kő

   Le Havre partjain sok olyan követ lehet találni, amin a tengervíz áramlása, meg a kövek összeverődése lyukat ejtett. E kövek mérete a képen kulcstartóként szolgáló egyszerű kavicstól az emberfej nagyságú „szikláig” terjedhet – ez utóbbiak olyan nagyok és nehezek, hogy reális baleseti kockázatot jelentenek a fürdőzőknek, mert könnyen a kövek közé szorulhat a lábuk. Az alsó képen lévő slusszkulcs gazdája is ott, a szajna torkolatánál gyűjtötte be kulcstartóját és a természet-vájta apró lyuknak köszönhetően csak annyit kellett tennie a kis dísszel, hogy, nehezen ugyan, de átfűzött rajta egy kulcskarikát.

   Azt mondhatnánk rá: „francia dizájn”, de persze nem az, hiszen a kis kavicsot emberi kéz talán most először érintette. Sőt… 

Le Havre városa nem túlságosan régi település és I. Ferenc király azért alapíttatta a kikötőt 1517-ben épp arra a helyre, mert a francia flotta rendszeresen a szomszédos Harfleur partjain állomásozott. Harfleur pedig inkább normann falu volt – Viking törzsek azért telepedtek meg Normandiában (innen a név: norman / eredetiben: norsemen = északi emberek), mert a francia (karoling) korona valamikor az első ezredforduló körül egyezséget kötött velük, mely szerint a vikingek földet és békés otthont kapnak Rouen-től északra, ha egyrészt nem fosztogatják tovább a francia falvakat, másrészt megvédik a délebbi területeket amikor majd más, várhatóan később érkező viking törzseknek is a fosztogatásra támadna kedve. Európában joggal félhették az északiakat, hiszen azok korábban, a szajnán felhajózva Párizst is megtámadták, de Szicíliában is jártak, sőt, egyes elméletek szerint megint más viking törzsek a Dnyeperen és a Volgán utazva komoly szerepet játszottak az orosz birodalom kialakulásában is. 
   Tehát szögezzük le: akkor ez a kavics normann. De korábban talán még kelta gyűjtögetőket is látott, tapostak rajta Cézár katonái, ez a kavics már volt katolikus, protestáns, kálvinista és anglikán kavics is, ismerte Samuel de Champlain-t és látta, amikor az 1603-ban elhagyta Honfleur kikötőjét, hogy öt évvel később az óceán túlpartján felépítse az „Abitation de Québecq” névre keresztelt kereskedőállomást, ami később egy egész tengerentúli tartomány nevévé vált; ez a kavics talán látta a Normandiát, az óriás gőzhajót és hallotta, hogy a hajó pár nap múlva New Yorkba érve elnyerte a kék szalagot, hallotta azt is, amikor Le Havre városát a földig bombázták (a város ezért hasonlít ma Tatabányához, vagy Dunaújvároshoz), tapostak rajta a világháború partraszállói, később pedig a túristák ezrei, időközben hajdani büszke kőből kis bölcs és lyukas kaviccsá kopott és elfáradt.

…vagy nem így volt ?

…mindenesetre most itt fityeg a kulcsomon.

VM / 2016.01.31. / Vác

minimalizmus

csak egy asztal, egy szék és egy gép. húsz percenként ellenőrzik, hogy van-e még cérna, ha nincs, hoznak. kilenckor reggeli és cigi, délben ebéd és cigi, kettőkor gong. a száztizenhetes munkaállomáson vagyok, rögtön a száztizenhatos után, egy sárga-fekete csíkos oszlop után a második (az az oszlop, amire valaki felragasztotta Madonnát, azután valaki letépte és most csak a két cellux-csík van ott a két leszakadt papírcsíkkal, amit a ragasztó ott tartott). reggel, öltözködés közben hallottam a tévéből a Nagy Vezetőt. … legalábbis azt hiszem ő volt: egy kövér disznó, aki a Kossuth stúdiójából nyilatkozott meg nekünk, halandóknak. egy asztalra tehénkedett és közben vakaródzott, mint Szumátrán az orangutánok a bozótban. eddig harcolt Európával, most éppen megvédte a támadástól. milyen szerencsés Európa, micsoda hősök vagyunk mi… ez nagyszerű. sok gondja lehet a Nagy Vezetőnek, nem olyan szép élete van, mint nekünk itt a gyárban. nekem például tegnap idemosolygott a lány a száztizenkilencesről. én úgy tettem, mintha nem venném észre, de persze közben észrevettem én. na majd holnap visszamosolygok… de ott van az a szemét hetvennégyes, aki olyan messziről is idejön a lányhoz minden marhaságért és őrá már többször is mosolygott a száztizenkilences. úgy látszik, nem veszi észre, hogy a hetvennégyes milyen alattomos és nem olyan egyenes és derék, amilyen én vagyok. nem is baj, majd jól rámosolygok a százhuszasra is és akkor majd megtanulja mind a kettő. délután másik busszal megyek és megint megnézem a cipőt. pénzem még nincs rá, de ha lesz, lehet, hogy megveszem. úgy láttam, hogy a száztizenkilences is azon a buszon jár. az a busz a négyes. én a tizenegyes busszal szoktam menni, de nyáron például gyalog. olyankor mindig veszek egy Balaton Szeletet a boltban. de van, hogy télen is veszek. régen az volt a kettes ABC. múltkor beszéltünk a pénztárosnővel pár szót. nem tudom, hogy hívják, csak hogy ő a hármas. mármint a hármas pénztár. ő azt mondta: „milyen hideg van”, én pedig azt, hogy „igen”. hazáig elfogy a Balaton Szelet, kidobom a papírt, aztán felmegyek a harmadikra, mert ott lakom. már nagyon rég lakom ott. szeretek így élni, mert olyan egyszerű, olyan könnyű… olyan…. minimalista. egyszer azt olvastam, hogy nyugaton ez már életstílus. akkor nekem jó, nem ?

VM / 2016.01.23. / Vác

coffee in space

a kép forrásához klikk ide

Hosszú vándorlás után VH-1132B40 végre rátalált arra, amiért több évtizeddel korábban útnak indították őt: élet jeleire bukkant. Véletlenül keveredett annak az apró, ismeretlen holdnak a közelébe, ahol keringőpályán akarta megjavítani az Argo-t és teljesen véletlenül fedezte föl egy kinti lebegésben töltött fárasztó nap után, hogy szkafanderének ráncai közé olyan parányi alkatrész szorult, amit saját hajójának egyetlen rendszerével sem tudott összefüggésbe hozni. Azért, mert az a kis fémdarab nem az Argo-ról származott. A hajó „szemei” folyamatosan figyelték a környező csillagok helyzetét és ezeknek megfelelően állandóan frissítették VH-1132B40 térképeit, sőt, az újonnan felfedezett objektumoknak nevet is adtak és így elkészítették az AEF-et, ami bizonyos biztonságérzettel töltötte el VH-1132B40-et. A térképek rendszerét ő maga nevezte el AEF-nek, mert több, mint két évtizeddel korábban, a naprendszerből kivezető egy év alatt maradt elég ideje arra, hogy az Argo könyvtárában böngésszen. Ott akadt rá Thészeusz történetére, ami ötletet adott neki az elnevezésre: Ariadné Elektronikus Fonala, amivel Thészeusz hazatalál majd, ha elvégezte feladatát. De az AEF-et a legutóbbi években már nem használta, egyrészt azért, mert bízott a HUB-ban, másrészt, mert maga is hozzá tudta képzelni környezetét a meglévő adatokhoz. A hírnök: így nevezte el a kis fém- , vagy tudj’isten milyen anyagú darabot, miután a szkafander ellenőrzésekor beléakadt a körme és miután később órákig nézegette az étkezőfülke asztalán. Hat óra is eltelt, mire lassú derengés, majd kételkedés után megfogalmazódott benne – előbb az agyában, majd a szívében is – , hogy az egycentis mütyürt valószínűleg nem emberek gyártották. Jobb keze szinte önálló életre kelt, ujjai automatikusan kezdték érintgetni az étkező falán lévő képernyőt és egy másodperccel gyűrűsujja utolsó lehellete után megjelent rajta az AEF. A Föld már nem volt a térképen, mert a Tejút ellenkező oldaláról fölösleges lett volna megjelölni. VH1132B40 ezért a Tejút magját tekintette „az otthon”-nak, mert egyedül ez a pont adott számára referenciát arról, hogy hol lehet az a világ, amit huszonöt évvel korábban a tudomány nevében elhagyott. Tudta, hogy körül kell néznie azon a holdon, ami felett most az Argo keringett. Az út alatti hosszú magányban, ahol csak a hajón lévő tárgyak, vagy a polírozott felületekről visszanéző tükörképe szolgálhattak volna számára társasággal, el kellett fogadnia, hogy önmagával szemben őszintének kell lennie: most sem tétovázott elismerni, hogy a mellkasában érezhető egy-egy dobbanás nem más, mint félelem. Lassan állt fel az asztal mellől és a gerinc folyosóján végigkapaszkodva a zsilipek felé indult, hogy előkészítse a „partraszállást”.

Alvás után indult el. Ereszkedés közben egy a hold felszínén tátongó óriási kráterre lett figyelmes, majd ahogy egyre közelebb jutott, a kráter közepén lassan egy város mesterséges körvonalai jelentek meg előtte – ő legalábbis ennek tudta beazonosítani a kékes por alatt pihenő óriási tárgyak rajzolatát. A város szélén három gigantikus henger hevert a felszínen, egymás mellett és mögöttük a felszínt borító por kékes színe egy-egy végtelen-hosszú sávban feketére és szürkére változott. Agya rejtett zugaiban elkezdett érlelődni egy gondolat, amit először saját magának sem akart elhinni. A komp felső ablakából a parkolópályán távolodó Argora sandított, hogy saját hajóját hasonlítsa össze a lenti dimenziókkal, majd újra lefelé kémlelt. Agya lassan egy hatalmas katasztrófa képét rakta össze; „nem történhetett másképp,” gondolta „ezek a tárgyak mérföldeken át szétszóródó mintát mutatnak, ezek nem épületek, hanem valamilyen irdatlan méretű jármű szanaszét heverő elemei; a kráter pedig akkor keletkezhetett, amikor az a jármű a csillagok közül idezuhant”. Kíváncsiságán újra erőt vett a félelem. Hogy megnyugtassa magát, elkezdte újra végigellenőrizni a Lynx funkcióit, amit addig a térdén keresztbe fektetve tartott. Szerette ezt a fegyvert, érintésére visszatért elszántsága. Hasán manuális szabályzásra kapcsolta át a ruhája alatti vázban dolgozó szervómotorok alapnyomását: nem tudhatta, hogy odalent milyen gravitáció fogadja és nem akart meglepetéseket. Most, hogy a hajó többi utasa már – így, vagy úgy – elhagyta őt, csak a saját előrelátására számíthatott… azon túl pedig a szerencséjére. Bár, már azt is tényként kezelte, hogy ennyi ismeretlen faktor között vajmi kevés esélye van arra, hogy újabb húsz év múlva viszontlássa azt a meleg színekben úszó nappalit és azt a fotelt, ahol annyit álmodott erről az utazásról. A komp lágy huppanással fogott talajt. VH1132B40 a rámpa zöld gombjához cammogott, jobbal előre tartotta a Lynx-et, sóhajtott és bal mutatóujjának egyetlen nyomásával lenyitotta a rámpát. Remegést érzett, a saját térdei remegését; érezte, hogy a ruha centis szigetelése alatt izzad a tenyere és fázik a mutatóujja. Kicsit engedett ujjai szorításán, mert attól tartott, hogy idegességében hiába süti el majd a fegyvert: „ez a ravasz minden meghúzással közelebb vihet az otthonhoz… kár lenne butaságokra fecsérelnem a tölteteit” gondolta. Három percig állt a komp nyitott kijáratában, aztán összeszedte bátorságát és ballal előrelépett.

Egy órája baktatott a kráterben a csillaghajó roncsai között, amikor elkezdtek körülötte sűrűsödni az össze-vissza horpadt, feketére égett és fehérre fagyott elemek. A dirib-darabok görbe falakká, a görbe falak pedig csövekké álltak össze; végül egy nagyobb, félig leszakadt tetejű irányítóban találta magát. Képes volt beazonosítani az egyes állomásokat, de különös volt számára, hogy az állomásokon dolgozó … még gondolatban is csak nagyon nehezen bökte ki és biztos volt abban, hogy téved, amikor ezt a szót használja … szóval azok az „emberek” láthatóan nem függőleges helyzetben foglalták el helyeiket. A körben lévő csupasz, törött konzolok a katasztrófa előtt nyilván az irányításra, vagy ellenőrzésre szolgáló eszközöket, képernyőket, vagy efféléket tarthattak és minden irányból körbevették az állomásokat, mintha felhasználóik nem a fej-kar-törzs-láb függőleges testfelépítéssel bírnának.

Újra izzadni kezdett, ezúttal a hátán, de nem akart a ruha hőszabályzójával bíbelődni, mert tudta, hogy nem azzal van a baj és azt is tudta, hogy ha most rossz felé figyel, pillanatokon belül szomorú véget érhet utazása. Valahol távol recsegni kezdett a hajó óriás teste és a hang lassan közeledett. Maga elé emelte legkedvesebb barátját, a Lynx-et és lassan körbefordult. Soha életében nem látott még mást, csak embert, de ami most közeledett, annak valami … vagy valaki másnak kellett lennie.

VH1132B40 elhatározta, hogy ha épségben visszajut az Argora, főz magának egy kávét.

VM / 2016.01.09. / Vác

újévi rejtvény

Azok a rejtvények a legérdekesebbek, amiket első látásra megoldhatatlannak látsz. Szerencsés esetben az ember sokszor találkozik ilyennel… de ez így nem is igaz, mert az ember eleve sokszor találkozik ilyennel és a szerencsés eset az, amikor elég időt tölt el velük ahhoz, hogy megoldást találjon rájuk. Ehhez viszont arra van szükség, hogy megállítsd az agyadban folyamatosan ott kavargó rohanást, de ez lehetetlen (lehetetlen?). Mert van a munkahely, van a család, van a gyerek, vannak a szülők, vannak a barátok (vannak?), vagyis van egy csomó egyszerű, de időt igénylő feladat, amit vagy a környezeted rótt rád, vagy saját magad vállaltad be, ami miatt talán már vered (vernéd) a falba a fejed, de inkább komoly ábrázatot öltesz magadra és folytatod: azaz tovább araszolsz a dugóban félúton az óvoda és a munkahelyed között, tovább rágod a kefét az irodában, mégsem kapcsolod ki a mobiltelefonodat és ezen a napon sem mondod meg „annak a hülyének” (bárki is legyen az), hogy mi a véleményed róla. Ez utóbbiban egyébként talán még az az előny sincs meg, hogy ő sem mondja meg a véleményét rólad, mert lehet, hogy megmondja. Tehát folytatod, mégpedig azért, mert így senki sem fog rád úgy nézni, ahogyan nem szeretnéd. Itt azért tegyük hozzá, hogy, ha valaki nyitott füllel jár bármilyen forgalmas helyen, a beszélgetések nagyon komoly százalékában van arról szó, hogy valaki mit hitt vagy mit fog hinni valaki másról, ami arra enged következtetni, hogy a taposómalom folytatása egyáltalán nem garantálja, hogy nem fognak úgy nézni rád, mint egy darab szarra (legalábbis, hogy nem fogod úgy érezni…) … sőt…. Tehát folytatod és másnap is ugyanabban a „mókuskerékben” találod magad. Napod egy pontján rádöbbensz (már megint), hogy hiábavaló mindaz, amit teszel, mert állandóan ugyanazokba az akadályokba ütközöl. Ekkor azt mondod magadban, hogy „nem adom fel”. Hadd kérdezzem itt meg: pontosan mit is „nem adsz fel” ? Ekkor azt „nem adod fel”, hogy megmutasd a környezetednek, hogy te is el tudod látni azokat a feladatokat, melyeket mindenki más el tud látni, vagyis semmilyen különleges képességet nem igényelnek. Azt „nem adod fel” ilyenkor, hogy bebizonyítsd önmagadnak, hogy te sem vagy hülyébb a sokéves átlagnál és ezt egy esetleges dicséret formájában hitelesen visszaigazolja neked az a hülye, akinek néhány sorral feljebb nem mondtad meg, hogy mit gondolsz róla.

… és akkor boldog vagy… (boldog vagy?)

VM / 2016.01.01. / Vác