cheveux noir (Suzanne VI.)

   Suzanne Guena* hollófekete hajú kreol nő volt. Amikor találkoztunk, még nem érte el a negyvenet, de már jócskán mögötte volt a harminc. Ennek ellenére időnként kifejezetten kislányos mozdulatai voltak. Ő már Franciaországban született, de mindkét szülője olasz volt, ezért különlegesen vonzódott mindenhez, amit Itáliához köthetett, annál is inkább, mert gyerekkorában, otthon állítólag nem volt szabad megszólalnia az anyanyelvén, hogy ezzel is a család új hazájának nyelvét tanulja gyorsabban. Nem tudom, hogyan keveredett egy gáztároló építkezésére Kelet-Európába, soha sem kérdeztem tőle – azt viszont tudom, hogy a magyarországi hiedelmekkel ellentétben ők, az európai országok mérnökei, technikusai is sokszor kényszerpályán mozognak. Korábban többel találkoztam, akiknek az egyetlen lehetőségük volt, hogy keletre jöjjenek. Ha nem jönnek, elvesztik a munkájukat és így a fizetésüket. Azt pedig ők sokkal jobban féltették, mint mi a miénket. Nem, nem azért, mert az a fizetés olyan nagy, hanem azért, mert egyáltalán van. Suzanne szemei barnák voltak – gesztenyebarnák – és valahogy mindig úgy éreztem, hogy mosolyognak rám. Különösen vonzónak találtam a mosoly közben a szeme sarkában előtűnő enyhe szarkalábakat, amit – úgy tudom – a nők inkább szeretnének eltitkolni. Persze az én véleményem elfogult, hiszen én mindent imádtam rajta. Át tudott szúrni azokkal a szemekkel és átölelni is tudott velük.

Ahogy korábban is írtam már, ez egy építkezés volt, természetesen rengeteg ott dolgozó férfival és csak kevés nővel. Ide mindenki messziről érkezett. Mindenki sejtheti és biztosan sokan tudják, hogy a kiküldetésben dolgozókban időnként túlteng a szexuális kalandok utáni vágy, hiszen ekkor – „végre” – távol lehetnek az otthontól. Én a magam részéről abban is biztos vagyok, hogy a később itthon mesélt történetek, huncut összekacsintások és vagány megjegyzések értékét legalább hárommal kell elosztanunk ahhoz, hogy valamennyire reális képet lássunk arról, mi is történt odakint … sőt. De ez talán nem is fontos. Én csak egy anyagvizsgáló segéd voltam ott, akinek olyan szerencséje volt, hogy az ebédeket Suzanne társaságában tölthettem, de természetesen nem én voltam ott egyedül és az ebédnek – bármilyen hosszú is volt – vége lett. Ezenkívül sokszor bekerültek a képbe az olasz kivitelező cég mérnökei… Az ismerőseim tudják rólam, hogy soha nem éreztem magam hátrányban azért, mert én nem ide, vagy oda születtem, de akkor egyszerűen igazságtalannak éreztem a helyzetem, mert minden tudtam lenni: udvarias, kedves, előzékeny, humoros, ápolt, vagy borostás… csak épp olasz mérnök nem... De ezért máris elnézést kérek mindenkitől, hiszen ők sem tehettek arról, hogy ők épp azok voltak. Pestiesen szólva: „így jártam”. Nem tudom leírni, hogy mennyire izgultam minden egyes reggel munkába menet és hogy ez az izgalom meddig fokozódott, mire elérkeztünk az ebédidőhöz. És azt sem, hogy mennyire boldog voltam, amikor ebéd után úgy érezhettem, hogy „talán” és mennyire el voltam keseredve, amikor úgy, hogy „esélytelen”.

Ezeket a feszültségeket csak egyetlen módon tudtam levezetni: írtam…

És vártam a másnap reggelt.

VM / 2015.06.06. / Vác

*ezt a nevet kitaláltam, Suzanne nem Suzanne és nem is Guena. Elég sok időt szoktam tölteni keresgéléssel, hogy lássam, hogy a kitalált neveim valószínűleg tényleg nem léteznek.