no..

nyolc körül ébredtem. éjjelre kinyitottam a bukóablakot, kikapcsoltam a fűtést és jól betakaróztam. az alvással nem volt gond, csak az ébredésekkel - mindig többször felébredek éjjel - valahányszor felébredtem, rámzuhant a világ. végül nyolc körül rávettem magam, hogy kimásszak az ágyból. lementem vásárolni: zsömlét és szeletelt kolbászt vettem, a kolbászt, hogy egy kis változatosságot csempésszek a napba. és vettem paprikát is. mit írhatnék ? inkább nem írok semmit. valamennyire tompult a kétségbeesésem.... és nem csak azért, mert tegnap óta eltelt tizenkét óra. lesétáltam a Dunára. csak bóklásztam. iszonyúan nyom a bánat. előfordult, hogy megmozdulni sem tudtam. hazaballagtam. annyit gondolkodtam, hogy nem is emlékszem, hogyan értem haza. nem merem kimondani azt a szót, mert úgy fáj: rettegek az egyedülléttől, rettegek az élettől. semmilyen "kikapcsolódás" sem segít. csak ez a szörnyű fájdalom rohangál bennem. 

mire hazaértem, lejárt a mosógép. ettem, kipakoltam a mosógépből, kiteregettem. Zsé lenne az orvosság, de tegnap nem hívtam, mert úgy éreztem, még nem voltam beszámítható. reggel megpróbáltam hívni, de ki volt kapcsolva. délben is megpróbáltam hívni. ki volt kapcsolva. lefeküdtem aludni. valamivel könnyebb az ébredés. Zsé hív, felveszem. megmenti az estém: Zsé nem érzi tragédiának - én csak tudtam, hogy nem az, de ebben a lelkiállapotban az érzelmek számítanak, a tudat elvész valahol hátul az agy legmélyén. fél órát beszélünk. leülök a gép elé írni. csak egy dolog jut eszembe: Szeretem. meghalnék Érte. sőt, ami még annál is nehezebb, hiszen meghalni könnyű: élnék Érte. már Érte élek.