les Calanques

klikk a képre

   Indulás előtt megöntöztem a virágokat. Tudtam, hogy Zárayné leutazott vidékre a fia ballagására és csak következő nap este jön majd át, de biztos voltam benne, hogy a leander addig ki fogja bírni víz nélkül. Még egyszer végigsétáltam a lakáson, áttapogattam a zsebeimet – „kulcs, pénz, iratok” – végül kiléptem a lépcsőházba és berántottam magam mögött az ajtót.

   Az úton semmi különös nem történt: beszállás időben, indulás kis késéssel, érkezés valamivel előbb. Odafönt adtak egy keveset enni is, valamilyen szendvics volt, meg sajt. Jól kiláttam az ablakon, mert a mellettem ülő nő végigaludta az egész utat – persze szikrázó fehér felhőkön kívül nem volt más látnivaló. A sajt után kólát kértem.

klikk a képre

   Marseille, Les Calanques: a vonaton a jobb oldalra ültem, mert onnan lehet a tengerre látni. Part – viadukt – alagút – víz – viadukt – part – alagút – apró öblök – városkák – templomtornyok – tengerbe vesző meredek hegyoldalak. Errefelé minden függőleges, a dolgokat fent, vagy lent kell keresni.

   La Ciotat, a vonat érkezése (eredeti cím: Arrivée d’un train à La Ciotat). A Lumière testvérek itt forgatták híres – egyébként mindössze egy perces – filmjüket a „kinematográffal”. Nem tudom, hogy vajon ez volt-e az a pályaudvar, vagy azóta esetleg átépítették és máshová került. Fel kell hívnom Záraynét a leander miatt.

VM / 2014.08.28. / Vác

vallás

Azt olvastam egyszer, hogy kezdő író óvakodjon attól, hogy egyes szám első személyben ír, mert az olvasó szemében az nagyképűnek fog hatni. A következő írás mégis ebben a koncepcióban született és csak remélhetem, hogy nem fogja tovább rontani a rólam e téren eleve kialakult képet.

Ha valaki semmilyen ismert vallást nem tart magáénak, illetve nem végzi valamely általa, szülei, vagy barátai által választott csoportosulás előírt ritusait, arra azt mondhatják, hogy ateista, pedig azt hiszem, ez távolról sincs így. Ha pedig egy ilyen „ateista” merő érdeklődésből belép egy templomba, azt a többi „nem istenfélő” gondolhatja „égésnek”, mondván, hogy az egyén így csak lejáratja magát a világ előtt, pedig ez sem igaz.

Gyerekként ebben a témában semmilyen előírást nem kaptam, mindig azt gondolhattam a körülöttem lévő világról, amit akartam és ezeket a gondolatokat bármikor megoszthattam szüleimmel. Szerencsére egyikük sem szenvedett üldözési mániában, ezért soha sem volt téma, hogy más – bármilyen tábornak is legyen a tagja – mit fog gondolni rólam, így nagyszerű beszélgetések alakulhattak ki közöttünk. Ezért e két ember az eltelt negyvenhárom év alatt a fenti rokoni szálakon felül legjobb barátommá is avanzsált, igaz, apámmal e beszélgetéseket ma már csak gondolatban folytathatom. A mi vallásunk kimondatlan jelszava az volt, hogy „légy őszinte” és ha a mindennapi életben ez nem is sikerül mindig, legalább „önmagadnak ne hazudj” mert a tükörrel mindenképpen jóban kell lenned ahhoz, hogy szeresd ezt a világot. Én pedig „hiszem”, hogy e két ember nagyszerű munkát végzett, ugyanis én szeretem.

De hogyan is definiálhatnánk a „vallás” szó jelentését? Ha valaki eljutott idáig e sorokon, biztosan fel fogja állítani a maga helyesnek tartott elképzelését a jelenségről – én is ezt teszem: szerintem arról van szó, hogy meg akarunk felelni a közösség elvárásainak és az ennek teremtett intézményi forma maga a vallás. A gyakorlatban a hangsúly általában a vasárnapokon van: vedd fel a szép ruhád, kérd el otthon az autót, menj el a többiekért (mindenképpen mosolyogj), beszélgess kultúrált és szép dolgokról, köpd le a pénzt, parkolj (az tetszik a lányoknak, ha nem sikerülne, meg is védenek), lépj be a törzsi szertartás helyszínére, tedd amit kell (vagyis térdelj, feküdj, állj és mosolyogj, ölj kecskét… etc), bólogass nagyokat, amikor „szép”, és csóváld a fejed, amikor „ocsmány” dolgokról van szó, végül hozd el a többieket, búcsúzz el tőlük, menj haza és tedd le a kocsikulcsot a kisszekrény tetejére. Ezzel mindent megtettél a következő heted boldogságáért, hátradőlhetsz és ha időd engedi, nézz meg egy kedvedre való filmet az interneten.

És most, engedelmetekkel, látszólag nagyot fordítok a témán. Azt hiszem, valójában ide kapcsolódik az is, hogy az egyén milyen tárgyakhoz kapcsolja saját sikereit, azaz mit tud felmutatni a közösség többi tagjának, amit egyrészt ők is elfogadnak a siker megtestesüléseként, másrészt az ő gyomruk számára is még elfogadható módon biztosítja tulajdonosának a kiemelkedést. Ez lehet ház, autó, megfelelő házastárs, vagy ház és autó és megfelelő házastárs. Nemrég találkoztam valakivel, aki ezeknek a koncepcióknak homlokegyenest ellentmondott. Ez az ember, több kollégájával együtt, elektromos erőművek karbantartásánál dolgozott – sokat. Ő az ország egy másik szegletéből származik és alapvetően visszahúzódó karaktere miatt eleinte nemigen sikerült szóra bírnom, de a közösen töltött egy év végén egyszer közel egy óráig beszélgettünk. Egy mondatában akkor azt mondta: „de a munka el van végezve”. Ekkor döbbentem rá valami egészen különös dologra, aminek egyébként magától értetődőnek kellene lennie, de – azt hiszem – sajnos nem az. Ennek az embernek a vallása a munka. Egész pontosan a jól elvégzett munka. Vagyis amíg mások palotával, fényes autóval, külföldi kalandokkal, nagymellű/jóseggű nővel hencegnek (hencegnének) egymásnak (én is), ez az ember a saját jól elvégzett munkájára büszke.

Mindenki gondoljon rá és kollégáira, amikor otthon felkapcsolja a villanyt. 

VM / 2014.08.19. / Vác

a nők városa

A nők végül – nem is annyira keserves és nem is annyira elhúzódó politikai csatározások után – teljesen átvették a hatalmat. A férfiakat egy távoli helyre deportálták, mondván, hogy ők úgyis haszontalanok, semmit sem csinálnak, nem javítják meg a redőnyt, vagy a wc-tartályt, nem zsírozzák meg a nyikorgó ajtót, csak a tévét nézik és ha az is elromlott, rövidgatyában stírölnek kifelé az ablakon és a rendszert szidják. A nők pedig ezt megelégelték, „ennek véget kell vetni,” mondták, és hogy új, hibátlan társadalmukat semmilyen káros hatás ne bomlassza, a férfiaknak el kellett menni. …. messzire. És rögtön ekkor bekövetkezett a legelső rémisztő esemény: az, hogy a férfiak mentek. Nem is kérdezgették, hogy pontosan hova kell menniük, nekik elég volt az a tudat, hogy „egy távoli helyre”. Nagyobb ellenkezés nélkül szedték össze fontosnak vélt dolgaikat – ki a biciklipumpát, ki az imbuszkulcsokat, vagy épp a sörösdobozait, de olyan is volt, aki csak a kocsi egyik kulcsát – és rezzenéstelen arccal indultak a kijelölt állomások felé, ahonnan kijelölt buszok, vonatok, teherautók vitték őket tovább a „távoli helyre”. A városban pedig rend lett, tökéletes, vonalzóval szerkesztett és pontosan betartott rend, amit immár semmi és senki sem háborgatott. Nem voltak részeg, saját vizeletükben ázó hajléktalanok az aluljárókban, sem nagyképűen zsebretett kézzel telefonáló direktorok az irodaablakokban, nem lehetett obszcén és trágár szavakat hallani a buszmegállóban amikor a járdán végigkopogott egy formás farmernadrág, senki sem énekelt vagy verekedett a kocsmákban, megszűntek a késelések, egyszóval már semmi sem akadályozhatta az új és erős társadalom fejlődését.

Fél év telt el és az önmagát ideiglenesnek deklaráló, de továbbra is hatalmon lévő női kormány törvényben tiltotta meg az „unalmas” szó használatát, illetve ugyanebben a törvényben írta elő azt, hogy az olyan esetekben, amikor e szó használata végképp elkerülhetetlen lenne, nőtársaik haszálják a „rendezett” kifejezést. Rendezett élet, rendezett hétvége, rendezett utca, rendezett péntek, rendezett munkahely, rendezett este… etc. A köznyelvben így a „rendezett” kifejezés rövid idő alatt az „érdekes” ellentétévé vált.

De mi történt a férfiakkal ?

Semmi….

A „távoli helyen” a férfiak elkezdtek dolgozni, mert nők híján az összes ezzel ellentétes cselekedet elvesztette jelentőségét. Már senki sem botránkozott meg, ha valaki hajléktalan volt és részegen a saját vizeletében fetrengett az aluljáróban, senkinek sem tetszhetett, ha valaki nagyképűen és zsebretett kézzel az iroda ablakában telefonált vagy a kocsmákban verekedett, és mivel egyetlen formás farmernadrág sem kopogott a közterületeken, az obszcén és trágár megjegyzések is elvesztették értelmüket.

Egyszer egy férfi mégis megelégelte a munkát és visszaszökött a városba azzal az ürüggyel, hogy nem emlékszik, hogy kettőre fordította a garázsajtóban a kulcsot, vagy csak egyre. Fejét leszegve sietett előre a hajnali utcákon és kisvártatva a belvárosban találta magát. Itt egy újságosbódé takarásából végre jól szemügyre vehette, mivé vált a hely, ahol korábban annyi évet töltött el. A szemközti megállóban nők várakoztak. Érezhetően különös, rég nem tapasztalt nyugtalanság kerülgette őket – legbelül tudták, hogy valahonnan mohó szemek figyelik őket – de „rendezett” életük biztos tudatában mégis nyugalmat színlelve várták a busz érkezését. A házak közül fiatal lány sétált a várakozók felé, és a többi öntudatos nő csak megmosolyogni tudta a lány naivitását, ugyanis ő aznap reggel – sutba dobva a „rendezett” öltözködés szabályait – piros tűsarkú cipőt és szűk fehér farmarnadrágot vett magára. Biztosan ő maga sem számolt azzal, ami a következő percben történt. A megállóban várakozók arra lettek figyelmesek, hogy az úttest közepén torzonborz alak áll és vad szemekkel kíséri a járdán sétáló szűk nadrágot. Nem beszélt hangosan, de az utcán csend volt, így mindenki jól értette, amint a betolakodó kimeríti az obszcén, trágár és főleg betiltott szavak szótárát, miközben azt részletezte, hogy mit tenne most kedve szerint. Amit pedig nem mondott ki, azt a rendezett életű nők saját ízlésüknek megfelelően hozzágondolták a szöveghez.

A „távoli helyen” minden férfi tudta, hogy egy közülük visszaindult a városba és azt is tudták, hogy erről az emberről azóta senki semmit nem hallott. „Mi történhetett vele,” kérdezték egymástól és önmaguktól, és magában mindenki egy számára vonzó történetet épített fel erről. Nekik is eszükbe jutott az otthon, előbb érzelmi, később gyakorlati oldalról. Egyre többen tették fel magukban a kérdést: „vajon elzártam a gázt?”, „vajon eloltottam a villanyt?”, „vajon jó még a pincében a zár?”, „nem kopott még el a fékbetét?”…… „meg kellene nézni”…

A „távoli hely” lassan kiürült, az utolsó férfi is visszatért a „nők városába”, még egy emléktáblát sem hagytak maguk után. A „”távoli hely” emléke csak az emberek gondolataiban élt tovább: amikor azt látták, hogy a család fotelben ülő feje nem is a tévét nézi, hanem az ablakon át a nyugati eget kémleli, mindenki tudta, hogy álmaiban egy „távoli helyen” jár.

VM / 2014.08.15. / Vác

nonfiguratív II. - Piroska és a Farkas

213

Piroska* gyermektelen, huszonnégy éves, frissen elvált nő volt és egy napos délelőtt épp Kemenes utcai idős nagymamáját készült meglátogatni, amikor a Bartók Béla úton lefelé sétálva meglátta egy kiállítóterem hívogató, nyitott bejáratát. Belépett az ajtón, csendben bóklászott a képek között és kisvártatva megállapodott az egyik előtt, ami alá címnek az volt írva, hogy „213”. „A művész nem sok időt pazarolhatott arra, hogy a címet kitalálja,” gondolta Piroska, „ennél még Monet Impression soleil levant-ja is több fantáziára vall.” De tetszett neki a kép, ezért sokáig állt ott, az ablakokon át rá özönlő fényben és megpróbálta megfejteni a vásznon előtte cikázó görbe vonalak jelentését. Lépteket hallott maga mögött, lassan hátrafordult és átható, zord tekintetű férfit látott közeledni. Piroska biztos volt abban, hogy a férfi nem lehet más, mint Farkas*, a festő, akinek közelgő kiállításáról már napok óta árulkodott a galéria üvegére kiragasztott apró hirdetés.

A férfi nem szólt, csak ő is megállt a kép előtt, mintha neki is újdonság lenne. Végül Piroska törte meg a csendet azzal, hogy megkérdezte: „Miről szól ?”

„Görbe, kanyargó vonalak,” mondta a festő, „mind más színű, többé-kevésbé azonos hosszúságúak és egymáshoz közelítenek. De kanyargós voltuk miatt találkozásaik mégis kiszámíthatatlanok, sokszor csak egymás mellett futnak, de előfordul az is, hogy ugyanazok kétszer is metszik egymást…. a legfontosabb, hogy egyik sem egyenes…. egy egyenes vonal talán nem is lenne érdekes….”

„Ez sok élet” suttogta maga elé Piroska, „minden egyes vonal egy ember élete.”

Farkas tekintete már távolról sem volt zord, de mosoly csak Piroska következő mondatára jelent meg az arcán:

„213: ingatag, mégis fejlődő tendencia… egyszer fent, egyszer lent”

„Egyszer fent, kétszer lent” korrigált a művész és ezen mindketten nevettek.

„Maga ír is ?” kérdezte Piroska, „vagy csak fest ?”

„Hol az egyiket, hol a másikat hazudom magamról – általában elhiszik – de leginkább csak gondolkodni szeretek”

Piroska a kép felé fordult és hogy rendezze gondolatait, arra kényszerítette magát, hogy végigkísérje az egyik vonalat a kép bal aljától a jobb tetejéig. Mire a végére ért, eszébe jutott Kemenes utcai idős rokona, aki már biztosan várt rá, ezért elindult az ajtó felé.

„Bocsánat, vár a nagymamám.” mondta a festőnek és kilépett az utcára.

Farkas bólintott, a kirakatüvegen keresztül egy villanásra még elkapta a távozó Piroska léptét, majd cigarettát vett magához és ő is az utcára ment. Gondolatébresztő cigaretta – Farkas így nevezte – lassan fújta felfelé a füstjét, közben pedig a házak ablakait figyelte. „Vajon melyik mögött lakhat a nagymama ?”

VM / 2014.08.12. / Bp, XI.

*kitalált Piroska és kitalált Farkas

mire odaérsz

forráshoz klikk a képre

elindulsz – sokáig mész és egyre keskenyebb az út – sosem fordulsz vissza, mert úgy értelmetlen lenne az egész – végül már egy vékony sziklapárkányon egyensúlyozol – később az is kifogy a lábad alól, akárcsak a szikla a kezed alól – eddig legalább a falba kapaszkodhattál, de most csak egyetlen szál kötél feszül alattad, ami távol a ködbe vész; körülötted üresség – rádöbbensz, hogy innen nem is tudnál visszafordulni, akkor lezuhannál a semmibe – izzadsz, arra gondolsz, hányan hevernek alattad összezúzva a sziklákon – a szél időnként hangokat fúj feléd, olyanokat, mintha messze előtted emberek várnának rád – lassan, óvatosan araszolva újra előre indulsz – már tudod, hogy nem álmodtál, ott emberek vannak – már látod is a helyet: kiugró szirt, mögötte kedves kis tisztás, azon barátságos társaság – még néhány perc, már csak húsz méter, minden lépés huszonöt centi, közelebb és közelebb – vigyázz, ha az utolsó méteren esel le, akkor is megdöglesz, a „majdnem” sehol és senkinél nem számít – a szemedet csípi saját verejtéked, már nem is látsz, nem is nézel, csak a talpaddal érzel – fogynak a centik és mikor egyszer, ezredszer, előre dugod a lábad, ujjaid hegyei különös, szokatlan felületet érintenek: követ – lelépsz a kötélről, fellélegzel, mosolyogsz: „hát nekem is sikerült” – körülötted sokan állnak, de valami előbb meghökkent, aztán elszomorít: senki sem figyel rád – rá kell jönnöd, hogy míg odakint egyszeri és megismételhetetlen voltál, itt csak egy vagy a sok közül: senkit sem érdekel, hogyan jutottál ide – a szomorúságot düh váltja fel – majd egész lassan újra felelevenedik benned az út, most már szépnek tartod a düh elillan és visszavágysz. De mégsem indulsz el, mert tudod, hogy lezuhannál – maradsz; néhány perc múlva legbelül beletörődsz, hogy nem tudod újra megcsinálni – inkább megpróbálsz a többiek közé vegyülni: „talán csak nem tudták, hogy jövök, talán más dolguk volt, hiszen olyan szimpatikusak…”, lassan te is velük mosolyogsz és már észre sem veszed azokat, akik odakint izzadnak a kötélen…. ők sem téged.

VM / 2014.08.08. / Vác

döner

Apró helyiség, a berendezésre senki sem pocsékolt pénzt, az csak a célszerűségről szól: van asztal és szék. Lóg néhány kép a falon – Isztambulról – de a vonzó díszletet mégis inkább az ajtón kívüli világ adja, néhány másodperce te is onnan csöppentél ide. A bejárat és a szemközti fal közötti távolság négy lépés; két lépés után megálltál, a pult felé fordultál és azt mondtad, hogy kérsz egyet pitában, majd az eladó kérdő tekintetére hozzátetted, hogy „legyen benne minden”, vagyis hagymás és csípős szósz is. Ezután megtetted a maradék két lépést, letelepedtél egy székre a fal mellett – itt a város már nem ordít, csak dörmög – és most vársz. Kifelé bámulsz, mert az üzlet előtt emberek jönnek-mennek és ez szórakoztat. Mindegyik egy külön életet hord magával; itt szándékosan nem írtam a „hord” helyett, hogy „cipel”, mert az azt jelentené, hogy az a sors terhes gazdájának, pedig ez korántsem igaz mindenkire. Az az élet nem „szar”, valamiért mi szeretjük olyannak beállítani a sajátunkat és van aki ehhez még a száját is lefelé görbíti, mint egy akciófilm hőse mielőtt háromszor elsüti fegyverét, de ez csak kötelező klisé. Akció valójában nincs – valljuk meg, nem is szeretnénk – mi csak reggel elballagunk egy helyre, ahol lehetőségeinkhez képest nem csinálunk semmit és ezért lehetőségeinkhez képest kapunk vagy nem kapunk pénzt (…vagy épp mi fizetünk érte), azután ebédelünk, majd délután még párszor megnézzük a legkevésbé rossz kolléganő csípőjét, aki minden oldalt külön nyomtat, hogy a fenti célt elősegítve a lehető legtöbbször mehessen el előttünk a fénymásoló felé és vissza. ...sokáig töprengtem azon, hogy tegyek-e még egy „g”-t az „elősegítve” szóba, de végül nem tettem.

Tehát ott ülsz a körúti büfében és észre sem veszed, ahogy a pultos egy hatalmas késsel és gyilkos mozdulatokkal hántja lefelé a szendvicsedhez a húst, mert egymás után lépnek el előtted az emberek az utcán és nem tudsz felocsúdni a transzból. Kicsi, kövér, karcsú, barna, csinos, kopasz, magas, ápolatlan, jólszituált, nagyképű, májer, falusi, elegáns, sznob, tökfej, intelligens, ráérős, slendrián, vagány, falusi vagány, nagymellű, ráncos, komor, lassú, szétszórt, előzékeny, bús, vagy vidám…..

Végül minden elsötétül, mert valami eltakarja előled az utcát és egyben a kívülről jövő fényt; te kétségbe esel, de a következő lélegzetvételnél minden a helyére kerül: sült hús, zöldség és kenyér illatát érzed, kicsit feljebb nézel és rájössz, hogy a pultos áll előtted és a giroszt nyújtja feléd, amit az előbb tőle rendeltél.

VM / 2014.05.12. / Bp.