a nők városa

A nők végül – nem is annyira keserves és nem is annyira elhúzódó politikai csatározások után – teljesen átvették a hatalmat. A férfiakat egy távoli helyre deportálták, mondván, hogy ők úgyis haszontalanok, semmit sem csinálnak, nem javítják meg a redőnyt, vagy a wc-tartályt, nem zsírozzák meg a nyikorgó ajtót, csak a tévét nézik és ha az is elromlott, rövidgatyában stírölnek kifelé az ablakon és a rendszert szidják. A nők pedig ezt megelégelték, „ennek véget kell vetni,” mondták, és hogy új, hibátlan társadalmukat semmilyen káros hatás ne bomlassza, a férfiaknak el kellett menni. …. messzire. És rögtön ekkor bekövetkezett a legelső rémisztő esemény: az, hogy a férfiak mentek. Nem is kérdezgették, hogy pontosan hova kell menniük, nekik elég volt az a tudat, hogy „egy távoli helyre”. Nagyobb ellenkezés nélkül szedték össze fontosnak vélt dolgaikat – ki a biciklipumpát, ki az imbuszkulcsokat, vagy épp a sörösdobozait, de olyan is volt, aki csak a kocsi egyik kulcsát – és rezzenéstelen arccal indultak a kijelölt állomások felé, ahonnan kijelölt buszok, vonatok, teherautók vitték őket tovább a „távoli helyre”. A városban pedig rend lett, tökéletes, vonalzóval szerkesztett és pontosan betartott rend, amit immár semmi és senki sem háborgatott. Nem voltak részeg, saját vizeletükben ázó hajléktalanok az aluljárókban, sem nagyképűen zsebretett kézzel telefonáló direktorok az irodaablakokban, nem lehetett obszcén és trágár szavakat hallani a buszmegállóban amikor a járdán végigkopogott egy formás farmernadrág, senki sem énekelt vagy verekedett a kocsmákban, megszűntek a késelések, egyszóval már semmi sem akadályozhatta az új és erős társadalom fejlődését.

Fél év telt el és az önmagát ideiglenesnek deklaráló, de továbbra is hatalmon lévő női kormány törvényben tiltotta meg az „unalmas” szó használatát, illetve ugyanebben a törvényben írta elő azt, hogy az olyan esetekben, amikor e szó használata végképp elkerülhetetlen lenne, nőtársaik haszálják a „rendezett” kifejezést. Rendezett élet, rendezett hétvége, rendezett utca, rendezett péntek, rendezett munkahely, rendezett este… etc. A köznyelvben így a „rendezett” kifejezés rövid idő alatt az „érdekes” ellentétévé vált.

De mi történt a férfiakkal ?

Semmi….

A „távoli helyen” a férfiak elkezdtek dolgozni, mert nők híján az összes ezzel ellentétes cselekedet elvesztette jelentőségét. Már senki sem botránkozott meg, ha valaki hajléktalan volt és részegen a saját vizeletében fetrengett az aluljáróban, senkinek sem tetszhetett, ha valaki nagyképűen és zsebretett kézzel az iroda ablakában telefonált vagy a kocsmákban verekedett, és mivel egyetlen formás farmernadrág sem kopogott a közterületeken, az obszcén és trágár megjegyzések is elvesztették értelmüket.

Egyszer egy férfi mégis megelégelte a munkát és visszaszökött a városba azzal az ürüggyel, hogy nem emlékszik, hogy kettőre fordította a garázsajtóban a kulcsot, vagy csak egyre. Fejét leszegve sietett előre a hajnali utcákon és kisvártatva a belvárosban találta magát. Itt egy újságosbódé takarásából végre jól szemügyre vehette, mivé vált a hely, ahol korábban annyi évet töltött el. A szemközti megállóban nők várakoztak. Érezhetően különös, rég nem tapasztalt nyugtalanság kerülgette őket – legbelül tudták, hogy valahonnan mohó szemek figyelik őket – de „rendezett” életük biztos tudatában mégis nyugalmat színlelve várták a busz érkezését. A házak közül fiatal lány sétált a várakozók felé, és a többi öntudatos nő csak megmosolyogni tudta a lány naivitását, ugyanis ő aznap reggel – sutba dobva a „rendezett” öltözködés szabályait – piros tűsarkú cipőt és szűk fehér farmarnadrágot vett magára. Biztosan ő maga sem számolt azzal, ami a következő percben történt. A megállóban várakozók arra lettek figyelmesek, hogy az úttest közepén torzonborz alak áll és vad szemekkel kíséri a járdán sétáló szűk nadrágot. Nem beszélt hangosan, de az utcán csend volt, így mindenki jól értette, amint a betolakodó kimeríti az obszcén, trágár és főleg betiltott szavak szótárát, miközben azt részletezte, hogy mit tenne most kedve szerint. Amit pedig nem mondott ki, azt a rendezett életű nők saját ízlésüknek megfelelően hozzágondolták a szöveghez.

A „távoli helyen” minden férfi tudta, hogy egy közülük visszaindult a városba és azt is tudták, hogy erről az emberről azóta senki semmit nem hallott. „Mi történhetett vele,” kérdezték egymástól és önmaguktól, és magában mindenki egy számára vonzó történetet épített fel erről. Nekik is eszükbe jutott az otthon, előbb érzelmi, később gyakorlati oldalról. Egyre többen tették fel magukban a kérdést: „vajon elzártam a gázt?”, „vajon eloltottam a villanyt?”, „vajon jó még a pincében a zár?”, „nem kopott még el a fékbetét?”…… „meg kellene nézni”…

A „távoli hely” lassan kiürült, az utolsó férfi is visszatért a „nők városába”, még egy emléktáblát sem hagytak maguk után. A „”távoli hely” emléke csak az emberek gondolataiban élt tovább: amikor azt látták, hogy a család fotelben ülő feje nem is a tévét nézi, hanem az ablakon át a nyugati eget kémleli, mindenki tudta, hogy álmaiban egy „távoli helyen” jár.

VM / 2014.08.15. / Vác