Solaris (Suzanne IX.)

   A miezyzdroje-i partot bárki egészen egyszerűen le tudná rajzolni: csak négy, vagy öt görbe vonalat, pár felhőfoszlányt és homokban hagyott lábnyomokat kellene a papírra firkantania hozzá. Ha ködben akarná ábrázolni mindezt, akkor még a rajzlap széléig sem kellene elhúznia ezeket a vonalakat. Nem tudom, hogy az év más szakaiban előfordul-e itt szélcsend, de októberben és novemberben én ilyet egyszer sem tapasztaltam, így – ahányszor csak lent jártam – a hullámok szakadatlanul símogatták a partot. Ez pedig olyan benyomást tesz az emberre, mintha a tenger élne, tudata, gondolatai lennének. Azt hiszem, ezt az érzést már nagyon sok író megfogalmazta, hogy ne távolodjunk el Lengyelországtól, Stanisław Lem például a Solarisban szült meg és írt le egy ilyen gondolkodó agy-óceánt. A regényben ez a bolygónyi méretű irdatlan intelligencia minden közelébe kerülő elme legvadabb álmait is kifürkészte és „valóra váltotta”, aminek egyébként a regény szereplői egyáltalán nem örültek, mert másnap reggel a „megvalósult álom” már az ágyuk mellett várta ébredésüket, majd állhatatos ragaszkodással és lerázhatatlanul követte őket mindenhová napjuk során. A Balti tenger biztosan nem ilyen tenger volt: én egy reggel sem találtam senkit a szállodai szobámban és a folyosókon sem találkoztam olyan arccal, aki korábbi álmaimból ismerős lett volna.

…. vagy csak nem aludtam elég közel a vízhez ?

VM / 2015.06.20. / Vác