les yeux marrons (Suzanne IV.)

   Senki ne higgye, hogy van olyan ember, akinek nincs hányingere, nem kalapál a torkában a szíve és nem remeg keze-lába, amikor egy új munkahely felé tart a legelső ott töltött nap reggelén. Ha valaki mégis ezt állítja magáról, az hazudik. Sőt, ez az állapot még hónapokig, akár évekig is fennállhat. Én azt szoktam magamnak mondani, hogy a reggeli drukk csak akkor szűnik meg, amikor kilépés után a legutolsó papírt, igazolást és fillért is elboronáltuk az irodán. De most a történetnek még távolról sem volt vége, hanem éppen kezdődött.

   Jean-Marc és én előbb a teherporta előtt álltunk egy órát és ezalatt hol ide-, hol odaállva próbáltunk meg fedezéket keresni a szél és a szálló homok elől, amit a jövő-menő billencsek és munkagépek irdatlan kerekei folyamatosan az arcunkba kavartak. Azt mondták ki kell jönnie valakinek értünk, mert amíg nincs belépőkártyánk, csak kísérővel léphetünk be az építkezésre. Vártunk, valaki megjelent és azt mondta, hogy neki másfelé van dolga, de nemsokára visszajön és akkor felvesz minket; akkor ő eltűnt, mi pedig tovább vártunk. Végül – mivel az az ember sem került elő és telefonjaink ellenére sem jött értünk más – egyszerűen elindultunk egy közeli, konténerekből felépített irodaépület felé. Az őrök inkább elfordultak; örültek, hogy nem kell velünk tovább foglalkozniuk.

   Jean-Marc idősödő, vasmarkú, magának való ember volt. A hotelben együtt reggeliztünk, láthatóan élvezte a terülj-terülj asztalkám élményt, amit a svédasztal nyújtott: többször fölállt és percekig csavargott a saláták, felvágottak, hideg és meleg fogások között, hogy a végén újabb megrakott tányérral térjen vissza. Azt mondta, hogy a második házát építi, mert az előzőt ott kellett hagynia a feleségének, amikor elválltak. Gondoltam, Lengyelországban is emiatt volt ott, a kiküldetési pénz – vagy nevezze mindenki úgy, ahogy akarja – mindenkire csábítóan hat. Jean-Marcról azonnal lerítt a kétkezi munkából élő ember határozottsága és biztos voltam abban, hogy az időnként másodpercekre fellépő apró tétovaság, amit a szállodai elit környezet okozott benne, azonnal el fog tűnni, ha majd szerszámok, vaslemezek és hegesztések közé kerül. Reggeli után beültünk az autójába és a vidéki emberekre oly jellemző száguldás, majd rövid keresgélés után megérkeztünk az építkezésre. A nyaktörő tempó láttán arra gondoltam, Isten óvja őt (minket), amikor majd leesik az első hó.

   A konténerekből rakott irodaépületben újra várakoztunk, hol az egyik, hol a másik ajtó, vagy a kávégép, vagy egy sokadik iroda előtt. Madame Guena – így hívták azt a mérnököt, akivel találkoznunk kellett és akinek később folyamatosan referáltunk a munkánkról – mindig valahol előttünk járt. Különösnek tartottam a „madame”-ot, én úgy gondoltam, hogy ezeken a helyeken inkább az olyan emberek gyűlnek össze, akiknek még, vagy már, vagy éppen senkijük nincs. Jean-Marc és én egész biztosan ilyenek voltunk… Lassan, irodáról irodára követtük Guena asszony nyomát, mígnem egyszer, az egyik helyiségben a név hallatán felénk fordult egy fehér sisakot viselő törékeny nő és azt mondta „c’est moi”, majd rögtön korrigált is minket: „Mademoiselle Guena”.

Barna szemek, ez volt az első, amit észrevettem rajta.

 

VM / 2015.05.16. / Vác