impressionisme - (Suzanne VII.)

   Általában – ismerősök, munkatársak, barátok körében – úgy tapasztaltam, hogy valahol negyven fölött jön el az az idő, amikor az ember már megmozdulni sem igen akar. Szeretne végre beülni egy kellemes, barátságos kis irodába, onnan ki nem moccanni – legfeljebb egy-egy kávéra – és minden felelősséget meg feladatot egyszerűen továbbpasszolni valaki másnak. Egyáltalán nem akarom itt azt állítani, hogy én ebben különb lennék kortársaimnál, sőt, épp azért merült fel bennem a varsói repülőtéren ez a gondolat, mert nem szeretek magamnak hazudni. ….szerintem sokan megteszik …bár lehet, hogy ők sem szeretnek…. Egyébként másnak sem szeretek hazudni, talán pont emiatt találtam magam akkor, 2013 december hetedikén a Chopin-airport Sami Swoi nevű étterme előtt. Fent, az első mondatban rossz szót használtam: a „nem akar” (megmozdulni) helyett azt kellett volna írnom, hogy „nem szeretne” és hozzá kellett volna tennem, hogy „viszont kénytelen”. De most – akkor – éppen befejeződött valami, fogalmazzunk úgy, hogy egy rövid, de tartalmas fejezet és a hirtelen rámszakadt szabadság legkellemesebb pillanatait ízlelgettem. „Éphémère” – ez a szó annyit tesz, hogy „tiszavirág életű” és a XIX. század második felében az impresszionizmus jelszavává vált. Azt jelentette, hogy az akkor még nevet sem kapott új  festészeti irányzat művészei környezetük egy tűnékeny, gyorsan elmúló és soha vissza nem térő, egyébként általában hétköznapi pillanatát festették meg. Emiatt váltak az irányzat legláthatóbb jellemzőjévé azok a gyors ecsetvonások, amikből a képet közelről szemlélő talán ki sem találja, hogy mit ábrázolhat a mű, csak ha távolabb áll. Ott állva – a Sami Swoi étterem előtt – úgy éreztem, hogy az a pillanat is megérne egy ilyen festményt, mert az az elmeállapot csak nagyon ritkán keríti hatalmába az embert és olyankor is nagyon rövid ideig tart, mert pár nap múlva pillanatok alatt szertefoszlik az első munkában töltött nap reggelén: néhány hónappal korábban elutaztál otthonról, úgy érezted, hogy kockáztatsz, végül nem vesztettél semmin, mindenesetre minden nap újra és újra megtetted, amiről úgy érezted, hogy meg kell tenned, így nem tehetsz magadnak szemrehányást, mert soha, egyetlen pillanatra sem fordultál el önmagad elvárásai elől; most két pont között lebegsz, senki sem tudja, hogy pontosan hol; csak te tudod egyedül: egy étterem előtt ácsorogsz és perceken belül csülköt fogsz enni, pékné módra – lehet, hogy ezt odakint máshogy hívják, de a csülök, meg a hagymakarikák túl árulkodók ahhoz, hogy mást tételezz fel róluk.

VM / 2015.06.13. / Vác