munka (Suzanne X.)

… hát, … sokáig gondolkodtam azon, hogy betegyem-e ide ezt a képet*. Végül úgy döntöttem, hogy kivágom belőle azt a részt, amiért valamikori munkaadóim felől esetleg szemrehányást kaphatnék és így beillesztem, lesz, ami lesz. A képen Jean-Marc** látható és épp ő az oka előbbi döntésemnek: a fotó annyira jól sikerült… már-már heroikus pózban mutatja be őt, hogy egyszerűen nem hagyhattam ki a történetből. Így viszont – ugye – csak jót mondhatok róla és ennek semmi akadálya, mert sok ilyen tulajdonsága is van.

Jean-Marc úgy dolgozik, mint egy tank. Általában az volt az érzésem, hogy ha mindenki elmenne az építkezésről, akkor egyedül is felépítené ezt az irdatlan tartályt, azzal a különbséggel, hogy akkor gyorsabban lenne kész. Jean-Marc nem csak tankként, de folyamatosan is dolgozik, reggel nyolctól – a szállodai reggeli miatt nem mentünk ki korábban – este hétig (szombaton is). És a folyamatosság, amit produkál, számomra azt bizonyítja, hogy valószínűleg álmában is a munkakezdésre koncentrál, hiszen soha sem áll meg azon töprengeni, hogy valamit így, vagy inkább úgy csináljon. Jean-Marc szervez… állandóan, és előre gondolkodik… állandóan; előfordult, hogy egy pizzériában, a harmadik falásnál mondta el, hogyan képzeli el hétfőn a kezdést… bár később a munkahelyen kívüli közös étkezések az én elszigetelődésre hajlamos karakterem miatt elmaradtak. Az előre gondolkodás miatt Jean-Marc soha sem tesz feleslegesen egyetlen lépést sem, mert az neki feleslegesen elpocsékolt időt – és végül, azt hiszem, pénzt – jelent. Jean-Marc szörnyen erős: én magam is sokat dolgoztam szakmunkásként, de többször előfordult, hogy ő egyetlen hanyag csuklómozdulattal lazított meg valamit, amin én már percek óta „remegtem”. Amikor elindult a homokban, vagy a munkagépek félméter mély keréknyomaiban, soha sem voltam képes utolérni őt, akkor sem ha ő még harminc kilónyi felszerelést cipelt a kezeiben. Egyszer valahol azt olvastam, hogy Nyugat-Európának abban az északi sávjában, ahol ő is él, az ember előtt lebegő feladat és az elvégzett munka az, ami az agyakban a vallást helyettesíti… valójában az maga a vallás. Nem ő volt az első ilyen ismerősöm.

VM / 2015.06.27. / Vác

*Jean-Marc nem tudta, hogy fotózom őt, a póz nem "belőtt", hanem természetes

**Írásaimban mindenkinek más nevet adtam

 

 

 

Solaris (Suzanne IX.)

   A miezyzdroje-i partot bárki egészen egyszerűen le tudná rajzolni: csak négy, vagy öt görbe vonalat, pár felhőfoszlányt és homokban hagyott lábnyomokat kellene a papírra firkantania hozzá. Ha ködben akarná ábrázolni mindezt, akkor még a rajzlap széléig sem kellene elhúznia ezeket a vonalakat. Nem tudom, hogy az év más szakaiban előfordul-e itt szélcsend, de októberben és novemberben én ilyet egyszer sem tapasztaltam, így – ahányszor csak lent jártam – a hullámok szakadatlanul símogatták a partot. Ez pedig olyan benyomást tesz az emberre, mintha a tenger élne, tudata, gondolatai lennének. Azt hiszem, ezt az érzést már nagyon sok író megfogalmazta, hogy ne távolodjunk el Lengyelországtól, Stanisław Lem például a Solarisban szült meg és írt le egy ilyen gondolkodó agy-óceánt. A regényben ez a bolygónyi méretű irdatlan intelligencia minden közelébe kerülő elme legvadabb álmait is kifürkészte és „valóra váltotta”, aminek egyébként a regény szereplői egyáltalán nem örültek, mert másnap reggel a „megvalósult álom” már az ágyuk mellett várta ébredésüket, majd állhatatos ragaszkodással és lerázhatatlanul követte őket mindenhová napjuk során. A Balti tenger biztosan nem ilyen tenger volt: én egy reggel sem találtam senkit a szállodai szobámban és a folyosókon sem találkoztam olyan arccal, aki korábbi álmaimból ismerős lett volna.

…. vagy csak nem aludtam elég közel a vízhez ?

VM / 2015.06.20. / Vác

 

impressionisme - (Suzanne VII.)

   Általában – ismerősök, munkatársak, barátok körében – úgy tapasztaltam, hogy valahol negyven fölött jön el az az idő, amikor az ember már megmozdulni sem igen akar. Szeretne végre beülni egy kellemes, barátságos kis irodába, onnan ki nem moccanni – legfeljebb egy-egy kávéra – és minden felelősséget meg feladatot egyszerűen továbbpasszolni valaki másnak. Egyáltalán nem akarom itt azt állítani, hogy én ebben különb lennék kortársaimnál, sőt, épp azért merült fel bennem a varsói repülőtéren ez a gondolat, mert nem szeretek magamnak hazudni. ….szerintem sokan megteszik …bár lehet, hogy ők sem szeretnek…. Egyébként másnak sem szeretek hazudni, talán pont emiatt találtam magam akkor, 2013 december hetedikén a Chopin-airport Sami Swoi nevű étterme előtt. Fent, az első mondatban rossz szót használtam: a „nem akar” (megmozdulni) helyett azt kellett volna írnom, hogy „nem szeretne” és hozzá kellett volna tennem, hogy „viszont kénytelen”. De most – akkor – éppen befejeződött valami, fogalmazzunk úgy, hogy egy rövid, de tartalmas fejezet és a hirtelen rámszakadt szabadság legkellemesebb pillanatait ízlelgettem. „Éphémère” – ez a szó annyit tesz, hogy „tiszavirág életű” és a XIX. század második felében az impresszionizmus jelszavává vált. Azt jelentette, hogy az akkor még nevet sem kapott új  festészeti irányzat művészei környezetük egy tűnékeny, gyorsan elmúló és soha vissza nem térő, egyébként általában hétköznapi pillanatát festették meg. Emiatt váltak az irányzat legláthatóbb jellemzőjévé azok a gyors ecsetvonások, amikből a képet közelről szemlélő talán ki sem találja, hogy mit ábrázolhat a mű, csak ha távolabb áll. Ott állva – a Sami Swoi étterem előtt – úgy éreztem, hogy az a pillanat is megérne egy ilyen festményt, mert az az elmeállapot csak nagyon ritkán keríti hatalmába az embert és olyankor is nagyon rövid ideig tart, mert pár nap múlva pillanatok alatt szertefoszlik az első munkában töltött nap reggelén: néhány hónappal korábban elutaztál otthonról, úgy érezted, hogy kockáztatsz, végül nem vesztettél semmin, mindenesetre minden nap újra és újra megtetted, amiről úgy érezted, hogy meg kell tenned, így nem tehetsz magadnak szemrehányást, mert soha, egyetlen pillanatra sem fordultál el önmagad elvárásai elől; most két pont között lebegsz, senki sem tudja, hogy pontosan hol; csak te tudod egyedül: egy étterem előtt ácsorogsz és perceken belül csülköt fogsz enni, pékné módra – lehet, hogy ezt odakint máshogy hívják, de a csülök, meg a hagymakarikák túl árulkodók ahhoz, hogy mást tételezz fel róluk.

VM / 2015.06.13. / Vác

cheveux noir (Suzanne VI.)

   Suzanne Guena* hollófekete hajú kreol nő volt. Amikor találkoztunk, még nem érte el a negyvenet, de már jócskán mögötte volt a harminc. Ennek ellenére időnként kifejezetten kislányos mozdulatai voltak. Ő már Franciaországban született, de mindkét szülője olasz volt, ezért különlegesen vonzódott mindenhez, amit Itáliához köthetett, annál is inkább, mert gyerekkorában, otthon állítólag nem volt szabad megszólalnia az anyanyelvén, hogy ezzel is a család új hazájának nyelvét tanulja gyorsabban. Nem tudom, hogyan keveredett egy gáztároló építkezésére Kelet-Európába, soha sem kérdeztem tőle – azt viszont tudom, hogy a magyarországi hiedelmekkel ellentétben ők, az európai országok mérnökei, technikusai is sokszor kényszerpályán mozognak. Korábban többel találkoztam, akiknek az egyetlen lehetőségük volt, hogy keletre jöjjenek. Ha nem jönnek, elvesztik a munkájukat és így a fizetésüket. Azt pedig ők sokkal jobban féltették, mint mi a miénket. Nem, nem azért, mert az a fizetés olyan nagy, hanem azért, mert egyáltalán van. Suzanne szemei barnák voltak – gesztenyebarnák – és valahogy mindig úgy éreztem, hogy mosolyognak rám. Különösen vonzónak találtam a mosoly közben a szeme sarkában előtűnő enyhe szarkalábakat, amit – úgy tudom – a nők inkább szeretnének eltitkolni. Persze az én véleményem elfogult, hiszen én mindent imádtam rajta. Át tudott szúrni azokkal a szemekkel és átölelni is tudott velük.

Ahogy korábban is írtam már, ez egy építkezés volt, természetesen rengeteg ott dolgozó férfival és csak kevés nővel. Ide mindenki messziről érkezett. Mindenki sejtheti és biztosan sokan tudják, hogy a kiküldetésben dolgozókban időnként túlteng a szexuális kalandok utáni vágy, hiszen ekkor – „végre” – távol lehetnek az otthontól. Én a magam részéről abban is biztos vagyok, hogy a később itthon mesélt történetek, huncut összekacsintások és vagány megjegyzések értékét legalább hárommal kell elosztanunk ahhoz, hogy valamennyire reális képet lássunk arról, mi is történt odakint … sőt. De ez talán nem is fontos. Én csak egy anyagvizsgáló segéd voltam ott, akinek olyan szerencséje volt, hogy az ebédeket Suzanne társaságában tölthettem, de természetesen nem én voltam ott egyedül és az ebédnek – bármilyen hosszú is volt – vége lett. Ezenkívül sokszor bekerültek a képbe az olasz kivitelező cég mérnökei… Az ismerőseim tudják rólam, hogy soha nem éreztem magam hátrányban azért, mert én nem ide, vagy oda születtem, de akkor egyszerűen igazságtalannak éreztem a helyzetem, mert minden tudtam lenni: udvarias, kedves, előzékeny, humoros, ápolt, vagy borostás… csak épp olasz mérnök nem... De ezért máris elnézést kérek mindenkitől, hiszen ők sem tehettek arról, hogy ők épp azok voltak. Pestiesen szólva: „így jártam”. Nem tudom leírni, hogy mennyire izgultam minden egyes reggel munkába menet és hogy ez az izgalom meddig fokozódott, mire elérkeztünk az ebédidőhöz. És azt sem, hogy mennyire boldog voltam, amikor ebéd után úgy érezhettem, hogy „talán” és mennyire el voltam keseredve, amikor úgy, hogy „esélytelen”.

Ezeket a feszültségeket csak egyetlen módon tudtam levezetni: írtam…

És vártam a másnap reggelt.

VM / 2015.06.06. / Vác

*ezt a nevet kitaláltam, Suzanne nem Suzanne és nem is Guena. Elég sok időt szoktam tölteni keresgéléssel, hogy lássam, hogy a kitalált neveim valószínűleg tényleg nem léteznek.