért megy: egy kemény alkoholista otthona még az edzett gyomor számára is kihívás. Mocskos ágy, csillogó barnára koszolódott takarók és egykor fehér párna, sörösdobozok szétdobálva mindenütt, néhol olyan sűrűn, hogy valaki rájuk is fekhetett volna, mint egy ágyra, ürüléktől szennyes padló és kő, bűz…. minden amit el tud képzelni az ember és minden amit már nem. Ott állt a kis lakás közepén, ahol néhány nappal korábban befejeződött ötvenhat évnyi élet és azt dünnyögte magában: “hát, Tuzú, hátha ott fent már jó lesz neked… én azt szeretném…” Gyerekkorában Va Mi így hívta bátyját: “Tuzú” – senki sem tudta a családban, hogy miért. Ezt a nevet szinte együtt kezdte emlegetni az “Anyával” és “Apával”. Később megszokták tőle, hogy sokmindenre használ saját elnevezéseket, amiket ő talált ki – Va Mit soha nem érdekelték a szabályok, azokból is sajátokat alkotott. Talán részben ez is okozója volt Oz későbbi tragédiájának, aki előbb mindig az elfogadott utakon akart boldogulni, később pedig, amikor úgy látta, hogy ez sehová sem vezet, mindennek szánt szándékkal hátat fordított, hogy így leckéztesse meg a világot. A világot persze ez nem érdekelte. Így Oz összezavarodott és szükségét érezte, hogy valamivel tompítsa ezt a zavart. Nyilvánvaló megoldásnak tűnhetett az alkohol, ami korábban még csak “felnőttes” vagányságnak számított, később azonban lelki orvossággá, baráttá, végül szenvedélyes szerelemmé vált. Ebből pedig már nem tudott – nem is akart – kievickélni. Csak egyetlen kiút maradt: az ötödik.

Va Mi bezárta maga mögött a kis lakás ajtaját. Átsétált az udvaron a ház tölgyfa kapuja felé, de mielőtt az utcára lépett körülnézett, hogy megjegyezze a helyet: a cicákat, a kiteregetett ruhákat, a csendet, a gazzal körbenőtt köveket, az egész elhanyagolt és romantikus parasztudvart… mert sejtette, hogy utoljára jár itt.

Rengeteget gondolkodtam: Zoli nem volt szent, nagyon sok hülyeséget csinált, önző volt, ha szüksége volt rá, gátlástalanul hazudott, minden helyzetben szisztematikusan rosszul döntött….. de az álmairól, bármilyen lehetetlenek is voltak azok, soha sem mondott le… bizonyos értelemben hős volt.

Neki küldöm ezt a dalt, mert úgy érzem, róla szól. Kérlek, ti is hallgassátok meg, végig (klikk a képre):

VM 2022.01.26.

a pesti utcán

Egy napos januári délelőttön két amőba verekedett egymással a pesti utcán, egy fehér és egy kék. Egyik pillanatban a kék kerekedett felül fehér társán (képünkön az Amire gondolok illusztrátora épp egy ilyen pillanatot örökített meg), máskor pedig a fehér a kéken. Küzdelmükbe belefeledkezve végigvonaglottak az Baross utcán, majd a Nagykörúthoz érve, nagy erőfeszítéseik közben kicsit megtorpantak, így felfigyeltek rájuk a szomszédos trolimegállóban várakozó emberek. “Nahát, nézzék ezt a két szerencsétlent” mondta egy szatyrokat cipelő asszony, aki a Dobozi utcába igyekezett, mert férje aznap éjszakás volt és még össze akart ütni neki egy finom ebédet, mielőtt az elindul, “nem szégyellitek magatokat, két őrült, hogy így kell kinevettetnetek magatokat” a mondat végére az asszony már kiabált: “hát mi az a rettenetes, vérért kiáltó ügy, amit csak így lehet elintézni ?”. A két amőba közül a kék (képünkön felül), aki valamivel idősebb volt a másiknál, felfigyelt az asszony berzenkedésére, de mielőtt teljes figyelmét neki szentelhette volna, egyik ráncosabb sötétkék nyúlványával ügyesen kiszabadította magát fehér társa szorításából. “Tegyen igazságot közöttünk, Asszonyom, mi magunk is jobban járnánk, hiszen már sem fehérek, sem kékek nem vagyunk, hanem szürkék az utca porától” beszéd közben hirtelen, testének egyik nyílásából maró folyadékot spriccelt a fehér amőba felé, mert észrevette, hogy annak figyelme ellankadt, de a fehér erre semmit sem válaszolt, mert ő úriembernek tartotta magát (valóban régi, neves pesti amőbacsalád sarja volt) “Ez az illető” folytatta a kék és egy világoskék csápjával a fehérre bökött “ismerőseink előtt azt állította rólam, hogy gerinctelen vagyok és mivel nem volt hajlandó állítását visszavonni, megértheti Asszonyom, hogy számomra csak ez a lehetőség maradt, hogy elégtételt vegyek.” Az asszony hangosan felnevetett, de nevetése rögtön el is akadt, mert szeme sarkából balra sandítva meglátta a közeledő trolit “Jaaj ti kéét maarha, ti kéééét maaaaarhaa, hát vajon melyikőtökben van több gerinc, hiszen ti amőbák vagytok, nem emberek…. látjátok, még csak marhák sem vagytok, hogy gerincetek legyen, hanem egyszerű amőbák” az asszony kicsit hátrébb lépet, mert a troli odaért, de még a busz takarásából átkiabált a két ellenfélnek “sompolyogjatok haza az állábaitokon és ne csináljatok itt műsort, mert még eltaposom mind a kettőt, hogy csak tócsa marad belőletek, aztán még az sem, mert tavasszal felszáradtok a betonon …. egy, kettő…” azzal szatyrait fellendítette a troli nyitott ajtaján, ő maga pedig utánuk lépett.
A troli elment, a két józsefvárosi amőba pedig tanácstalanul állt a járdán. A házak ablakaiból köhintések, beszéd és főzés zajai visszhangzottak, amiről nekik is eszükbe jutott az ebéd. Legbelül hálásak voltak annak a nagydarab asszonyságnak, amiért rájuk kiáltott, mert nekik sem volt már kedvük folytatni a küzdelmet.
“Mi legyen” kérdezte hosszú csend után a kék amőba. Tudta magáról, hogy a végén ő nyerne és a fehér akkor nagyon pórul járna, ezért annak jól felfogott érdeke, hogy a csata itt véget érjen.
“Hát…” dörmögte a fehér “… lehet döntetlen” dünnyögte, mert ő is tudta magáról, hogy a végén ő nyerne és a kék akkor nagyon pórul járna, ezért annak jól felfogott érdeke, hogy a csata itt véget érjen.
“No rendben, akkor döntetlen” helyeselt a kék és még mindig ugyanúgy érzett, mint fentebb írtam. “Merre mész ? Hazafelé ? Elkísérlek egy darabon….” a fehérre sandított és mosolyogva hozzátette “te gerinctelen”. Mindketten nevettek és a Dobozi utcai asszonyságra gondoltak.

Egyik sem akart túl sokat beszélni, mert tudták, hogy még öt percnyi séta áll előttük, azalatt pedig akár másodszor is összeverekedhetnek. Ezért inkább némán vonaglottak egymás mellett – hiszen amőbák voltak.

VM, 2022.01.25