idő

kinyír az egyedüllét - ugyanakkor nem akarok társaságba menni sem. szeretném világgá ordítani a fájdalmam, de nem tudom, hogy mit írjak. értelmetlennek érzek mindent. valahol egész mélyen pislákol még valami, amit nevezhetünk a remény legutolsó szikrájának, de tudom, hogy az is elalszik majd nemsokára, ahogyan a parázsból sem lesz tűz, ha nem kap elég levegőt, éghető anyagot vagy megfelelő hőmérsékletet: elég, ha csak egy hiányzik a három közül és vége. fent jártam a városban, megnéztem a "karácsonyi vásárt" - ez néhány bódé a főtéren -, hátha látok valakit, akihez beszélhetek, hátha látok egy nőt, akihez beszélhetek, hátha látom Enikőt és nem lesz a helyzet alkalmatlan ahhoz, hogy pár szót váltsunk.... szól a hangulatos zene, gyerekek futkosnak én pedig mindjárt térdre rogyok, mint tegnap előtt a konyhában, olyan súllyal telepszik rám a fájdalom. persze sehol senki. hazafelé azon az utcán jövök, amiről azt képzelem, ott lakhatnak valahol, sehol senki. negyed óra alatt hazaérek, fölmászom a lépcsőkön a harmadikra, itt pedig megszűnik minden lehetősége annak, hogy valakivel megosszam az időm. belépek. csend. elmosogatok, zörögnek az edények. bekapcsolom a rádiót. kikapcsolom a rádiót. csend. leülök a benti asztalhoz, megnézem az üzeneteim: a "szociális háló" mégis úgy döntött, ad nekem egy fiókot: wow. amikor elindultam sétálni, még olyan üzenetet kaptam, hogy a viselkedésem nem megfelelő a közösség számára. most már megfelelő. összesen három órányit klikkelgettem..... végül kitöröltem a fiókomat. nem érdekel.

csend van

telik az idő

különös dolog ez az idő

már rég elfogyott, mégis telik