rien

úgy jön a zokogás, mint a hányinger. tudom, hogy előbb utóbb ideér, jön egyre feljebb, már várom, mert minél hamarabb itt van, annál hamarabb vége lesz. de a zokogásnak nem lesz vége, csak remeg bele a testem tíz percig, negyed... félóráig, tovább, végestelen végig, szipogok az orromon és a számon, motyogok és ordítok a számon.... elfojtom, csak nyögök bele, azt hajtogatom, hogy nem akarok mást. végül csak lent szuszogok a földön térdelve, fogalmam sincs, hogyan kerültem oda. kimerültem, mindjárt bepörög a szívem is.... leszarom az egészet, nyithatod a tranzitajtót, készen állok, igaz volt minden sóhajom, minden szeretetem, a legtisztább a vágyam, csak szeretni akartam... és nem engedted, vess oda, ahová gondolod, fogj rám, amit akarsz, senki sem fog emlékezni rám, mindenki majd hazudik valamit, amilyennek ő gondolja, hogy lennem kellene, de énrám nem emlékeznek majd.... vajon eszébe jutok-e valaha, vajon lát-e maga előtt a csillag szeme és kedvesen gondol-e rám majd akkor ? kérlek, nagyon vigyázz rá