no.

körülbelül három órája értem haza, azóta csak a falakat nézem. ettem, ittam teát. tegnapelőtt este remekül voltam, repültem, boldog voltam, tegnap reggel boldogan ébredtem - el sem hittem, már amiatt is boldog voltam, hogy végre boldog voltam - és most minden összeomlott egy pillanat alatt. nem tudom, mit gondoljak, mit higgyek. várom, hogy teljen az idő, de nemigen telik és nemigen tudom, mi lesz akkor, ha majd lassan telik. ez nem vicc, értelmetlennek érzem a létem. végignéztem a telefonomban, kit hívhatnék fel, végül letettem: úgysem értenék, hülyeségekre válaszolnának, a mondataim végén kiderülne, hogy nem is figyeltek oda. ezt is azért írom, mert úgy érzem, nem mondhatom el senkinek, mert senkit sem érdekel. a blogot úgysem olvassa senki, úgyhogy ide bátran írhatom, kürtölhetem világgá a bánatom, nem fog senkit sem utolérni. legalább amíg írok, mozognak az ujjaim, az lefoglal. lefoglal, hogy megpróbálom átadni gondolataim a semminek. beledobom őket a végtelen cyber-óceánba és biztos lehetek abban, hogy sehová sem jut majd el.

a legnehezebb feladatnak akartam megfelelni. meg akartam találni az élet értelmét. megtaláltam. rájöttem, mi lehet fontosabb a pénznél meg a karriernél. megtaláltam a célt.

és most elvesztettem

ez rosszabb, mint egy szívroham: a szívroham alatt az életedért küzdesz - vagyis élni akarsz. most nem akarok. csak csodálkozom, hogy megint eltelt egy perc anélkül, hogy megdöglöttem volna