evening

már nem is 15 van, hanem 16, szerda hajnal. az este viszonylag könnyen telt. gyógyszertárban voltam, meg boltban. hazafelé már rettegtem az üres szobáktól. le sem vettem a kabátom, be sem pakoltam a hűtőbe, kabátban leültem a nagyszobába és felhívtam Katit. Katival kollégák voltunk valamikor egy helyen. annyi idős, mint én: ő harminc én ötvenegy. kicsöngött, majd kinyomott. felhívtam Zsófit. Zsófi az unokahúgom (kettő is van), Zsófi az idősebb. külföldön él. kicsöngött, majd átkapcsolt üzenetrögzítőre. ültem a nagyszobában. meggyújtottam egy gyertyát, mert szeretem, ahogy táncol a fénye (a "szeretem" most túlzás, de tompít). felhívtam Zsófit még egyszer. üzenetrőgzítő. nem fogadott hívás Katitól. Kati csörög. beszélünk, jól esik, bár nehezen találom a szavakat. mondom neki, hogy nem akartam, hogy azt mondja, amit én szeretnék hallani, csak beszélni szeretnék valakivel. nővel, mert férfiaknak ilyesmiről hiába beszél az ember. azt mondja találkozzunk. Kati házas, két nagy fia van, ismerem a férjét. végül abban maradunk, hogy főzni fogok és együtt megesszük - majd amikor ideér. végül elbúcsúzunk. Ülök a nagyszobában, nézem a gyertyát. Örülök. Kati ide jön. Remélem sokat beszélünk majd. Várom. Csörög a telefon: Zsófi. Sokat beszélünk, mindenről: ő férfiakról is, mert belekérdezek. Én nőkről is, mert belekérdez. De jó dolog ez a telefon. Zsófi Spanyolországban van, Kati Dél-Pesten. Jó az internet is: szeretek írni, ezt elküldöm Katinak, hogy lássa, hogy örülök, hogy jön. Mondtam is neki. Felállok, szétnézek a szobában, leveszem a kabátom.

rien

úgy jön a zokogás, mint a hányinger. tudom, hogy előbb utóbb ideér, jön egyre feljebb, már várom, mert minél hamarabb itt van, annál hamarabb vége lesz. de a zokogásnak nem lesz vége, csak remeg bele a testem tíz percig, negyed... félóráig, tovább, végestelen végig, szipogok az orromon és a számon, motyogok és ordítok a számon.... elfojtom, csak nyögök bele, azt hajtogatom, hogy nem akarok mást. végül csak lent szuszogok a földön térdelve, fogalmam sincs, hogyan kerültem oda. kimerültem, mindjárt bepörög a szívem is.... leszarom az egészet, nyithatod a tranzitajtót, készen állok, igaz volt minden sóhajom, minden szeretetem, a legtisztább a vágyam, csak szeretni akartam... és nem engedted, vess oda, ahová gondolod, fogj rám, amit akarsz, senki sem fog emlékezni rám, mindenki majd hazudik valamit, amilyennek ő gondolja, hogy lennem kellene, de énrám nem emlékeznek majd.... vajon eszébe jutok-e valaha, vajon lát-e maga előtt a csillag szeme és kedvesen gondol-e rám majd akkor ? kérlek, nagyon vigyázz rá

no..

nyolc körül ébredtem. éjjelre kinyitottam a bukóablakot, kikapcsoltam a fűtést és jól betakaróztam. az alvással nem volt gond, csak az ébredésekkel - mindig többször felébredek éjjel - valahányszor felébredtem, rámzuhant a világ. végül nyolc körül rávettem magam, hogy kimásszak az ágyból. lementem vásárolni: zsömlét és szeletelt kolbászt vettem, a kolbászt, hogy egy kis változatosságot csempésszek a napba. és vettem paprikát is. mit írhatnék ? inkább nem írok semmit. valamennyire tompult a kétségbeesésem.... és nem csak azért, mert tegnap óta eltelt tizenkét óra. lesétáltam a Dunára. csak bóklásztam. iszonyúan nyom a bánat. előfordult, hogy megmozdulni sem tudtam. hazaballagtam. annyit gondolkodtam, hogy nem is emlékszem, hogyan értem haza. nem merem kimondani azt a szót, mert úgy fáj: rettegek az egyedülléttől, rettegek az élettől. semmilyen "kikapcsolódás" sem segít. csak ez a szörnyű fájdalom rohangál bennem. 

mire hazaértem, lejárt a mosógép. ettem, kipakoltam a mosógépből, kiteregettem. Zsé lenne az orvosság, de tegnap nem hívtam, mert úgy éreztem, még nem voltam beszámítható. reggel megpróbáltam hívni, de ki volt kapcsolva. délben is megpróbáltam hívni. ki volt kapcsolva. lefeküdtem aludni. valamivel könnyebb az ébredés. Zsé hív, felveszem. megmenti az estém: Zsé nem érzi tragédiának - én csak tudtam, hogy nem az, de ebben a lelkiállapotban az érzelmek számítanak, a tudat elvész valahol hátul az agy legmélyén. fél órát beszélünk. leülök a gép elé írni. csak egy dolog jut eszembe: Szeretem. meghalnék Érte. sőt, ami még annál is nehezebb, hiszen meghalni könnyű: élnék Érte. már Érte élek.

no.

körülbelül három órája értem haza, azóta csak a falakat nézem. ettem, ittam teát. tegnapelőtt este remekül voltam, repültem, boldog voltam, tegnap reggel boldogan ébredtem - el sem hittem, már amiatt is boldog voltam, hogy végre boldog voltam - és most minden összeomlott egy pillanat alatt. nem tudom, mit gondoljak, mit higgyek. várom, hogy teljen az idő, de nemigen telik és nemigen tudom, mi lesz akkor, ha majd lassan telik. ez nem vicc, értelmetlennek érzem a létem. végignéztem a telefonomban, kit hívhatnék fel, végül letettem: úgysem értenék, hülyeségekre válaszolnának, a mondataim végén kiderülne, hogy nem is figyeltek oda. ezt is azért írom, mert úgy érzem, nem mondhatom el senkinek, mert senkit sem érdekel. a blogot úgysem olvassa senki, úgyhogy ide bátran írhatom, kürtölhetem világgá a bánatom, nem fog senkit sem utolérni. legalább amíg írok, mozognak az ujjaim, az lefoglal. lefoglal, hogy megpróbálom átadni gondolataim a semminek. beledobom őket a végtelen cyber-óceánba és biztos lehetek abban, hogy sehová sem jut majd el.

a legnehezebb feladatnak akartam megfelelni. meg akartam találni az élet értelmét. megtaláltam. rájöttem, mi lehet fontosabb a pénznél meg a karriernél. megtaláltam a célt.

és most elvesztettem

ez rosszabb, mint egy szívroham: a szívroham alatt az életedért küzdesz - vagyis élni akarsz. most nem akarok. csak csodálkozom, hogy megint eltelt egy perc anélkül, hogy megdöglöttem volna