amiért élünk (Suzanne V.)

   Valamiért ez egy olyan időszak volt – néhány hónapról van csak szó –, amiből soha utána nem akartam kizökkenni. És most már azt hiszem, korábban is, egész életemben erre a pár hónapra vártam, amíg el nem érkeztek. Én sem tudtam – nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy körvonalakban sem volt elképzelésem arról, hogy mit akarok, de összességében nem tudtam, hogy mi az, amire gyakorlatilag tizenöt éves korom óta annyira várok. Egymást követő váratlan fordulatok, egymást követő ismerősök, akikkel olyan álmaim valósultak meg, amire korábban gondolni sem igen mertem, mert úgy éreztem, egyszerűen nem lehetséges. Itt senki se gondoljon olyan valóságtól szörnyen elrugaszkodott dolgokra, inkább első hallásra teljesen hétköznapiakra, mint: beszélgetni valakivel, úgy, hogy közben nem csörren meg percenként a telefonja, valakivel, akiről úgy érzem, hogy érdekli, amit mondok neki. Csavarogni a fővárosban, gondtalanul, és egy nemrég megesett gyönyörű történet emlékeit ízlelgetni magamban. Ácsorogni egy lépcsőház ajtaja előtt a Visegrádi utcában és tudni, hogy akire várok, már rég nem lakik ott és mégis várni. Fázni a kompon a sötétben, amíg átpöfög velem az Oderán és reszketni attól is, hogy vajon odaát, a városban, abban az étteremben mellé ülhetek-e majd, vajon lesz-e alkalmam átadni azt a kis ajándékot, amit neki készítettem és amit már egy hete ott szorongattam, óvtam papírzsebkendőkbe bugyolálva a zsebemben. Gyalogolni a Balti tenger partján a félig átázott homokban, novemberben, és a sirályoknak elmotyogni, ami idebent volt, ami azóta is itt bújkál bennem, valahol egész mélyen… mert soha sem voltam még olyan elkeseredett és olyan boldog, mint akkor, ott, a lengyel partokon. Pedig semmi sem történt; Suzanne-nak biztosan semmi sem volt, mert később itthonról levelet írtam neki – a világ legszebb levelét – és hívtam őt, hogy jöjjön, vagy írjon és mondja meg, hogy hova menjek és megyek bárhová… a Jupiter negyedik holdjára is, ha ő ott van, de semmit sem válaszolt. Pedig hidd el, nagyon vártam őt. Pedig hidd el, hogy huszadszor is újra írtam a címzést a huszadik borítékon, mert annyira izgatott voltam, hogy írni sem tudtam már. Pedig hidd el, hogy mielőtt postára adtam, a nyitott csomagtértető takarásában még egyszer, utoljára megcsókoltam azt a levelet, hogy egész biztosan célba érjen. Mert szerettem Suzanne-t. És itt elkezdhetném részletezni, hogy mennyire, de azt hiszem, azt igazán csak egyféle képpen lehet, arra pedig nincs szó. Ha mégis hallani szeretnéd, kérdezd meg a sirályokat Miedzyzdroje partjain, ők tudják, mennyire.

VM / 2015.05.19. / Szfv.