vallás

Azt olvastam egyszer, hogy kezdő író óvakodjon attól, hogy egyes szám első személyben ír, mert az olvasó szemében az nagyképűnek fog hatni. A következő írás mégis ebben a koncepcióban született és csak remélhetem, hogy nem fogja tovább rontani a rólam e téren eleve kialakult képet.

Ha valaki semmilyen ismert vallást nem tart magáénak, illetve nem végzi valamely általa, szülei, vagy barátai által választott csoportosulás előírt ritusait, arra azt mondhatják, hogy ateista, pedig azt hiszem, ez távolról sincs így. Ha pedig egy ilyen „ateista” merő érdeklődésből belép egy templomba, azt a többi „nem istenfélő” gondolhatja „égésnek”, mondván, hogy az egyén így csak lejáratja magát a világ előtt, pedig ez sem igaz.

Gyerekként ebben a témában semmilyen előírást nem kaptam, mindig azt gondolhattam a körülöttem lévő világról, amit akartam és ezeket a gondolatokat bármikor megoszthattam szüleimmel. Szerencsére egyikük sem szenvedett üldözési mániában, ezért soha sem volt téma, hogy más – bármilyen tábornak is legyen a tagja – mit fog gondolni rólam, így nagyszerű beszélgetések alakulhattak ki közöttünk. Ezért e két ember az eltelt negyvenhárom év alatt a fenti rokoni szálakon felül legjobb barátommá is avanzsált, igaz, apámmal e beszélgetéseket ma már csak gondolatban folytathatom. A mi vallásunk kimondatlan jelszava az volt, hogy „légy őszinte” és ha a mindennapi életben ez nem is sikerül mindig, legalább „önmagadnak ne hazudj” mert a tükörrel mindenképpen jóban kell lenned ahhoz, hogy szeresd ezt a világot. Én pedig „hiszem”, hogy e két ember nagyszerű munkát végzett, ugyanis én szeretem.

De hogyan is definiálhatnánk a „vallás” szó jelentését? Ha valaki eljutott idáig e sorokon, biztosan fel fogja állítani a maga helyesnek tartott elképzelését a jelenségről – én is ezt teszem: szerintem arról van szó, hogy meg akarunk felelni a közösség elvárásainak és az ennek teremtett intézményi forma maga a vallás. A gyakorlatban a hangsúly általában a vasárnapokon van: vedd fel a szép ruhád, kérd el otthon az autót, menj el a többiekért (mindenképpen mosolyogj), beszélgess kultúrált és szép dolgokról, köpd le a pénzt, parkolj (az tetszik a lányoknak, ha nem sikerülne, meg is védenek), lépj be a törzsi szertartás helyszínére, tedd amit kell (vagyis térdelj, feküdj, állj és mosolyogj, ölj kecskét… etc), bólogass nagyokat, amikor „szép”, és csóváld a fejed, amikor „ocsmány” dolgokról van szó, végül hozd el a többieket, búcsúzz el tőlük, menj haza és tedd le a kocsikulcsot a kisszekrény tetejére. Ezzel mindent megtettél a következő heted boldogságáért, hátradőlhetsz és ha időd engedi, nézz meg egy kedvedre való filmet az interneten.

És most, engedelmetekkel, látszólag nagyot fordítok a témán. Azt hiszem, valójában ide kapcsolódik az is, hogy az egyén milyen tárgyakhoz kapcsolja saját sikereit, azaz mit tud felmutatni a közösség többi tagjának, amit egyrészt ők is elfogadnak a siker megtestesüléseként, másrészt az ő gyomruk számára is még elfogadható módon biztosítja tulajdonosának a kiemelkedést. Ez lehet ház, autó, megfelelő házastárs, vagy ház és autó és megfelelő házastárs. Nemrég találkoztam valakivel, aki ezeknek a koncepcióknak homlokegyenest ellentmondott. Ez az ember, több kollégájával együtt, elektromos erőművek karbantartásánál dolgozott – sokat. Ő az ország egy másik szegletéből származik és alapvetően visszahúzódó karaktere miatt eleinte nemigen sikerült szóra bírnom, de a közösen töltött egy év végén egyszer közel egy óráig beszélgettünk. Egy mondatában akkor azt mondta: „de a munka el van végezve”. Ekkor döbbentem rá valami egészen különös dologra, aminek egyébként magától értetődőnek kellene lennie, de – azt hiszem – sajnos nem az. Ennek az embernek a vallása a munka. Egész pontosan a jól elvégzett munka. Vagyis amíg mások palotával, fényes autóval, külföldi kalandokkal, nagymellű/jóseggű nővel hencegnek (hencegnének) egymásnak (én is), ez az ember a saját jól elvégzett munkájára büszke.

Mindenki gondoljon rá és kollégáira, amikor otthon felkapcsolja a villanyt. 

VM / 2014.08.19. / Vác