majdnem minimalizmus

kép forrásához klikk a képre

Irma néni azt mondja, hogy a város maga az erkölcsi fertő. én nem tudom mire gondol. időnként járok bent a városban és semmit sem látok, ami Irma nénit igazolná. nem…. no, nem csinálnak semmi olyat… az utcán legalábbis nem… de a házakban a faluban is csinálják… gondolom… Irma néni a sok nemtörődöm, erkölcstelen, ápolatlan emberről szokott beszélni, olyan hosszú hajú, borotválatlanokról, akiket az aluljárókban lehet látni. az az igazság, hogy otthon, Irma néni szobájának falán több kép is lóg, és mindegyik kép éppen egy hosszú hajú, szakállas fiatalembert ábrázol, de Irma néni erre azt mondja, hogy az az ember más, mert ő egyszer nagyon régen magára vállalta a mi bűneinket és ezzel megmentette a világot. hát, ahogy elnézem azokat, akik az aluljárók telefonfülkéiben laknak, ők is elég sok bűnünket magukra vállalták már – sőt, látom, hogy vállalják is folyamatosan, hiszen csupa olyan „rossz” dolgot csinálnak, amit mindenki más, csak épp az utcán – biztosan ők is már sokszor megmentettek minket így. és azt sem hiszem, hogy reménykedhetnének olyan körülményekben, amiben Irma néni él. ezt azért mondom, mert Irma néni a „tisztes szegénységről” is szokott beszélni, de úgy tűnik, hogy azoknak az embereknek a szegénysége Irma néninek nem tisztes, Irma néni körülményei pedig biztosan nem számítanának szegénységnek, ha emezek látnák. néha Irma néni is jár a városban, mert időnként ellátogat Feri bácsihoz. sőt, Irma néni olyankor mindig kicsinosítja magát, az embernek egészen az a benyomása támad, hogy Irma néni valakinek tetszeni akar… én csak Feri bácsira tudok gondolni. Feri bácsi a metró közelében lakik, az újságos melletti zebrán kell átmenni és egy nagy barna kapun befordulni. ott hirtelen csend lesz, szélcsend és hűvös és hallani lehet már a Feri bácsi melletti lakásban lakó gyerekek nevetgélését. én is jártam már Feri bácsinál, de általában inkább elcsavargok, mert Irma néni ilyenkor teljesen le szokta foglalni Feri bácsit. nagyon szeretek így tekeregni. egyszer már a Köröndön is voltam. állítólag Feri bácsi is ott lakott régen. úgy tudom, akkoriban még Irma néni sem viszolygott annyira a helyi erkölcstelenségektől, hogy ne kacérkodjon a beköltözés gondolatával. végül Feri bácsi átköltözött Edit nénihez a mostani lakásba, ezzel megalapozva Irma néninek a várossal szemben táplált ellen-érzelmeit. később – jóval később, ez olyan tíz éve lehetett – Edit néni eltávozott és Irma néni nézetei épp eleget enyhültek ahhoz, hogy havonta egyszer vagy kétszer ellátogasson a bűnös városba, Feri bácsihoz. amikor így csavargok, mindig csak a járdán szoktam sétálni, buszra, metróra soha sem szállok, mert félek, hogy nem találnék vissza. arra már gondoltam, hogy ha villamossal mennék egy darabig, azzal messzebbre is juthatnék és végszükség esetén még a síneket követve is visszatalálhatnék addig a térig, ahol Feri bácsihoz kell kanyarodni – mindig elfelejtem a nevét, mert nem olyan név, mint a Kossuth Lajos, vagy a Petőfi, amiből otthon is van… valamilyen „o”-val kezdődő és nagyon sok ember, meg autó van rajta. olyan autók is vannak ott, amik még a Kovács Úrénál is nagyobbak – Kovács Úr azt szokta mondani, hogy akkora autót már butaság venni, az a fajta, ami neki van, az éppen ésszerű. Kovács Úrnak vállalkozása van nálunk, a falu szélén és nem messze onnan egy nagy (naaagy) háza. neki van a faluban a legnagyobb nappalija – ezt mindenki tudja. rosszul mondtam: ezt kötelező tudni. Kovács Úr a polgármesterrel is jó viszonyt ápol, ami nem mindenkinek tetszik nálunk. állítólag Feri bácsi épp az ilyen dolgok miatt költözött be annak idején. lehet, hogy igaza volt. talán én is beköltözöm egyszer. jó nekem a kis nappali is.

VM / 2016.02.28. / Bp

városlakó

sohasem hagyta el a várost, mert legalább három emeletnek kellett őt körülöveznie ahhoz, hogy jól érezze magát. csak a médiákból ismerte, hogy odakint vannak sík és beépítetlen mezők, ahol gabonát termesztenek és tanyák (bár a híradók már ezt is cáfolták), ahol állatokat nevelnek. számára a hűtőpultban termett a vaj és a felvágott, a munkahelyi önkiszolgáló étkezdében az ebéd, a kávéházban pedig a kávé meg a tonik és neki ez tökéletesen megfelelt így. ritkán, kíváncsiságból a végállomásokig utazott a metrón, ott felment a felszínre, kiállt az esőbe – valamilyen ismeretlen oknál fogva ezeken a helyeken mindig esett – és azt vette észre, hogy ott nem visszhangozzák a zajokat a falak, hanem azok születésük első pillanatában elszállnak a merő semmibe. minden alkalommal különösnek találta a világ e távoli helyeit. tudta, hogy a szembejövő autók odakintről érkeznek reggel és oda ki tűnnek el valahogyan délután, de ő mindig visszafordult amikor elérte a raktáráruházakat – nem is kellett erre túlságosan figyelnie, mert sohasem volt dolga odakint; az ő világa csupán ötszáz négyzetkilométer volt. ez a világ viszont épp annyira volt függőleges, mint vízszintes, jóval inkább párhuzamos, mint szekvenciális: az úton sok sáv volt, a házakban sok ember élt, a gyorsétteremben több pénztár, a folyó fölött több híd, a városban sok kerület és a kerületekben sok utca volt – ez a számtalan körülötte zajló élet pedig megannyi történet rengeteg alternatíváját kínálta neki, amiket képzeletében millió módon kombinálhatott. számára a város kiszámíthatatlan összevisszasága jelentette a szabadságot. ott volt boldog.

VM / 2016.02.18. / Bp

konkurencia

   Amikor Borzár – hosszú évek kínkeserves munkája, gondolkodása és nélkülözése árán – végül milliomossá vált és már házat, autót, megfelelően szituált feleséget és minden más státusz-szimbólumot (ami egy hasonló cipőben járó embernek általában eszébe juthat) megvásárolt magának, legvégül egy életnagyságú zebrára is költött némi pénzt. Úgy találta, hogy házában a nappali, illetve az alsó szint alapvetően fekete-fehér színvilágát nagyszerűen kiegészíthetné az afrikai patás szobra és nem is késlekedett: egy reggelen megrendelte, kifizette, majd pár nap múlva a ház felső szintjére vezető lépcső íve alá helyeztette új szerzeményét, olyan szögben, hogy az fejével a ház bejáratán érkezők felé forduljon. A zebra szobra minden vendég tetszését elnyerte és Borzárról rövidesen beszélni kezdtek a kisvárosban, ahol lakott; úgy emlegették őt: „tudod, akinek az a nagy zebra őrzi a nappaliját”.

   Borzár boldog volt: ismertté – sőt, egyesek számára elismert művésszé – vált. Előre köszöntek neki az utcán, kezet fogtak vele, egy két kedves szóra megállították, érdeklődtek a hogyléte felől, ő pedig a felszínen visszafogott udvariassággal, de legbelül határtalanul boldogan fogadta az emberek nyájas udvarlását. Borzár előbb önmaga előtt is bátortalanul, majd később egyre öntudatosabban konstatálta: híres ember lett.

   Fél év múlva azonban olyan esemény következett be, ami az egész település társadalmi életét alapjaiban rengette meg, mégpedig az, hogy a környék egyik gázolaj-bárója vásárolt magának egy oroszlánt. „Micsoda ízléstelen kripli” gondolta Borzár, amikor hozzá is eljutott a hír „ez a dízelszagú segg azt hiszi, hogy elismerést szerez magának egyszerűen azzal hogy valamilyen szedett-vedett nagyvadat odaállít a háza elé ?” – ugyanis az oroszlán gazdája nem elégedett meg az állat szobrának diszkrét elhelyezésével a nappaliban: ő azt akarta, hogy ország-világ lássa a ragadozót, ezért a háza előtt lévő kis kertbe tétette azt. Borzár azt az ellencsapást találta ki, hogy konkurensét majd frappáns módon az „állatok királyának” fogja nevezni, amikor szó esik róla de erre már nem maradt ideje. Azért nem, mert a városban, ahol a magukra valamit is adó büszke polgárok és azok családtagjai egy centire sem szerettek volna lemaradni egymástól, gombamód elszaporodtak a különböző állatszobrok. Az oroszlán után néhány nappal egy erkélyen felbukkant egy jegesmedve, majd másnap valahol máshol egy gnú. A polgármester ismeretségi körében született egy bengáli tigris, kicsivel később pedig egy óriáskígyó… Az emberek így egy hónap leforgása alatt szépen „ellőtték” az összes ismert egzotikus állatfajt – valahol állítólag még egy mangalica sertést is betettek egy fürdőszobába, azt állítva, hogy az bizony kongóból való – és már senki sem figyelt arra, hogy ki milyen bestiát állított ki otthonában. Egyes lakberendezési üzletek csaknem belebuktak túlzott beszerzéseikbe, mert ők – megpróbálva lépést tartani a hirtelen megnövekedett kereslettel – a Serengeti Nemzeti Parkot is megszégyenítő vízilócsordákat tartottak raktáraikban (igaz, műanyagból). De a vadállat mánia nem tűnt el ilyen egyszerűen, hanem előbb Afrika-mániává alakult át, mert egyszer valahol egy közepesen ittas vendég azt állította, hogy abban nincs semmi különleges, ha valaki pár-százezer forintért hozat magának egy állatszobrot, hanem akkor lehet joggal dicsekedni egy ilyen alkotással, ha gazdája jár is az állat „szülőhelyén”. Több sem kellett a büszke helyieknek, sorban foglalták a repülőjegyeket a legkülönbözőbb egzotikus desztinációk felé, hogy reményeik szerint a lehető legmeghökkentőbb videofelvételekkel és emléktárgyakkal térjenek vissza néhány héttel később.

   Csakhogy így a vállalkozó réteg – azaz a helyi munkaadók többsége – kiköltekezett. A környék kis cégeinél elkezdett késni az alkalmazottak fizetése, sőt, sok helyen munkahelyek szűntek meg; olyan is előfordult, hogy egy egész vállalkozásnak kellett lehúznia a rolót, amiért nem tudta teljesíteni megrendeléseit. Kisvártatva, egy kellemes őszi délutánon az elégedetlen, munkanélküli és kifizetetlen emberek transzparensekkel a városháza előtti térre vonultak, hogy a polgármester lemondását követeljék – akinek egyébként ezúttal semmi köze nem volt a mindent elindító pénzszóráshoz.

   Borzár épp a közelben járt és szomorúan figyelte a hoppon maradt alkalmazottak dühös tömegét. Lassan az égre emelte szemét, de félúton – a városháza tornyának magasságában – elakadt a tekintete. Már régóta keresett valamilyen tárgyat, ami méltó lenne arra, hogy a nappaliban álldogáló, immár divatjamúlt zebra helyére kerüljön. Most úgy érezte, hogy a torony látványára megszületett fejében a forradalmi gondolat:

Elhatározta, hogy megszerzi, elhozatja, megtisztíttatja és házában elhelyezteti a Nochamp sur Chefurette-i apátság közelmúltban lecserélt bronzharangját…

„egy páncélos orrszarvút bármikor lehet szerezni, de ezt soha sem fogjátok lemásolni szerencsétlenek…”

VM / 2016.02.14. / Vác

Styx

…mondják, hogy egy távoli országban egy sárga taxi jár. Ez a jármű – bár külsejét tekintve sok hasonlóval összetéveszthető lenne – különbözik a többitől. Vezetője néma, arcát senki sem látta, rendszámára senki sem emlékszik – talán nincs is neki; és amikor egy esős hajnalon feltűnik majd az utca végén, miközben te a kék buszra vársz, próbáld meg elkerülni tekinteteddel, mert ha nem így teszel, a különös autó oda fog állni melléd, ki fog nyílni rajta az ajtó és a hátsó ülésről egyetlen és állandó utasa, egy elegánsan öltözött barátságos idős úr fogja neked felajánlani segítségét: „Szívesen elviszem Önt, bármerre is tart, hiszen magam is épp oda igyekszem”. Az utas modora túlságosan lebilincselő lesz ahhoz, hogy ellentmondj neki, örömmel ülsz majd be mellé, ő pedig csak akkor fogja elárulni neked kilétét, amikor az örökké néma sofőr már harmadszorra vált: „Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam Önnek, nevem Hádész Agaton és toborzó körúton járok, ugyanis – bár távolról sem kívánom untatni Önt kis vállalatom szakmai problémáival – csapatunk átmeneti fennakadással küzd megrendeléseink számát illetően, ilyenkor pedig rendszeresen ehhez az eszközhöz folyamodunk gondjaink orvoslására”. Téged továbbra is lenyűgöz majd a kifogástalan modor, mert ez a viselkedés túlságosan elüt a világban tapasztaltaktól ahhoz, hogy a mondatok valódi értelmét firtasd. A sofőr bekapcsolja a rádiót, amiből megnyugtató halk zene szól majd, olyan, amilyet repülőkön játszanak felszállás előtt, hogy megnyugtassák az utazóközönséget. Kifelé bámulsz az ablakon, élvezed, ahogy suhan melletted a táj, nem törődsz azzal, hogy már több, mint negyed órája láttad elrohanni melletted a város utolsó épületét. De lassan, gondolataid legmélyéről egyre feljebb kapaszkodik majd egy és amíg az erdő tovatűnő fáit bámulod azt motyogod majd hangtalanul magad elé: „mit is mondott, hogyan is hívják ?”. Eszedbe jut, amit korábban innen-onnan összeolvastál, azok az apró foszlányok, amiket addig rendszeresen megpróbáltál „műveltségként” felmutatni olyankor, amikor rajtad kívül mások is voltak a helyiségben – bárhol is volt az – abban a másik világban. Igen, így hívod majd, „másik”-nak ezt a világot, mert ekkorra bizonyossá válsz már abban, hogy nem lesz több alkalmad arra, hogy a város eső áztatta utcáit járd. Az autó balra kanyarodik és rövidesen egy folyó előtt, egy kompkikötő mellett áll meg veled. Többen várakoznak majd ott, olyan arcok, amiket addig még soha sem láttál, mégis az lesz az érzésed, ismered őket valahonnan – talán csak a közös emlékek miatt, hiszen mindnyájan ugyanabból az univerzumból érkeztetek ide a folyónak erre az innenső partjára: a tiédből. Az elegánsan öltözött idős úr mindenkit szívélyesen, sőt ünnepélyesen üdvözöl majd, azután lesétál a vízhez és a túlsó part felé int. Ekkor odaát felmordul egy komp dízelmotorja, rajtad pedig újra erőt vesz… előbb a félelem, azután pedig valami hihetetlen erő, amit talán már évtizedek óta nem éreztél magadban: változtatni akarsz. Érzed, hogy az elhatározás megszületett, de valamire még kíváncsi vagy: ha tényleg ez az a hely, legalább bizonyosságot szeretnél róla, hogy – ha másnak nem is, csak magadnak – időnként elmesélhesd majd. Végre megtalálod, amit keresel: egyszerű tábla, amilyeneken a folyókat szokták jelezni az út mentén, de erre nem latin betűk lesznek írva:  Στύξ, ez áll majd rajta. Mondják, hogy az emberi agy időnként csodákra képes – legalábbis olyan dolgokra, amikbe mi imádjuk belehazudni a csodát – te is el fogod olvasni: Styx. Nem is gondolkodsz majd tovább, tudni fogod, hogy neked még az innenső parton van dolgod, ezért visszaülsz a sárga taxiba, ezúttal a szótlan sofőr mellé és azt mondod neki: „nem kell megvárnia a kompot, vigyen kérem a Lenhossék utcába, az Üllőiből nyílik, egy órára szeretnék odaérni, mert várnak rám”.

VM / 2016.02.07. / Bp.

zuhanás

   Borzár már órák óta kóborolt, előbb kétségbeesetten, majd végképp megnyugodva az esőerdő fái között, amikor legutolsó lépése után eltűnt alóla a talaj. Egy hétköznapi életben nem fordul elő az emberrel, hogy tizenöt métert zuhan: Borzárnak furcsa volt, hogy a zuhanás néhány másodperce alatt még eszébe jutott néhány dolog abból az életből, amit minden jel szerint épp maga mögött készült hagyni – persze nem önszántából tette volna ezt, de ott, akkor, szabadesés közben a Yucatán kellős közepén nemigen jutott eszébe más opció, mint az, hogy valószínűleg a Föld bolygón eddig eltöltött negyvenöt évének legvégső pillanatait ízlelgeti. A víz hatalmasat ütött a fején és a tarkóján, azután csend lett és teste még másodpercekig rohant lefelé a gödör mély vizében. Felfelé nézett és látta, ahogyan a függőleges barlang szája lassan zsugorodik fölötte. Testét lelassította a víz, háta végül fák gyökereibe ütközött, amik behálózták a gödör fenekét, ő maga alá húzta lábait, megtámaszkodott az egyik víz alatti ágon és a következő pillanatban a felszín felé rúgta magát. Felfelé próbált úszni, de karjai rohamosan gyengültek, erőlködés közben minden egyes csapásnál behunyta a szemét, így nem is látta, hogy egyáltalán halad-e felfelé, vagy esetleg teste minden csapás után ugyanoda süllyed vissza a vízben; végül a víz ellenállása megszűnt, karja hirtelen már a levegőt hasította és a félresikerült tempó végén óriásit csapott a kis földalatti tó felszínére. Percekig mást sem hallott, csak a saját lihegését; hanyatt feküdt a vízen, időnként rúgott egyet a lábaival, hogy ne merüljön el és így lebegett, hogy kipihenje magát, közben pedig a barlang fölötte tátongó száját figyelte. Nem tudta eldönteni, hogy hol eshetett bele, mert odafent a perem minden íve teljesen egyformának tűnt. A fák körben mindenhol teljesen a szakadék széléig értek, gyökereiket pedig a vízbe lógatták. „Nem is csoda, hogy semmit sem vettem észre” gondolta „így viszont azt sem tudom, hogy merről jöttem, vagyis azt sem fogom tudni, hogy merre induljak tovább”. Különös érzése támadt és csak fél percnyi tűnődés után jött rá, hogy mitől: a szeme sarkából valami olyasmit látott, ami neki egyáltalán nem illett ide. Annyira lefoglalta tekintetét az odafentről beömlő fény, hogy nem is figyelt arra, ami a víznyelő alján, az árnyékban van. Szíve újra kicsit erősebben vert, lassan oldalra fordította fejét és a gödör falán, közvetlenül a víztükör felett észrevette, amit keresett: a víz fölé valaki lépcsőt épített… új lépcsőt…. ép fokokkal… Nem hitte el, amit lát, ezért többször újra felnézett a barlang szájára, azután újra a lépcsőre. Lélegzetvétele már teljesen megnyugodott, így a teste által keltett zajok már nem gátolták abban, hogy meghallja a külvilág hangjait. Zsivajt hallott, egészen távolról.. olyan zsivajt, amilyet az ember egy városi strandon hall miután felébred egy rövid alvás után: gyerekek nevetgélését, víz csobbanását… Még egy kicsit keringett a kis tóban, mert már élvezte a víz hűvös simogatását; már mosolygott örömében.

Pár perc múlva kiúszott a lépcsőhöz. Kikecmergett a kőre és csuromvizes ruhában támolyogva elindult, hogy megkeresse a hangok gazdáit.

VM / 2016.02.04. / Vác