pillanat

Hajnalban, amikor a nap már majdnem felért a horizontra, van egy pillanat, amikor a város templomtornyai már fényben fürödnek, de maga a város még sötétben van – ez legfeljebb két percig tart és ekkor a szemlélőnek olyan érzése támad, hogy a tornyokat alulról világítják, pedig nem így van. Azután az egész nyugati égboltot elönti a fény.

Volt egyszer egy munkahely, ahol egy tavasszal olyan személyi változások következtek be, hogy az egyik üzletág alkalmazottai közül kettő – akik szemben a többi dolgozóval nem léptek ki a cégtől – egyedül maradt az épület leghátsó irodájában. Ők idejük bizonyos részét az iroda ablakában, a szomszéd épület udvarán csavargó macskák szemlélésével tudták tölteni. Egyikük sem panaszkodott erre az állapotra, ami egyébként mindössze két hónapig tartott. A kettő közül az egyik ma is örül annak, hogy ez az állapot „legalább volt”.

Ha mondjuk Tatabányán, vagy Székesfehérváron dolgozol és csak hétvégékre, azaz csütörtök, vagy péntek délutánonként utazol haza, akkor a hétvége első és legkellemesebb nyugodt pillanatai az autópályán érnek. Csak repülsz a belső sávban, a tükörből még látod az alkonyat fényeit, előtted pedig először csak a hátsó helyzetjelzők piros erdeje vágtat veled együtt Budaörs felé, majd negyed óra múlva egy jobb kanyar után feltűnik a közös szakasz héliumfénybe merülő beton-ikertestje. Én ezt a helyet úgy szoktam nevezni: Budaörs űrkikötő.

Amikor leesik a hó, először minden szörnyen csendes lesz a városban, mert a hó minden hangot tompít. A kerekek fehér párnán járnak és a járókelők beszélgetése is máshogy visszhangzik mindenről – olyankor nagyon mély a csend. Azután jönnek a járda kövén csikorduló lapátok és néhány óra múlva felolvad az úttest hava is és a kerekek zaja egy egyszerű novemberi esős naphoz hasonlít már. De a hó utáni csend nagyon szép.

Ezek mind csak pillanatok, amiket észre kell venned, mert máskülönben elszöknek és azon kapod magad, hogy … éves vagy és semmi sem történt veled.

VM / 2015.12.30. / Vác

40+

Használati utasítás: mivel az egyes szám első személyben írt szöveg az olvasó szemében nagyképűnek tűnhet, „egy ismerősöm” kitalálta, hogy olyan helyzetekben, amikor mégis így szeretnénk írni, írjunk magunkról úgy, hogy „van egy ismerősöm, aki…”. Így „ő”-vé degradálódik az „én” és a történet rögtön emészthetőbbé válik.

… tehát …

40+

Van egy ismerősöm, aki már lassan öt éve tapossa ezt az utat és kutat azokban a kérdéserkben, amik a fenti életkor elhagyásával törvényszerűen felmerülnek az emberben. Ő a problémák megoldását mindig azzal kezdi, hogy legelőször megpróbálja megérteni őket – itt biztosan sokan elmosolyodnak, pedig gondoljunk csak arra, hogy véletlenszerűen kiválasztott száz emberből hányan fordulnak az ismerőseikhez, vagy valamilyen vallási csoporthoz, ha bármilyen, mondjuk a reggeli vizelésnél bonyolultabb kérdéssel találkoznak mindennapjaikban. A többség. Ismerősöm szerint ezek az emberek (százból durván kilencvenen) elfordulnak bármilyen probléma megértésétől, ők azt fogják gondolkodás nélkül tenni, amit mindenki más. Nem így hősünk, aki a többség által kínált válaszokat komoly kritikával kezeli. Neki azért sem felelnek meg feltétlenül a fenti úton született válaszok, mert ő úgy látja, hogy az „előírt” és dogmatikusan kántált életelveket senki sem veszi komolyan. Miért fogadná el akkor ő ezeket a válaszokat. Tehát számára egyetlen kiút marad: megérteni a problémát.

A probléma pedig a következő: „Negyvennégy éves vagyok, voltak céljaim, de elveszítettem őket: vagy azért, mert megvalósultak, vagy mert kilátástalan a megvalósításuk, vagy mert egyszerűen nem érdekelnek már. Viszont van még hátra legalább húsz év (de remélem akár másik negyven is) és nemigen tudom, hogy merre lépjek tovább, hiszen a régi célok így nem léteznek többé”. Itt jön lehetséges válaszként a képbe a vallásos maszlag, de annyira kétszínű és megalkuvó még ez az ateistának tartott ismerősöm is van, hogy erről semmit se nyilatkozzon, egyszerűen azért, mert van egy jóbarátja, aki az előbb említett népszerű utat követi és ismerősöm nem akarja sem vérig sérteni őt, sem vitába keveredni vele. Mindkettejük dícséretére legyen itt megjegyezve, hogy ők mindennek ellenére továbbra is jóbarátok. De annyit azért szükséges elmondanom, hogy ismerősömnek ez az út nem felel meg.

Vagyis marad a kérdés: „merre tovább ?”

Merre tovább akkor, amikor ültél már fényes autóban, jártál már az összes bevásárlóközpontban, láttál már nőt meztelenül (nők esetében férfit), jártál már külföldön és meséltél is erről irigykedő munkatársaidnak, utaztál már száztizennégynél gyorsabban az autópálya belső sávjában, építettél már nagyobb nappalit a szomszédénál, rúgtál már ki valakit és téged is rúgtak ki mások (többen is), játszottad már a világpolgárt a repülőterek üzleteiben, tudod, hogyan kell menni az Eiffel toronyhoz, vagy a Grafton Street-re, tudod, mit kell mondani egy állásinterjún ahhoz, hogy visszahívjanak, vagy ahhoz, hogy semmiképpen se hívjanak vissza, le tudod baszni a főnöködet…

…azaz, harmadszor is: merre tovább ?

Ismerősöm válasza egyszerű: ezeket el kell mondanod. A gondolataidat valahogy a világ tudtára kell hoznod, mert máskülönben állandóan ott fognak feszülni benned.

Erre pedig már évszázadok óta egyetlen igazi megoldás van: írd le.

Lehetőleg olyan helyen, ahol olvassák is.

Meglásd, megkönnyebbülsz. És így már célod is lesz, mert később majd újra írni akarsz és ez a cél – végre – nem függ majd feltétlenül össze az anyagi javakkal, vagy hatalommal. Épp emiatt válhat valódi, valóban értékes hatalommá – úgy, hogy nem is akarod, egyszer csak lesz.

VM / 2015.12.25. / Vác

nincs baj, csak elegem van

teljesen hétköznapi munkahelyi problémáim vannak, de az igazságérzetem – vagy ki tudja mim – nem engedi, hogy túllépjek rajtuk.

a helyzet – mint mondtam – hétköznapi: van valaki, akit a fejem fölé tettek és én úgy érzem, hogy ezért semmit nem tett le az asztalra, azon kívül, hogy fényesre nyalja a seggeket – azokét, aki számít – és hogy két éve szült egy gyereket.

ezt pedig egyszerűen képtelen vagyok más úton megoldani, ezért még az előléptetés napján (16.-án) bejelentettem a főnökömnek – aki a cég tulajdonosa is egyben –, hogy január 31.-ével elhagyom a cégét. az indokok között elmondtam neki mindent, amit gondoltam, a következő kifejezéseket használva: „egyetlen önálló gondolata nincs”, „hülye”, „igazságtalan”, „elszomorító”.

aznap korábban mentem el, másnap pedig később mentem be és nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy valami baj van nálam, de persze jó falusi álszent aggódás gyanánt mindenki rögtön valamely közeli rokonom egészségügyi problémájára gondolt, azaz mindenki olyan arcot vágott, amilyent ilyen szövegkörnyezetben kell, azaz valójában mindenki hatalmas ívben szart mindent lefelé.

volt még egy hosszú beszélgetésünk, ahol újra világossá tettem, hogy mi a problémám – ezúttal a cégvezetőt is bevonva (nem ugyanaz a személy, az előléptetett egyébként az ő protezsáltja) –, aminek a végén átszellemült és együttérző arckifejezéssel elmondták, hogy erre találunk megoldást és kértek, hogy pihenjem ki magam.

én nem vagyok fáradt; sok munkahelyem volt már és tudom, hogy ebbe mindenhol belebotolhatok, hiszen félős emberek mindenhol vannak és ők mindig „a könnyebb utat fogják választani”, úgy, mint az elektromos áram: nem az egyeneset, hanem ahol nincs ellenállás.

csak természetesen foglalkoztat, hogy megint el kell mennem valahonnan, megint fogyni fog a pénzem, megint botcsinálta hazudozók fognak mindenfélét állítani nekem a felkínált munkahelyekről, nekem pedig megint azokat a pontokat kell kutatnom a mondókájukban, ahol nem mondanak igazat, el fogják mondani ünnepélyesen, hogy „miklós, önt választottuk” és nekem néhány nap múlva megint fel kell majd állnom, amikor kiderülnek a hazugságok, az elhallgatott dolgok, és ezeket nem aljas külföldiek követik majd el, hanem dicső honfitársaink.

csak egyetlen példát mondok nektek: én – remélem ez még nem bűn ebben az országban – folyékonyan beszélek franciául. néhány éve egy magyar vállalkozó csoportvezetői munkát ajánlott egy ottani erőműben. magyar karbantartók munkáját kellett volna segítenem a nyelvtudásommal. nekem az lett gyanús, hogy a magyar vállalkozó nem mondta, milyen erőműről van szó és azért lett gyanús, mert tudtam, hogy sehol nincsenek jelen olyan nagy százalékban az atomerőművek, mint Franciaországban és azt is tudom, hogy sokan kifejezetten félnek – szerintem joggal, én is ilyen vagyok – a sugárzás által okozott láthatatlan veszélytől. én egy beszélgetésünk közben közbeszúrtam a kérdést, hogy „milyen erőműről van szó”. azt a választ kaptam, hogy „most nem emlékszem a hely nevére, de egy épülő atomerőmű, ami még nem működik” és külön megnyomta nekem az épülő és a nem működik szavakat. miután elváltunk, én hazamentem és leültem az internet elé: egy órai keresgélés után sem találtam semmilyen utalást arra, hogy lett volna az országban akkor bármilyen épülő atomerőmű.

ezért undorodom már az egésztől.

hangsúlyozom: az én tapasztalataimban nem a „zsivány külföldiek” szoktak hazudni, hanem hős honfitársaink.

ennyi: szeretem ezt az országot, már többször elhagyhattam volna, de sohasem tettem, mert itt születtem és ide köt a sorsom, de gyűlölöm a képmutatást.

VM / 2015.12.20.

szőnyegtündér

   Borzár sokáig csavargott az áruházban, mert ezúttal nem egy előre eldöntött célért érkezett, hanem egyszerűen csak belépett az utcáról hogy valahogyan elköltsön ötvenkilencezer forintot. Azért ennyit, mert ennyi volt az év végére kapott jutalma, amit ő is – összes kollégájával együtt – aznap kapott meg attól állami intézménytől, ahol állása volt. Lassan bolyongott a polcok között, figyelmesen szemügyre vette a legeldugottabb zugokat is, mert semmilyen érdekes cikkről nem akart lemaradni. Így járt osztályról osztályra, míg végül – háromnegyed óra elteltével – a „lakáskultúra” felirat alá nem ért. A feliratból persze semmit sem fogott fel – ismerjük el, hogy egyikünk sem olvasgatja ezeket –, de kénytelen volt megtorpanni a polcok közötti tér végét lezáró falra felakasztott, hatalmas, vörös, kék és okker színű szőnyeg láttán. Legelőször azt sem tudta, hogy szőnyeg, nem is oda nézett, hanem csak ballagott a sorok előtt és a közelgő otthoni ebédre gondolt, amikor – az egyébként szürke építőanyag-áruház egyhangúságát szilánkokra zúzva – látóterének legszéléről hirtelen valami nagy, meleg és színes inger robbant be tudatába, az a szőnyeg.

Három percig állt ott, egyhelyben. A szimmetrikus kék és sárga minták elöntötték tudatát és ezzel az ebéd gondolatát agya legrejtettebb zugaiba száműzték. A harmadik perc végére Borzár számára nem létezett más, mint a puha, vörös szőrszálak sokasága és a beleszőtt csíkok harmóniája. Lassan elindult a két polc között és ahogy a szőnyeg felé közeledett, az óriás színkavalkád minden lépésével duplájára nőtt, kiterült előtte és neki már nem kellett mást tennie, mint önkívületében bokáig gázolni egy immár végtelenre nőtt, puha, piros és barna fűtengerben egy távoli valószínűtlen kék horizont felé.

A nap sárgára festette az eget a szőnyeg felett; Borzár hirtelen gondolattól vezérelve ledobta cipőit és mezítláb gyalogolt tovább a meleg pázsiton. Bal oldalon, tőle nagyon messze, okker csíkok kísérték útját végestelen végig, amíg csak szeme ellátott.

„A horizont felé tartasz, úgy látom” jegyezte meg egy nő hangja a közvetlen közelében, de Borzár hiába forgatta fejét, senkit sem látott maga körül. Rekedtes, cigaretta marta hang volt és Borzár még egy dohányos nő szagát is érezni vélte maga körül: a cigarettás lehelletnek és az illatszereknek egyfajta egyvelegét. De közel s távol csak a hatalmas földgolyóvá görbült, végtelenre nyúlt szőnyeg enyhe szellőtől remegő, színes mintát rajzoló szálai vették körül. Már nem emlékezett arra, hogy hogyan került át ebbe a másik világba, többé nem volt számára sem áruház, sem utca, sem év vége, sem ötvenkilencezer forint, csak a talpa alatt hömpölygő végtelen színes szőrtömeg, a sárga ég és a kék horizont. Már a hangot is elfelejtette volna, de az újra megszólította: „ha nem válaszolsz, sohasem fogsz látni, én csak annak vagyok látható, aki észrevesz”. Borzár elhatározta, hogy nem válaszol, mert laposnak érezte a mesékből jól ismert „ki vagy ?” kérdést, amire jól tudta, hogy „a szőnyegtündér” lett volna a válasz és a válasszal együtt nyilvánvalóan megjelent volna előtte egy álomszép kreol nő olyan ruhában, ami viselőjének csípőjét és hasát is szabadon hagyja és ettől Borzár most viszolygott, mert egyszerűen nem volt kedve semmilyen társasághoz itt, a varázsszőnyeg okker mintáinak mentén véletlenül nyakába zuhant alkotói magányában. „Nem a szőnyegtündér vagyok” suttogta fülébe a dohányos hang makacs gazdája. „Akkor ki vagy” kérdezte dühösen Borzár és azonnal saját szájára csapott tenyerével, mintha ezzel semmissé tehetné elhamarkodott kérdését. „Fordulj ide és meglátod” szólt a kacagásba hajló válasz ezúttal Borzár mögül. Megfordult, de semmit sem látott csak ugyanazt az üres végtelent, amit az összes többi irányban. „Semmit sem látok” mondta szinte azonnal és máris sarkon fordult volna, mintha a kék horizonton valami halaszthatatlanul sürgős dolga lenne, de a nő suttogó hangja megálljt parancsolt neki: „csak figyelj…”

Különös szél kezdett fújni Borzár lábai körül; különös szél, ami végigrohant a szőnyeg vörös felületén és felborzolta szálait. Minden szál más irányban hajlott, a vörös és barna pázsit lassan emelkedni kezdett és egy perc múlva Borzár előtt embermagasságú hullámmá nőtt, a szálakat pedig úgy fésülte a fuvallat, hogy azok egy álomszép kreol nő mintáját rajzolták meg, akinek csípőjét és hasát meztelenül hagyta ruhája. De Borzár meglepődött, mert ez a ruha nem olyan volt, mint amit az ember a mesefilmekben lát, hanem olyan, amilyenekkel nyaranként a Józsefvárosban találkozhat: farmernadrág és kinőtt, összement tréningfelső, aminek gazdája egyszer levágta az ujjait és most szabadon mutogatta annak formás barna vállát (…a tréningfelső zipzárját bízzuk a férfiolvasók képzeletére). Színeket a sárga égboltról sütő nap öntött a lassan tökéletes formát öltő cigánylány képébe és ezek olyan élethű színek voltak, hogy Borzár teljesen természetesnek vette, amikor a lány immár hús-vér valójában odalépett hozzá és megszólalt: „átráztalak, mégis a szőnyegtündér vagyok… de nem én tehetek arról, hogy ti férfiak olyan hiszékenyek vagytok…”

„Most mit csináljunk ?” kérdezte a személyiségét ezúttal felvállaló hazudós szőnyegtündér és nagy fekete szemeivel sokáig nézte Borzár arcát. Ő érezte, hogy ettől a tekintettől szíve és az összes többi belső szerve előbb-utóbb apró cseppekre fog olvadni és lefolyik a bokájába, ahol végül olyan súllyá áll majd össze, hogy rövidesen nemhogy lépni, de egyáltalán mozdulni sem lesz képes. „Induljunk” nyögte ki csaknem teljesen lebénult állkapcsai között. Megkönnyebbült amikor konstatálta, hogy felemeli a bal lábát, előre lendíti azt, majd ugyanezt megismétli a jobbal. „Ezek szerint még képes vagyok járni” gondolta és színlelt hanyagsággal újra ugyanazt a szót vetette a szőnyegtündér felé: „Induljunk”, és így is tett – három lépést. „Arra semmi sincs” vágta rá ugyanolyan hanyagul a lány, farzsebéből öngyújtót és egy doboz cigarettát vett elő. Kivett egy szálat, gyors mozdulattal meggyújtotta úgy, hogy az első slukk után épp a visszatérő Borzár arcába fújhatta ki a füstöt. „Ezt ne csináld” mondta köhögve és a dühtől remegve Borzár, de a fekete szemekben bújkáló huncut mosoly nem azt mutatta, hogy Őnemtörődömsége egy percre is abba akarná hagyni a froclizást. „Miért ne ?” kérdezte a lány és nem mulasztotta el a következő adag füstöt is Borzár szemébe fújni. „Mmmert, …. mmmeert…. elfelejted, hogy egy szőnyegen vagyunk… igen, tönkreteszed a szőnyeget…” mondta remegő hangon Borzár. „Á, értem, meglehet, igazad van..” válaszolta a lány, de ugyanakkor jobb kezét maga mellé eresztve ujjával megpöckölte a cigarettát és hagyta, hogy a hamu egyenesen  vörös szálak közé essen. „… te pedig elfelejted, hogy én a szőnyegtündér vagyok, ami azt jelenti, hogy nekem itt mindent szabad. Te csak egy vándor vagy, aki – ki tudja miért – ma éppen erre járt, rövidesen eltűnsz majd a horizonton és soha többé nem térsz vissza. Én viszont itt maradok, én gondoskodom a rendről és a tisztaságról és te magad is láthatod, hogy ennek itt nincs híja.” Borzár nem szólt, mert nem jutott eszébe semmilyen ideillő frappáns mondat, inkább férfiúi hiúságában sértve a távolba nézett, arra, ahol a szőnyeg messzi okker csíkjai összeolvadtak az égbolt mélysárga tónusaival. „Na induljunk” adta ki a frissen lopott vezényszót a szőnyegtündér és elhajította a cigarettát, majd elindult abba az irányba, amerre Borzár tíz perccel ezelőtti önfeledt magányában eleve tartott. Erre a mozdulatra Borzár szervezete dobpergés-szerű pulzussal reagált; ő maga odaugrott, ahová az égő cigaretta repült, gyorsan letérdelt és elkezdett kutatni a szőnyeg vörös és barna szálai között, de semmit sem talált – a cigaretta egyszerűen eltűnt, mintha sose lett volna. Felnézett, maga elé meredt, mert nem értette, ami körülötte történik. „Ki vagy te ?” kiabálta Borzár és a lány felé fordult, de szava elakadt és összes bosszúálló gondolatát kiszorította fejéből a meghökkenés: a szőnyegtündér sehol sem volt, épp ugyanúgy eltűnt, ahogy az elhajított csikk. Borzár combizmai hirtelen megfeszültek, hogy a következő pillanatban felugorjon és előkerítse valahonnan ezt a szemtelen, nagyszájú és jóalakú látomást, de ez a pillanat nem jött el, mert Borzár rájött, hogy semmi értelme a végtelenbe nyúló óriásszőnyeg tökéletesen sík felületén bármerre bármit is keresni. Ami itt volt, az a szeme előtt volt. És itt semmi és senki sem volt. Inkább maga mögé támasztotta karjait, hátradőlt és gondolataiba merülve ücsörgött a szőnyegen. Súlya tenyere alatt szétnyomta a szálakat és lassan megérezte a durva alapszövet szálait. Észre sem vette, hogy a kezei és feneke alatti felület lassan süppedni kezd. Karja már csaknem könyékig mélyedt a vörös szőrök között, mire feleszmélt. Hirtelen lökött magán egyet, hogy kiugorjon a körülötte keletkezett gödörből, de ez sem úgy sült el, ahogy képzelte: először kezei, majd feneke alatt engedtek el a szövet szálai, a szőnyeg mindkét helyen szétrepedt, majd a két résből egyetlen hatalmas luk keletkezett, Borzár kiesett rajta és zuhanni kezdett egy valószínűtlenül mélyen lévő felszín felé. Fél perc is eltelhetett, mire képes volt megkülönböztetni épületeket az odalenti világból. Megismerte az áruházat és az utcát, ahonnan oda másfél órával korábban belépett. Az épület teteje rohamosan közeledett felé. Nem kerülhette el az ütközést, átszakította a tetőt, majd két polc közé, a földre hullt. Amikor felnézett, senkit sem talált maga körül, csak a polcokon túlról érkeztek hozzá zajok – olyan zajok, amilyeneket egy hóvégi péntek délután hall az ember, ha egy áruházban jár: bevásárló kocsik csörgése, futkosó gyerekek apró talpainak kopogása, a vásárlók köhögése, elfojtott beszélgetései egymással, amikor diszkréten összevesznek azon, hogy a kék, vagy a fehér vécéülőkét válasszák, végül pedig közös egyetértésben megveszik a rózsaszínűt, ami az összes közül a legdrágább, pénztárgépek távoli kattogása, kulcscsörgés, telefonok csipogása és a nagy fedett tér összes messzi és közeli hangja. Borzár lassan felállt. Semmi baja sem volt, leporolta ruháját és ugyanott folytatta délutánját, ahol alig egy órája abbahagyta: a falon lógó vörös szőnyeget bámulta elgondolkodva.

„Segíthetek” kérdezte egy rekedt hang a háta mögül és Borzár boldogan perdült meg, hogy végre vallatóra fogja azt a szemtelen és megdöbbentően vonzó kreol jelenséget, akinek legfrissebb kalandjait köszönhette. Csak egy piros mellényes eladót talált maga mögött, aki a hangon és női mivoltán túl semmilyen tulajdonságában nem hasonlított a szőnyegtündérhez. Borzár vigyora hirtelen udvarias mosollyá szelídült, egyet hátralépett, majd kis várakozás után megkérdezte az eladót, hogy mennyibe kerül a falra lógatott vörös-, barna-, kék- és okkerszínű szőnyeg. „Hatvennégyezer forint” hangzott a válasz, „… de mivel ez az utolsó darab, ezt kedvezménnyel adjuk. Várjon csak, megnézem…”. Borzár hagyta, hogy az eladó tegye a dolgát, ő maga pedig azon tűnődött, amit épp most mondott neki az eladó: „ez az utolsó darab”; vajon mi történt a többivel ? Ki vette meg ? Őket is meghülyítette az a bolond ?

„Szeretném elvinni” mondta Borzár az eladónak, meg sem várva a pontos árat. Az eladó mosolygott, Borzár pedig egész biztos volt abban, hogy mit fog most hallani tőle: „máris … egyébként ötvenkilencezer forintba kerül”.

VM / 2015.12.13. / Vác