Mire ezt a kávét elém tették, már mindennek vége volt. A
talpfájásnak, a gyomorgörcsöknek, az öngyilkossági vágy kiszámíthatatlan
rohamainak, az esti alvásoknak a fürdőkádban, a légvezetékek éjjeli zörgésének
a tetőn a szélben, a hideg és nedves balti homoknak, a vízszintes esőnek, a két
irdatlan gáztorony között szakadatlanul üvöltő orkánnak, a vödrözésnek, a
lépcsőzésnek, a létrázásnak, az üvöltözésnek, a derékfájásnak, a hideg fémnek,
a forró hegesztéseknek és a büdös indikátorfolyadéknak, a sótlan ebédeknek… és
Suzanne gesztenyebarna tekintetének. Nem is akartam már semmit, csak hazajönni
– tudom, sokan sokkal több időt töltenek kint, de azt is tudom, hogy ők is épp
ugyanúgy vágynak az otthon után. Amikor végül hazajutottam, napokig nem
csináltam mást, mint bámultam kifelé az ablakon – a nyugati égboltot, mert
arrafelé néz a nagyszobánk ablaka – és a nevét suttogtam, mert azt reméltem,
hogy talán meghallja valahol. És talán válaszol… és az utcán a szél zúgását
hallgattam és próbáltam belemagyarázni, hogy Suzanne üzen nekem. Rettenetesen
szomorú voltam, mert nem sikerült és tudtam, hogy soha többé nem fogom látni
őt. És ugyanakkor nagyon boldog voltam, mert mindennek ellenére a történet
mégis az enyém volt, azt már senki sem vehette el tőlem.
Talán egyszer végighallgatja valaki…
…egyszer….
…nagyon várom már…
No comments:
Post a Comment