dragon

   Ljubljana városát a monda szerint a görög mitológiából ismert Iaszón alapította – a Földközi tengerhez közeledve többször találkozhatunk hasonló történetekkel: Lisszabon például Odüsszeusznak köszönheti létét – persze szintén csak a mondák szerint.

   Iaszón az aranygyapjú visszaszerzéséért hajózótt el Iólkoszból Kolkhiszba, mert a gyapjú a gazdagságot és a hatalmat jelentette birtoklójának. Kolkhisz ókori királyság volt a Fekete tenger legkeletibb csücskében. Ott Aiétész király őriztette az értékes és mágikus irhát és Iaszónnak erőre, cselre, csábításra, de főleg Héra segítségére volt szüksége ahhoz, hogy megkaparinthassa azt. Hazafelé – a történetek egyik fele szerint – Iaszón nem a Márvány tengeren keresztül hajózott (így el tudta kerülni az üldözésére küldött hajókat), hanem a görög mondákból jól ismert fordulat szerint óriási kerülőúton az Ister (Duna) torkolata felé. Onnan kalandos – és főleg, az antik világ bizonyos pontokon hiányos földrajzi ismeretei miatt, alig ismert – úton jutott a szárazföldön át az Adriára, majd onnan tengeren, sok szigeten és megpróbáltatáson keresztül haza, Iólkoszba.

   Az a hely, amit ma Ljubljanának hívnak, Iaszón útjának a Fekete tenger és az Adria közötti szakaszába eshetett. Iaszón – a monda szerint – itt győzött le egy sárkányt, minek nyomán város is alapult: ez a város, amit a képeken láthattok.

Ljubljanához klikk a képre

VM / 2015.10.31. / Vác

köd

   Szeretek egy ködös októberi reggelen az ablaknál, a fűtőtest mellett ülni és lefelé, a fák lombjain át bámulni az úton elrohanó autókat. Szeretem végiggondolni az éppen elmúló hetet és azt mondani magamnak, hogy „milyen jó, hogy ezen a héten sem vesztem össze senkivel”. …nem volt ez mindig így. Persze, most meg ne mukkanjon az, aki soha életében nem veszett össze senkivel, mert távolról sem gondolom, hogy a benne emiatt tomboló önzés és félelem, amit ő a világ felé egyszerűen csak „jószívűségnek” állít be, helyes, vagy egészséges lenne. Van egy ismerősöm, aki úgy vezeti autóját a forgalomban, hogy „ha már úgyis ki kell fizetni bírságra azt a harminc – negyven ezer forintot évente, akkor legalább legyen miért”. Talán igaza van. Igen, tudom, elég kétszínű dolog egy író „tollából” ez a „talán”. Akkor fogalmazunk így, amikor valamiről meg vagyunk győződve, de tudjuk, hogy a társadalom azt sohasem fogja nyíltan elfogadni – olyankor azt írjuk „talán” és a szó után jól odamondogatunk annak az „aljas” társadalomnak, amiben mi is élünk. Igen, „mi” is, nem csak „azok”, akik persze nem olyanok, mint „mi”. Mármint „azok”, akik maguk is úgy gondolják, hogy „ők” nem olyanok, mint „mi”, de itt már mi leszünk az „azok”, akik szerintük nem jól csinálják. Nem, nem fogom elismerni, hogy belebonyolódtam ebbe a szövegbe, mert úgy érzem, hogy az embernek kutya kötelessége feszegetnie a saját határait, vagyis olyan dolgokkal próbálkoznia, melyek valószínűleg nem sikerülnek majd, hiszen a világ épp emiatt fejlődik – igaz, „talán” időnként visszafelé. Akik ezt nem próbálják meg – merő önzésből – azok gondolják, hogy ők „jószívűek”.

Szóval, szeretek egy csaknem novemberi reggelen ilyen dolgokon tűnődni és nézni, hogyan tűnik el észrevétlenül a fákról a köd.

VM / 2015.10.30. / Vác

underground

A párizsi metró a legromantikusabb a földalatti hálózatok közül – legalábbis azok közül, ahová e sorok írója idáig eljutott. Azért, mert bonyolult, mert az állomások feliratai itt-ott olyan neveket rejtenek magukban, melyekkel kamaszkori olvasmányainkban találkoztunk először, mert filmek szólnak róla, mert fő- és mellékszereplők arcaihoz köthető…. mert ha odalent jársz, hajlamos vagy azt motyogni magadban, hogy „… igen… egészen biztos, hogy ezen a helyen rázta le Lino Venturát Alain Delon a Szamurájban…”. És nem csak a legromantikusabb, hanem szörnyen nehéz is benne eligazodni. Hogy érezhessük, mennyire, itt van a mindannyiunk által ismert budapesti metró térképe:

és itt van azé, amiben Alain Delon úgy el tudott tűnni abban a bizonyos filmben, 1967-ben:

Ha az ember odakeveredik, a feladat első látásra egyszerűnek tűnhet: el kell jutni A-ból B-be. De tételezzük fel, hogy – mondjuk – kétszer át is kell szállnunk. Tehát, csukjuk be a szemünket és bökjünk rá a francia főváros egy pontjára a térképen, majd keressük meg a legközelebbi állomást. Legyen ez az állomás az egyszerűség kedvéért az Anvers, ami csak egy megállónyira van a jól ismert Pigalle-tól, ahol ma is lányok (… hölgyek…) combjai hívogatják a céges oktatásra érkező tehetséges balmazújvárosi mérnököt a bárok nyitott ajtaján keresztül. És mielőtt vaktában elvesznénk az alagutak útvesztőiben, nézzünk ki egy célt, ez pedig legyen a város ellenkező oldalán, a Szajnán túl lévő Maison Blanche – a név nekünk önmagában is kuriózum lehet, mert fehérházat jelent. Az Anverstől legokosabb, ha sétálunk egy megállót, mert így máris kevesebb vadidegen nevet kell megjegyeznünk. Keletnek sétálva eljutunk a Barbés Rochechouart-ig és le is mehetünk a föld alá, konkrétan a 4-es vonalhoz; ne tévesszük össze a 2-es vonal lejáratával, ami mindössze ötven méternyire fut és szintén Barbés Rochecouart-nak hívják (!!), mert az másfelé vinne el minket. Ebben úgy lehetünk a legbiztosabbak, ha megjegyezzük, hogy nem a Porte Dauphine vonalához kell leereszkednünk, hanem a Porte de Clgnancourt-éhoz (ezek végállomások). Ha ez megvan, akkor már csak ki kell vállasztani a Porte d’Orléans irányt, oda kell állni a peronra, megvárni a szerelvényt és felszállni rá. Utazás közben csak arra érdemes figyelnünk, hogy nehogy elmulasszuk a leszállást a Montparnasse Bienvenue állomáson – persze odáig még sok idő eltelik, hiszen ez a táv hosszabb, mintha Újpestről Kőbányára utaznánk, de éppen ezért nem fogunk már emlékezni rá, amikor negyed óra múlva bemondják. De tételezzük fel a legjobbakat: mondjuk, hogy emlékeztünk rá, mert végig ott szorongattuk markunkban a metrótérképet és azt magoltuk, hogy „Porte d’Orléans… Porte d’Orléans…” és ezért fölényes magabiztossággal leszálltunk a szerelvényről a megfelelő helyen és most ott állunk a jövő menő párizsiak között és tanácstalanul nézegetünk egy tőlünk néhány lépésre tanakodó japán családot. Megnyugszik rajtuk a tekintetünk és kellemes érzés fűti át lelkünk: az, hogy legalább ők sem tudják. Ekkor a japán apuka boldogan felkiált, fordít egyet a térképen, erre családja többi tagja is felkiált és határozott lépésekkel eltűnnek egy átjáró közelben tátongó szájában. Reménytelenül bámulunk utánuk és megakad tekintetünk az átjáró feletti táblán: az van rá írva, hogy Gare Montparnasse. No, éppen ezt kerestük és lám megtaláltuk és otthon már hagyjuk is ki a japán család szerepét, mondjuk majd azt, hogy „azonnal feltűnt a kijárat”. Induljunk el az alagútban – a párizsi metró egyik jellegzetessége, hogy a közeli vonalakat gyalogos alagutakkal kötötték össze, így nem kell felmászni a felszínre az átszálláshoz – szóval induljunk el rajta és meg se álljunk, amíg meg nem látjuk azt, hogy Nation. Ne is vegyük észre a vonal másik végállomásának a nevét – azt, hogy Charles de Gaulle Étoile – hiszen az úgyis a másik irányba vezetne minket. Nos, a forgatókönyv újra ugyanaz: peron, várakozni, felszállni és lesni, hogy Place d’Italie – csak a biztonság kedvéért: ez a Corvisart utáni megálló lesz J. Ha elértünk a Place d’Italie-ra és sikerült is ott leszállnunk, akkor ne is keressük már a VilleJuif Louis Aragon-t, hanem menjünk fel az utcára és sétáljunk le a Maison Blanche-ig – meglásd, így sokkal egyszerűbb lesz. Ha pedig odahaza valaki megkérdezi tőlünk, hogy „hogy na, boldogultál a városban ?”, akkor vessük oda félvállról, hogy „egész egyszerűen”.

VM / 2015.10.17. / Vác

macskakő

Va Mi és Csi Im, a két keleti bölcs, kiléptek a térre és alaposan szemügyre vették a délutáni utcát. Mögülük, a nyitott ajtón kitóduló kávészag és a csészék csörömpölése még egy utolsó, közös kísérletet tettek arra, hogy hőseinket visszacsalják a kávéház mélyére, de ők erre rá sem hederítettek, hanem máris elindultak a város nyugati kapuja felé. Nem sietősen, csak úgy, hogy még jusson idejük megvitatni mindazt, amit a kis belváros délután öt órakor mutatni tudott magából.

„Különös,” mondta Va Mi és egy pillanatra megállt egy emeleti ablakból kihulló cigarettacsikk előtt „amikor az ember vidéken jár, mindig csupa jót, kedveset és barátságosat tételez fel a hely lakóiról, holott ez távolról sincs így, ott is épp ugyanolyan emberek laknak, mint bárhol másutt: ők is épp ugyanannyira önzők … vagy jók, hazugok …. vagy őszinték, felelőtlenek ….vagy épp …” de nem fejezte be mondatát, hanem ehelyett rálépett a macskakövön füstölgő cigarettára. Csi Im eközben hátra fordult, mert egy zeneiskola hatalmas, nyikorgó tölgyfa kapuja mögül négy, vagy öt nevetgélő fiatal nő lépett ki az utcára. „… azért mindenhol vannak helyi jellegzetességek” tette hozzá bölcsen és képzeletben megpróbálta a kis csoport kezeiben lévő hangszereket odailleszteni gazdáik megfelelő testrészéhez. Va Mi is megfordult és a távolodók közül felfigyelt a zongoristára. Azért gondolta – talán tévesen –, hogy a hölgynek ez lehet a hangszere, mert az ő kezében semmi sem volt. Magas, légies teremtés volt, megdöbbentette őt a látvány szépsége, de inkább semmit sem szólt, mert Cs Im ezen a téren kifejezetten gyakorlatias megjegyzései mindig felbosszantották őt. Inkább az órájára nézett és annyit dörmögött az orra alatt, hogy „mindjárt indul a busz”. Erre Csi Im alig észrevehetően elmosolyodott, mert a témaváltásból azonnal megértette, hogy Va Minek tetszett a magas nő. Újra hátranézett, elgondolkodott, de inkább nem beszélt arról, ami eszébe jutott.

VM / 2015.10.09. / Szfv.

az utcazenész, aki jól játszott

   Ez az utcazenész több dologban különbözött más utcazenészektől. Ez az utcazenész idősebb volt, mint általában a többi. Ennek az utcazenésznek jól állt a kezében a gitár. Abban is különbözött, hogy soha életemben nem fotóztam még utcazenészt, de őt igen. Ez az ember olyan volt, hogy mögé tudtam képzelni a csavargással eltelt éveket. „Ő is a vécén szarik” – mondta egyszer Kovalcsik a Souléia hotel félemeleti lépcsőfordulójában, amikor egy hasonszőrű alakról meséltem neki, szerinte túl nagy rajongással – „és ő is lehúzza” – tette még hozzá nagy bölcsen, míg a kulcsait keresgélte a zsebében.

Ez az utcazenész úgy dörmögött a húrjai alá, hogy jó volt őt hallgatni. Felkonferálta a dalait, ugyan nem lehetett érteni, hogy mit mondott, de így legalább bármit bele lehetett érteni, én ezt tettem, de már elfelejtettem, hogy miket találtam ki.

Ritkán lehet őt ott látni, nekem nyáron tűnt fel utoljára. Vajon merre járt azóta ? Biztosan vándorolt: valahol lemászott egy teherautó fülkéjéből, még egyet intett a sofőrnek, gyalogolt pár mérföldet, beért egy térre, leült egy padra, vagy csak a szökőkút kövére és játszott; azután továbbállt és új helyeken új terekre érkezett, ott is játszott; másnap felszökött egy tehervagonra, ami ki tudja merre vitte tovább, ő a vagon lemezfalának vetette hátát, a félig nyitott ajtón a tájat bámulta és dalokat írt – inkább költött. Végül ki tudja, hol állt meg vele az a tehervagon, ő leugrott, megint gyalogolt egy kicsit, megint beért valahová, megint leült a kőre… és így teltek az órák, a napok, a szeptember. Most újra itt van és a saját krónikáját énekli úgy, hogy én nem értem, de ő láthatóan élvezi. Egy hét múlva pedig ott felszik majd egy pótkocsi platóján, el- elszenderedik, de minden zökkenőre felriad, mert nem akarja, hogy véletlenül rápakoljanak pár tonna takarmányt, mert az nem csak őt, de a hangszert is tönkretenné, ami nem csak a fulladás, de a hangszer miatt is az élete végét jelentené.

Persze mondhatjátok, hogy ez mind nem is igaz, de én úgy sem fogom elhinni nektek.

VM / 2015.10.03. / Szfv.