sarokerkély

   A 68. szám első emeletén lakó idős hölgy már csaknem öt évtizede lakott abban a lakásban. Egész fiatalon költözött oda és – bár ezt akkor maga sem gondolta volna – sok politikai változást, forgalmi dugót, jégesőt, utcai csetepatét, villamospálya építést, forradalmat, és még három férjet is kihúzott az íves erkély ablakai mögül kifelé bámészkodva. Nagyobbik lányával alapvetően rosszban volt, a kisebbik pedig valahová Arábiába ment férjhez – mindig elfelejtette az ország nevét, de ez nem is volt fontos, mert számára az csak a +971 nevű ország volt – ezt a hívókódot őrizte a nagyszoba kisasztalán hagyott megsárgult papír. A lány minden alkalmat kihasznált, hogy hazarepüljön, de ezzel együtt az idős hölgy ideje nagy részét egyedül töltötte a lakásban. Azaz nem is teljesen egyedül, hiszen az ő ismerősei ott voltak minden nap – sőt, minden percben – az ablaküveg másik oldalán: taxisofőrök, járókelők, az időnként integető idős úr a 61. szám második emeletéről, a földszinti vasedény eladói, a hatos megállójában várakozó utasok…. és újabban a szomszédos lakást bérlő fiatal pár. „Jellegtelen kis nőcske” gondolta, amikor legelőször találkoztak a lépcsőházban, „de az a férfi….” – már rég nem érzett ilyet és most is hetekig rejtegette érzelmeit önmaga elől, de végül el kellett ismernie magának, hogy valami olyasmit érez, mint amikor régen valami olyasmi történt vele, amire már nem is igen emlékezett, hogy mi volt. „Ha csak tíz évvel lennék fiatalabb…” sóhajtott magában egy napon, amint levette a tűzről a délelőtti teát – ő délelőtt is teázott – „rögtön nem mosolyogna úgy az a kis céda”. Nem tudta eldönteni, hogy mikor kezdte el, csak azon kapta magát, hogy már csinálja: mindig akkor öntözgette a lépcsőházba kitett virágait, amikor a fiatalember elment vagy hazajött, mindig akkor toppant be a zöldségeshez, amikor amaz futás után egy almát vett magának éppen ugyanott, rendszeresen le vagy föl lépkedett a ház lépcsőin, amikor a fiatalok lerohantak, hogy a közeli parkban üssenek el egy kis időt, sőt, egyszer nem átallott egy közeli zebra kellős közepén összeesni, amikor új szomszédja éppen szembe jött vele, ezzel arra kényszerítve őt, hogy karjaiban egészen a járdáig vigye… bár legvadabb álmaiban a lakásig képzelte a fuvart, de végül nem így sikerült. Az összeesős trükk végül bevállt, mert a dologból ismeretség lett, bár az idős hölgy eredetileg nem pontosan így képzelte el az eredményt. A zebrán produkált jelenet után a fiatalok sohasem mulasztották el, hogy a hogyléte felől érdeklődjenek, sőt időnként becsöngettek hozzá, hogy megkérdezzék, hozzanak-e valamit a boltból, vagy bárhonnan, amerre járnak. Néhány hét alatt a szomszédok kapcsolata rendszeres közös teázássá fajult és az idős hölgy egy derűs tavaszi napon, amikor az ablak elé felnyúló kis fa rügyeit és az ágakon csiripelő madarakat figyelte, boldogan konstatálta, hogy majd’ másfél évtized szünet után újra rendszeres vendégei vannak. A „kis közönséges céda” tudatában már elegáns és kultúrált nővé avanzsált, sok olyan tulajdonságot fedezett fel benne, amit „azok a kis bolondok is megirigyelhetnének” – ilyenkor mindig a lányaira gondolt – és terveiben egyre élesebben rajzolódott ki egy újabb vad gondolat. Néhány hét múlva, amikor végre a lakás egyik fiókjában rálelt egy szakadozott cédulára és azon kibetűzte a megfakult írást, felkerekedett, hogy személyesen tegye tiszteletét azon a címen. Az ügyvéd a legkisebb meghökkenés nélkül, rezzenéstelen arccal írta meg a szükséges papírokat, hiszen maga is évtizedek óta praktizált a városban: sokszor már vendégei szeme állásából felismerte, hogy miért tették tiszteletüket nála. Az idős hölgy esetében sem volt ez másképp. Ő pedig néhány óra múlva boldogan tért vissza körúti lakásába és mosolyogva figyelgette az odalent nyüzsgő utcát. Boldog volt, hiszen újra nőnek érezhette magát… no nem azért, amire ilyen szavak után mindenki gondol, hanem azért, mert végre újra gondoskodhatott valakiről.

Egy év múlva jött el az a pillanat. Egyetlen taxisofőrnek sem tűnt fel, hogy az első emeleti ablakból hetek óta nem figyeli őket senki és azt sem vették észre, hogy a sarokerkély mögötti szobában már sohasem ég a villany. Délután volt, amikor az ügyvéd tiszteletét tette a házban – ő az ilyen dolgokról mindig személyesen szeretett beszámolni. A fiatalok akkor nyitottak be a lépcsőház ajtaján, amikor félórányi várakozás után már épp menni készült.

 

VM / 2014.11.28. / Bp

empty chair (léptek a gangon II.)

Az idegen már órák óta elment. Ő az ágyról bámulta a megüresedett széket, előbb az ágy szélén ülve, majd fekve – úgy, hogy fejét a mögötte lévő könyvespolc egyik oszlopának támasztotta – aztán elaludt. Később felébredt és a szék épp ugyanúgy állt vele szemben, mint néhány órája, amikor az idegen felállt róla és kisétált a kis lakás ajtaján. Semmiben sem volt már biztos, mert nem tudta eldönteni, hogy beszélgetése az idegennel még azelőtt történt, hogy elaludt volna, vagy már az is az álom része volt. Mindenesetre agya kifejezetten valós élményként kezelte a történteket és úgy érezte, hogy csak az évtizedek óta oly megszokott, őt körülvevő világból származó mindennapos élményei diktálják neki, hogy ne tekintse megtörténtnek a beszélgetést.

A szoba ablakai mögül tompán szűrődött be a lenti utca zaja, gyalogosok léptei, egy-egy elhaladó autó hangja. A gangon a szomszéd lakás két apró lakója szaladgált fel-alá, nevetgélésük minden lakásba behallatszott. Negyed órát tölthetett az ébredés óta az ágyon, amikor végre felállt és közelebb lépett a székhez. Óvatosan körbejárta, valamiféle nyomot próbált keresni rajta, olyasmit, ami az idegen létezését bizonyíthatná. Semmit sem talált. Se egy karcolás, vagy egy szál a ruhájából; leguggolt a szék mellé és egész közelről vizsgálgatta az ülőlapot, de csak tökéletesre lakkozott, tükörsima felületet látott, még hajszálnyi kopást sem fedezett fel. Hirtelen felkapta a fejét, mert a székről és a karmolásról az a néhány kellemetlen perc jutott eszébe, amit a mosdó csukott ajtaja mögött töltött, amikor az idegen megérkezett a lakásba. Szinte újra hallotta a csikorgást, amint a hívatlan vendég végighúzta a széket a parkettán. „Ha az az ember valóban itt járt, az biztosan nyomot hagyott a padlón”. Először csak lenézett, maga alá a parkettára, aztán lehasalt rá és kezével kezdte símogatni a felületét. Sohasem vitte túlzásba maga körül a takarítást és most is többhetes, összefüggő szűz por lepte el a padlót, ebbe szántott most bele ujjaival. A szék meg sem mozdult az utolsó söprés óta. Valamiféle nyugalom kezdett lassan gondolatai közé lopódzni. Újra érezni kezdte a padló hidegét, megint hallotta az utcán elhajtó autókat és kifejezetten örült amikor felfigyelt az épp eleredő eső halk kopogására az ablaküvegen. Előbb feltérdelt, aztán felállt, leverte ruhájáról a parkettáról rátapadt port. Elmosolyodott önmagán, mert észre vette, hogy még a cipője is rajta volt, semmit nem vett le magáról, amióta délután belépett az ajtón. Nagyot sóhajtott és kilépett a gangra. Épp csak behajtotta maga után a lakás ajtaját, amikor az odakint szaladgáló két gyermek közül az egyik egyenesen nekifutott. A kis test átkarolta a combjait és szórakozottan a nadrágjába fúrta a fejét. „Mi van ?” kérdezte kis szomszédját, „ilyen kevés feladatot kaptatok a suliban ?” Felemelte az apróságot és most egyenesen egymás szemébe vigyorogtak. A gyerek jobb kezével a lakásuk felé mutatott. „Apa azt mondja, hogy ne higgy annak, amit látsz, mert ez annál sokkal……” a kicsi itt elakadt, látszott az arcán, hogy egy olyan szót keres, amit ritkán használ. „Bonyolultabb ?” kérdezte emez elkomolyodó arccal, „és nekem kell rájönnöm ?” Kis barátja csak bólogatott és ő érezte a mocorgásán, hogy újra oda akar szaladni testvéréhez. Leengedte őt a földre, az pedig megint végigviharzott a gang kövén.

VM / 2014.11.21. / Székesfehérvár

léptek a gangon



 

   A harmadik héten, amikor egyik délután hazaért, különös érzés fogta el. „Déja vu”, gondolta először és majdnem hozzátette, hogy „ezt mondaná egy francia”, de számára oly sokmindenről kiderült már, hogy a franciák nem mondják, hogy végül csak azt dünnyögte maga elé: „olyan, mintha már…. de az lehetetlen, hiszen három hete sincs, hogy itt lakom, előtte pedig sohasem jártam itt.…” és ezzel el is illant fejéből a bolond gondolat. Lassan tett-vett a kis lakásban, kiélvezte nyugalma minden pillanatát, nem sietett sehová és nem is ösztökélte erre senki. Három perc múlva a fürdőszobában állt, a tükör előtt. Előbb némán figyelte a foncsor mögül rátekintő ismerős arcot, aztán halkan elkezdett beszélni hozzá. Már néhány perce válaszolgatott saját kérdéseire, amikor a liftet hallotta megállni a folyosó végén. Ekkor még nemigen figyelt rá, mert a lift naponta ezerszer áll meg ott, ezerszer nyílik és csukódik az ajtaja és ugyanennyiszer szállnak ki belőle zörgő, köhögő, néma, vagy beszélgető lakók. De most egyre erősödő lépések hangját hallotta és önkéntelenül félbehagyta legutolsó önmagához intézett kérdését; lassan hátrafordult és megpróbált átnézni a falon, mert a léptek épp az ő ajtaja előtt hallgattak el. Nem hallatszott sem csengő, sem kopogás, ehelyett valamiféle turkálás, matatás tompa zörejei jutottak el hozzá. Nem hitte el…. nem akarta elhinni… Valaki bedugott egy kulcsot a zárba, egyet fordított rajta, az ajtó kinyílt és a hívatlan vendég belépett a lakásba. Ő némán fülelt a mosdó csukott ajtaja mögül. Odakint tovább folytatódott a zörgés: valamit letettek a konyhaasztalra, bementek a szobába és előbb egy kulccsomó csörrent az asztalon, majd egy kabátot dobtak le az ágyra. Nagyon megijedt, mert tudta, hogy nem kell sokat várnia arra, hogy a vendég – bárki is legyen az – benyisson a fürdőszobába és ott találja őt az ajtó mögött. De nem így történt. A szobából a szék lábainak csikorgása hallatszott, ahogy hanyagul elhúzták a parkettán, majd ugyanez a szék reccsent egyet, amikor a vendég ráült. Ezután köhhintés és csend….. Fülelt, de semmi sem történt. A szék időnként újra és újra megreccsent, de csak úgy, mintha valaki fészkelődne rajta. Lassan minden bátorságát összeszedte és kezét rátette az ajtó kilincsére. Lehúnyta a szemét és várt, de sorsa úgy látszik helyette határozott, mert keze súlya alatt leereszkedett a kilincs és anélkül, hogy akarta volna, halk nyekergéssel kinyílt az ajtó. Végtagjai külön életre keltek, bal lába lépett egyet előre, majd a jobb is követte a balt. Megállt a konyha közepén; előbb maga elé meredve figyelte a konyhapultot, mert nem akart benézni a szobába, végül úgy döntött, hogy nem a szobába fog nézni, hanem csak az ajtófélfa vonalát követi a szemével, mintha nem is az érdekelné, hogy odabent van-e valaki. Lassan emelte fel fejét, közben aprólékosan kielemezte az ajtótok minden parányi egyenetlenségét, de amikor a közepéig ért, annyira meglepte az, amit a szeme sarkából látott, hogy végre egyenesen a szobában ülő férfire nézett. A székről az az arc nézett vissza rá, amit a legjobban ismert: a saját arca. Az egyetlen furcsaságot az okozta, hogy ez az arc ezúttal nem tükörkép volt, így a tükörből ismert fizimiskához képest minden apró asszimetria az arc ellenkező oldalára tevődött át.

„Ne foglalkozz a kinézetemmel,” mondta mosolyogva a széken ülő férfi, „azért választottam ezt a külsőt, mert azt gondoltam, hogy így ijedsz meg tőlem a legkevésbé… hiszen az ember önmagától soha sem fél.” Kezével az ágy szélére mutatott: „Gyere, ülj le, hiszen ez a te lakásod, igazán nem fogok sokáig zavarni.” Emez lassú, óvatos mozdulattal odalépett az ágy elé, behajlította térdeit és addig ereszkedett lefelé, míg ülepével meg nem érezte az ágy szélét; de ezalatt egy pillanatra sem vette le a szemét  hívatlan vendégéről.

 „Biztosan kíváncsi vagy, hogy miért jöttem ide.” a vendég érdeklődő szemekkel figyelte az ágyon ülő házigazdáját, mert annak egyetlen reakciójáról sem akart lemaradni. „Egyszerűen csak szeretném, hogy tudd, hogy nagyszerű dolgokat művelsz, és tudjuk, hogy ez az egész átkozott nehéz, de…” Felállt és az ablak felé fordult, mert odakintről gyerekek nevetgélése hallatszott; félrehúzta a függönyt, hogy jobban lássa őket és – ki tudja miért – a gyerekek is kiszúrták, hogy az ablak mögött áll. Integetett nekik, azok pedig egy pillanatra elkomolyodó arccal figyelték őt, aztán gyorsan továbbálltak, de a sarkon már nem bírták tovább, újra nevetéstől visszhangzott az utca. „… de valld be, hogy épp azért csinálod, mert olyan nehéz. És szükség van rád, mert az út, amit jársz, előtted nem létezett. Pont ezért nagyon nehéz és épp ezért normális, hogy néha úgy érzed, hogy elveszel, hogy elpusztulsz rajta, de pont ez az, amiért a végére kell érned; hiszen a te korodban már sem a megfordulásnak, sem a megállásnak nem lenne semmi értelme… ugye így van ?” újra szemben ült vele és az arcát figyelte, emez pedig – maga is csodálkozott rajta – de végre elmosolyodott. „Ki az a mi ?” kérdezte, mert valamiért megnyugtatta, ahogy a vendég beszélt és hirtelen felszínre tört kíváncsisága. Most a széken ülő férfin volt a sor, hogy elmosolyodjon, mert elkapta házigazdája önkéntelen mozdulatát, amint jobb kezével a plafon felé mutat és biztos volt benne, hogy ezzel nem az emeleti lakóra gondolt. „Idelent mindenki így gondolja, de…. nem, ez valami teljesen más…. erre neked kell rájönnöd, én hiába magyaráznám.” Felállt a székről és az ajtó felé indult; nem szólt semmit, mert úgy érezte, hogy mindent elmondott, megfogta a kilincset és közben, akaratlanul benézett a kis mosdóba, aminek még mindig ki volt tárva az ajtaja. „Ne haragudj, hogy úgy rádijesztettem, azt hiszem, a te helyedben én is betojtam volna,” azzal kilépett a gangra és elindult a lift felé. „Várj….” emez felpattant az ágyról és kiszaladt a vendég után a gangra. „az mitől van… a … a déja vu ?” A lifthez rohant, de már senkit sem talált ott. A lépcsőház ablaküvegéről újra csak a saját, jól ismert, átlátszó tükörképe nézett vissza rá. „…azt hiszem tudom,” dünnyögte, „ nekem kell rájönnöm.” Lent valaki kilépett a lépcsőház ajtaján, az pedig néhány másodperc után tompa puffanással újra fülsiketítő csendbe burkolta az épületet.

VM / 2014.11.14. / Székesfehérvár

 

Sami Swoi

   Tételezzük fel, hogy a varsói tranzitban csavarogsz, mert még órákat kell eltöltened, amíg végre felszállhatsz a Budapestre induló gépre. És tételezzük fel, hogy szemed és agyad éppen nagyon éles kontrasztokat tapasztal, mert az elmúlt két hónapban egy gáztároló építésén dolgoztál „közlegényként”, tócsákban, balti homokban és sárban, nehéz vödrökkel, kannákkal és kényes, de ugyanolyan nehéz műszerekkel a kezedben. Ezeket cipelted, egyensúlyoztál velük a hideg fémen, egyre magasabb és egyre szűkebb helyeken – mert a gáztárolókat, mint minden mást ezen a bolygón, alulról felfelé építik. És amikor odaértél velük, mondjuk a 234-es számú hegesztésre, kiderült, hogy nem is a 234-esre kellett menni, hanem a 342-esre, ezért újra felmarkoltad őket, leeresztetted az egészet a földszintre és cipelhetted a 342-eshez, reménykedve, hogy ezalatt nem fog kiderülni, hogy valójában a 243-as volt a cél. És így telt el két hónapod „szarban, húgyban”. De most ott állsz a Sami Swoi étteremmel szemben a tranzit tükörfényesre sikált kövezetén, néhány lépésre a sötétbarnára pácolt pulttól és mielőtt végleg engednél a déli kés- és villazörgés csábításának, megpróbálod felidézni emlékezetedben a bankszámlád pillanatnyi állását, meg a pénztárcád tartalmát, és még az is eszedbe jut, hogy Borzár előző nap este azt ígérte, hogy ma kijön érted Ferihegyre kocsival és hazavisz. Ekkor diadalmas elhatározással megteszed az első lépést előre, amit még másik három ugyanilyen lépés követ, végül beleütközöl a pultba és mire magadhoz térsz a reptéri zsongás okozta pillanatnyi kábulatból, azon kapod magad, hogy egy tálca van a kezedben és már mögötted is állnak. Ki tudja, milyen furfangos módon tervezik meg az ilyen éttermeket, hogy a pult által csapdába ejtett lézengő utasoknak rögtön egy tálca is belehullik a kezébe, ami már nyílegyenes utat jelent a kasszáig, ami a sor elején húzza ki a pénzt gyanútlan áldozatai zsebéből. Öt perc múlva az étterem legmélyebb zugában egy bőrrel borított boxban ülsz és polonéz füstölt csülköt eszel. Rá sem hederítesz a nagyképernyős hiradóra, ami a fejed fölött villog némán, így nem láthatod, legfeljebb a többi vendég időnként odavetett tekintetéből sejtheted, hogy épp mit mutatnak benne. De úgyis el tudod képzelni, hiszen egy reptéren vagy, átszállásra vársz és tudod, hogy tegnapelőtt a fél országban hóvihar volt. Nyilván hókotrók, lapátoló emberek, kapucnis helyszíni tudósítók, betemetett fehér utcák vannak a képernyőn és a képsorok durván tizenöt percenként ismétlődnek újra meg újra a végtelenségig. De bármit is mutatnak ott, neked az nem számít, mert van a közelben egy nagy járattábla, amire pont rálátsz és azon a táblán a „Budapest” felirat mellett nem az van, hogy „canceled”, hanem az, hogy „15.50.”. És az jó, mert azt jelenti, hogy fél hatkor, azaz öt óra múlva Borzárral találkozol Pesten, kezet fogtok majd és közben azt mondjátok egymásnak, hogy „höhély”, végül beültök Borzár autójába és elkezdtek majd mindenen röhögni, pont ugyanúgy, ahogy szeptemberben abbahagytátok. De most még Varsóban vagy, a tranzitban; álmosan újra körülnézel, egy lassú mozdulattal megfogod a villádat, felszúrod rá a legutolsó darab krumplit, belemártogatod az immáron nem létező csülök szaftjába, bekapod, megrágod, lenyeled és elalszol.

VM / 2013.12.07. / Varsó

öt hónap

 

klikk a képre

  Itt nincs történet. Vagy – ha tetszik – a történet az, amiben ez a blog keletkezett. Összegyűjtöttem egy „albumnyit” azokból a fotókból, amiket május 15. óta, azaz öt hónap alatt készítettem és ha a képre klikkeltek, ti is megnézhetitek. … nem, rosszul írtam: kérlek nézzétek meg, szerintem elég jók.

2014.11.02. / VM / Vác

katasztrófa II.

 

  Verőfényes, madárcsicsergős, lombsusogós szeptemberi szombat reggel volt, amikor Borzár elhatározta, hogy kikerékpározik a város melletti telkükre, hogy ott a család kis kertjének rendezgetésével töltse el a délelőttöt. Így is tett, odakint pedig a ragyogó időnek és a jó levegőnek köszönhetően azonnal ásót, kapát, fejszét és gereblyét ragadott és tizenegyig megállás nélkül folyamatosan dolgozott. Akkor végre kiegyenesedett és nagyot sóhajtva elégedetten nézett végig munkája néhány négyszögölnyi gyümölcsén. Minden növény, kő, földkupac és gereblyehúzás egymáshoz tökéletes harmóniában illeszkedve mosolygott vissza Borzárra, aki boldogan fordult végül a kis ház kamrája felé, hogy ott férfiasan megkeményedett tenyeréből aznapra végleg kiejthesse szerszámait. Ekkor tekintete akaratlanul is mégegyszer végigsiklott művén és lépése azonnal megtorpant amiatt, amit legutolsó pillantásával észrevett. A kert kellős közepén néhány centis gyökér állt ki a földből. De Borzár tudatában, aki az elmúlt két órában csak a kert szépítgetésével foglalkozott, ez a néhány centis távolság karhosszúságúra nőtt. Sürgősen, sőt, azonnal tennie kellett valamit, annál is inkább, mert nem akarta lekésni a tévében kora délután kezdődő, Madridból közvetített focimeccsett. Óvatosan belépdelt a kert közepére, lehajolt, a gyökér végét két kézzel jó szorosan megmarkolta és nagyot rántott rajta. Borzárnak a látványtól azonnal egy falból kitépett villanykábel jutott eszébe. Ahogy egy ilyen kábel képes egy pillanat alatt végigszántani egy szoba vakolatlatát, úgy „vágta ketté” a kertet a felrántott gyökér. A közelmúlt esőzései kimoshatták az altalajt, az pedig a gyökér rántására valószínűleg helyenként végleg beomlott, mert száz méternyire egy villamos légvezeték-oszlop előbb veszélyesen megdőlt, majd nagy recsegés-ropogástól kísérve kényelmesen végigterült az őszi tájon; egy acélkarja pedig előbb három méternyi rést ütött egy közeli elhagyott épület tetején, végül teljes egészében letépte azt. Az események miatt a környéken tízezrek háztartása maradt áram nélkül, és – mivel a délután közvetített focimeccs a KEK-döntő lett volna – az eleve feszült helyzet lázadásokhoz, majd a történet legvégén szükségállapothoz és a kormány lemondásához vezetett. De Borzár ezt nem tudhatta, ezért nem foglalkozott tovább a gyökérrel, hanem gondosan  újra elgereblyézte a kert talaját és hazabiciklizett. A madridi meccset egyébként a következő hétvégére halasztották… 2:1 lett a vége.

 

VM / 2014.11.01. / Vác