Szczecin (Suzanne II.)

   A taxis kivette kezemből a két táskát és berakta őket a csomagtérbe; amikor lecsapta a tetőt, mutatta, hogy üljek be vele az autóba. Valamit írt, megnyomott pár gombot, valamit beleszólt a rádióba és elindultunk. Úgy tűnt, csendben fog eltelni az út, mert nem értettük egymás nyelvét, a címet is csak egy papírlapon mutattam meg neki, ezt még otthon írtam fel magamnak előző nap. 2013 szeptember 29.-e volt, vasárnap este, valamivel nyolc után; kikanyarodtunk a szczecini repülőtérről és az autó egy percen belül nekilódult velünk az autópályának – tovább északnak, egyenesen bele a nagy fekete balti semmibe. Egy darabig figyeltem az érthetetlen útjelző táblákat, de lassan abbahagytam, mert feladtam a sok ismeretlen helységnév betűzését. Csak az út fehér csíkjait néztem, ahogy egytől egyig eltűnnek a gépháztető alatt.

   Megint elkezdődött valami és tudtam, hogy erről otthon mindenki azt fogja gondolni, hogy kaland, meg hogy szerencsés vagyok, mert világot látok, de ilyenkor az ember ezt nem érzi: nem érez mást, csak egy nagy ürességet a lelke helyén. Negyvenkét éves voltam és meg voltam győződve arról, hogy azért nem volt senkim, mert mindig mindenhonnan elutaztam, mindig másik munkahelyre kerültem – vagy küldtek, vagy egyszerűen csak felmondtam …vagy ők mondtak fel. De talán mindegy is, hogy miért, a tény az volt, hogy megint a világ vége felé tartottam, bele az őszbe és az ismeretlenbe és képtelen voltam kizárni a gondolataim közül, hogy ha így folytatom, a sors senkivel sem tud majd összeboronálni, hogy eltölthessem vele a hátra lévő negyven évemet.

   Miedzyzdroje egy tengerparti nyaralóhely, de szeptember végére már nem marad ott semmi, csak a szél, a tengerzúgás, meg az építőipari munkások. Utóbbiak azért, mert a történet idejében egy földgáztároló építése folyt pár kilométerrel nyugatabbra, az Odera torkolatában és a nyáron túristáktól zsúfolt kisváros szállodái ideális lakóhelyül szolgáltak a dolgozóknak. Én is emiatt kerültem ide, de úgy döntöttem, hogy az út alatt még nem foglalkozom az építkezéssel. A taxi kilenc körül futott be a főutcára, de a sofőr láthatóan nem találta, hogy a városban merre is kellene mennie, ezért felhívtam a szálloda portáját és odaadtam neki a mobilt, hogy beszéljék meg a portással az irányt. „Érthető” dünnyögtem magamnak, mikor a taxist végül útbaigazították és már a helyes úton döcögött velünk az autó, „erre a dűlőútra senki sem gondolt volna, én biztosan nem”. A dűlőút végén viszont el kellett ismernem, hogy a belga megbízó nem fukarkodott az elhelyezéssel. A szálloda öt épületből állt; amikor megkaptam a kulcsot, elballagtam a „D” épületig, fellifteztem az ötödikre, benyitottam az 504-es ajtón és felkapcsoltam a villanyt, egy negyven négyzetméteres lakásban találtam magam. Máskor, más helyen fele ekkora területen tízen laktunk. Körbesétáltam a lakást, felhívtam anyámat, küldtem egy üzenetet a főnökömnek, aztán felhívtam Jean-Marcot is – ő már rég ide ért, hiszen én még a Varsói átszállásra vártam, amikor neki már csak pár kilométer volt hátra – és megbeszéltük, hogy reggelinél találkozunk. Letettem a telefont és elindultam a fürdőszoba felé, de megtorpantam az átjáró falán lévő ajtónagyságú tükör előtt. Meglepődtem, mert egy kifejezetten vidám arc nézett belőle vissza rám. Az álla körül voltak már ősz szőrszálai, de a mosolya még egy kölyöké volt. „Mit vigyorogsz te fasz ?” kérdeztem tükörképemtől, de tudtam, hogy semmit sem fog válaszolni. Továbballagtam a fürdőszobába, vizet engedtem magamnak a kádba és két perc múlva beleültem. Szokás szerint elaludtam benne.

VM / 2015.05.02. / Vác