amiért élünk (Suzanne V.)

   Valamiért ez egy olyan időszak volt – néhány hónapról van csak szó –, amiből soha utána nem akartam kizökkenni. És most már azt hiszem, korábban is, egész életemben erre a pár hónapra vártam, amíg el nem érkeztek. Én sem tudtam – nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy körvonalakban sem volt elképzelésem arról, hogy mit akarok, de összességében nem tudtam, hogy mi az, amire gyakorlatilag tizenöt éves korom óta annyira várok. Egymást követő váratlan fordulatok, egymást követő ismerősök, akikkel olyan álmaim valósultak meg, amire korábban gondolni sem igen mertem, mert úgy éreztem, egyszerűen nem lehetséges. Itt senki se gondoljon olyan valóságtól szörnyen elrugaszkodott dolgokra, inkább első hallásra teljesen hétköznapiakra, mint: beszélgetni valakivel, úgy, hogy közben nem csörren meg percenként a telefonja, valakivel, akiről úgy érzem, hogy érdekli, amit mondok neki. Csavarogni a fővárosban, gondtalanul, és egy nemrég megesett gyönyörű történet emlékeit ízlelgetni magamban. Ácsorogni egy lépcsőház ajtaja előtt a Visegrádi utcában és tudni, hogy akire várok, már rég nem lakik ott és mégis várni. Fázni a kompon a sötétben, amíg átpöfög velem az Oderán és reszketni attól is, hogy vajon odaát, a városban, abban az étteremben mellé ülhetek-e majd, vajon lesz-e alkalmam átadni azt a kis ajándékot, amit neki készítettem és amit már egy hete ott szorongattam, óvtam papírzsebkendőkbe bugyolálva a zsebemben. Gyalogolni a Balti tenger partján a félig átázott homokban, novemberben, és a sirályoknak elmotyogni, ami idebent volt, ami azóta is itt bújkál bennem, valahol egész mélyen… mert soha sem voltam még olyan elkeseredett és olyan boldog, mint akkor, ott, a lengyel partokon. Pedig semmi sem történt; Suzanne-nak biztosan semmi sem volt, mert később itthonról levelet írtam neki – a világ legszebb levelét – és hívtam őt, hogy jöjjön, vagy írjon és mondja meg, hogy hova menjek és megyek bárhová… a Jupiter negyedik holdjára is, ha ő ott van, de semmit sem válaszolt. Pedig hidd el, nagyon vártam őt. Pedig hidd el, hogy huszadszor is újra írtam a címzést a huszadik borítékon, mert annyira izgatott voltam, hogy írni sem tudtam már. Pedig hidd el, hogy mielőtt postára adtam, a nyitott csomagtértető takarásában még egyszer, utoljára megcsókoltam azt a levelet, hogy egész biztosan célba érjen. Mert szerettem Suzanne-t. És itt elkezdhetném részletezni, hogy mennyire, de azt hiszem, azt igazán csak egyféle képpen lehet, arra pedig nincs szó. Ha mégis hallani szeretnéd, kérdezd meg a sirályokat Miedzyzdroje partjain, ők tudják, mennyire.

VM / 2015.05.19. / Szfv.

les yeux marrons (Suzanne IV.)

   Senki ne higgye, hogy van olyan ember, akinek nincs hányingere, nem kalapál a torkában a szíve és nem remeg keze-lába, amikor egy új munkahely felé tart a legelső ott töltött nap reggelén. Ha valaki mégis ezt állítja magáról, az hazudik. Sőt, ez az állapot még hónapokig, akár évekig is fennállhat. Én azt szoktam magamnak mondani, hogy a reggeli drukk csak akkor szűnik meg, amikor kilépés után a legutolsó papírt, igazolást és fillért is elboronáltuk az irodán. De most a történetnek még távolról sem volt vége, hanem éppen kezdődött.

   Jean-Marc és én előbb a teherporta előtt álltunk egy órát és ezalatt hol ide-, hol odaállva próbáltunk meg fedezéket keresni a szél és a szálló homok elől, amit a jövő-menő billencsek és munkagépek irdatlan kerekei folyamatosan az arcunkba kavartak. Azt mondták ki kell jönnie valakinek értünk, mert amíg nincs belépőkártyánk, csak kísérővel léphetünk be az építkezésre. Vártunk, valaki megjelent és azt mondta, hogy neki másfelé van dolga, de nemsokára visszajön és akkor felvesz minket; akkor ő eltűnt, mi pedig tovább vártunk. Végül – mivel az az ember sem került elő és telefonjaink ellenére sem jött értünk más – egyszerűen elindultunk egy közeli, konténerekből felépített irodaépület felé. Az őrök inkább elfordultak; örültek, hogy nem kell velünk tovább foglalkozniuk.

   Jean-Marc idősödő, vasmarkú, magának való ember volt. A hotelben együtt reggeliztünk, láthatóan élvezte a terülj-terülj asztalkám élményt, amit a svédasztal nyújtott: többször fölállt és percekig csavargott a saláták, felvágottak, hideg és meleg fogások között, hogy a végén újabb megrakott tányérral térjen vissza. Azt mondta, hogy a második házát építi, mert az előzőt ott kellett hagynia a feleségének, amikor elválltak. Gondoltam, Lengyelországban is emiatt volt ott, a kiküldetési pénz – vagy nevezze mindenki úgy, ahogy akarja – mindenkire csábítóan hat. Jean-Marcról azonnal lerítt a kétkezi munkából élő ember határozottsága és biztos voltam abban, hogy az időnként másodpercekre fellépő apró tétovaság, amit a szállodai elit környezet okozott benne, azonnal el fog tűnni, ha majd szerszámok, vaslemezek és hegesztések közé kerül. Reggeli után beültünk az autójába és a vidéki emberekre oly jellemző száguldás, majd rövid keresgélés után megérkeztünk az építkezésre. A nyaktörő tempó láttán arra gondoltam, Isten óvja őt (minket), amikor majd leesik az első hó.

   A konténerekből rakott irodaépületben újra várakoztunk, hol az egyik, hol a másik ajtó, vagy a kávégép, vagy egy sokadik iroda előtt. Madame Guena – így hívták azt a mérnököt, akivel találkoznunk kellett és akinek később folyamatosan referáltunk a munkánkról – mindig valahol előttünk járt. Különösnek tartottam a „madame”-ot, én úgy gondoltam, hogy ezeken a helyeken inkább az olyan emberek gyűlnek össze, akiknek még, vagy már, vagy éppen senkijük nincs. Jean-Marc és én egész biztosan ilyenek voltunk… Lassan, irodáról irodára követtük Guena asszony nyomát, mígnem egyszer, az egyik helyiségben a név hallatán felénk fordult egy fehér sisakot viselő törékeny nő és azt mondta „c’est moi”, majd rögtön korrigált is minket: „Mademoiselle Guena”.

Barna szemek, ez volt az első, amit észrevettem rajta.

 

VM / 2015.05.16. / Vác

avtocesta - (Suzanne III.)

forráshoz klikk a képre

   Álmomban, valamilyen kevert módon és kevert szereplőkkel ugyan, de az előző tavasz és nyár képei rohantak végig előttem. Legelőször Viktorral ültünk Ferihegyen és vártuk, hogy  a fejünk felett jelenjen meg a „boarding” felirat. Különösnek tartottam, hogy már akkor, a ferihegyi tranzitban ott állt előttünk egy olyan mosodai szerkezet, amilyeneket a következő két hétben Moszkvában javítottunk; sőt, mosónők, technikusok és értékesítők is álltak a gép mellett – mindenki a munkakörének megfelelő jelmezben – és ki dühösen csípőre tett kézzel, ki oroszul magyarázva és kezével gesztikulálva, ki pedig csak lebiggyesztett ajakkal maga elé bámulva adta tudtunkra, hogy a masina nem működik. Mi ezzel nemigen foglalkoztunk, hanem mi is csak magunk elé, a reptér kövezetére bámultunk és csendben arra gondoltunk, hogy mit csinálnánk otthon, ha nem a moszkvai gépre kellene felszállnunk perceken belül. Azután felkelt a nap, elkezdte melegíteni a hátamat, a mosodai gép elmosódott és lassan egy nagykanizsai benzinkút egyik töltőoszlopává formálódott át. Én a hatvankettedik liter kilencvenötös után visszaakasztottam rá a pisztolyt, az üzletben fizettem, beültem, indítottam és hagytam, hogy az autó felzabálja a megmaradt néhány hazai kilómétert. Átrohantunk Szlovénián, majd Olaszországon és mire Roquebrune-ben kiszálltam, este lett. A Földközi tenger felől vastag párafal úszott be a város utcáiba; ezt jól lehetett látni, ha kinéztem annak a pici, hegyoldalba vájt pincehelyiségnek az ablakán, amit szállásul kaptam. Törölközőt akasztottam a karomra és kicsoszogtam a mosdóba, kinyitottam a deszkaajtót, de megtorpantam, mert odabent a wc-csészén ott ült egy orosz mosónő és szomorúan közölte, hogy Moszkvában még mindig nem jó a gép. Én megpróbáltam elmagyarázni, hogy – bár sajnálom a helyzetét – nem tudok segíteni rajta. Erre ő mégszomorúbb lett, anyai mozdulattal megveregette az arcomat és elballagott, hogy keressen egy szerelőt. Én előbb elgondolkodtam, hogy itt a Cote d’Azur-ön vajon hol fog találni magának egy szerelőt, de elhessegettem az aggályaimat és beleültem egy vízzel teli fürdőkádba, amit a mosdóban találtam. Lassan besötétedett, hideg lett – hirtelen az a benyomásom támadt, hogy az évszak is megváltozott –, felkerekedett a szél és a puritán, deszkaajtós mosdó is átváltozott, mert a fala már vakítóan fehér csempe volt. Valahol egy közeli folyosóról emberek hangját hallottam, de semmit sem értettem belőle. Megpróbáltam kitalálni, hogy milyen nyelven beszélnek és végül arra jutottam, hogy talán lengyelül. Újra október 29. volt. Ébren voltam.

VM / 2015.05.09. / Vác

Szczecin (Suzanne II.)

   A taxis kivette kezemből a két táskát és berakta őket a csomagtérbe; amikor lecsapta a tetőt, mutatta, hogy üljek be vele az autóba. Valamit írt, megnyomott pár gombot, valamit beleszólt a rádióba és elindultunk. Úgy tűnt, csendben fog eltelni az út, mert nem értettük egymás nyelvét, a címet is csak egy papírlapon mutattam meg neki, ezt még otthon írtam fel magamnak előző nap. 2013 szeptember 29.-e volt, vasárnap este, valamivel nyolc után; kikanyarodtunk a szczecini repülőtérről és az autó egy percen belül nekilódult velünk az autópályának – tovább északnak, egyenesen bele a nagy fekete balti semmibe. Egy darabig figyeltem az érthetetlen útjelző táblákat, de lassan abbahagytam, mert feladtam a sok ismeretlen helységnév betűzését. Csak az út fehér csíkjait néztem, ahogy egytől egyig eltűnnek a gépháztető alatt.

   Megint elkezdődött valami és tudtam, hogy erről otthon mindenki azt fogja gondolni, hogy kaland, meg hogy szerencsés vagyok, mert világot látok, de ilyenkor az ember ezt nem érzi: nem érez mást, csak egy nagy ürességet a lelke helyén. Negyvenkét éves voltam és meg voltam győződve arról, hogy azért nem volt senkim, mert mindig mindenhonnan elutaztam, mindig másik munkahelyre kerültem – vagy küldtek, vagy egyszerűen csak felmondtam …vagy ők mondtak fel. De talán mindegy is, hogy miért, a tény az volt, hogy megint a világ vége felé tartottam, bele az őszbe és az ismeretlenbe és képtelen voltam kizárni a gondolataim közül, hogy ha így folytatom, a sors senkivel sem tud majd összeboronálni, hogy eltölthessem vele a hátra lévő negyven évemet.

   Miedzyzdroje egy tengerparti nyaralóhely, de szeptember végére már nem marad ott semmi, csak a szél, a tengerzúgás, meg az építőipari munkások. Utóbbiak azért, mert a történet idejében egy földgáztároló építése folyt pár kilométerrel nyugatabbra, az Odera torkolatában és a nyáron túristáktól zsúfolt kisváros szállodái ideális lakóhelyül szolgáltak a dolgozóknak. Én is emiatt kerültem ide, de úgy döntöttem, hogy az út alatt még nem foglalkozom az építkezéssel. A taxi kilenc körül futott be a főutcára, de a sofőr láthatóan nem találta, hogy a városban merre is kellene mennie, ezért felhívtam a szálloda portáját és odaadtam neki a mobilt, hogy beszéljék meg a portással az irányt. „Érthető” dünnyögtem magamnak, mikor a taxist végül útbaigazították és már a helyes úton döcögött velünk az autó, „erre a dűlőútra senki sem gondolt volna, én biztosan nem”. A dűlőút végén viszont el kellett ismernem, hogy a belga megbízó nem fukarkodott az elhelyezéssel. A szálloda öt épületből állt; amikor megkaptam a kulcsot, elballagtam a „D” épületig, fellifteztem az ötödikre, benyitottam az 504-es ajtón és felkapcsoltam a villanyt, egy negyven négyzetméteres lakásban találtam magam. Máskor, más helyen fele ekkora területen tízen laktunk. Körbesétáltam a lakást, felhívtam anyámat, küldtem egy üzenetet a főnökömnek, aztán felhívtam Jean-Marcot is – ő már rég ide ért, hiszen én még a Varsói átszállásra vártam, amikor neki már csak pár kilométer volt hátra – és megbeszéltük, hogy reggelinél találkozunk. Letettem a telefont és elindultam a fürdőszoba felé, de megtorpantam az átjáró falán lévő ajtónagyságú tükör előtt. Meglepődtem, mert egy kifejezetten vidám arc nézett belőle vissza rám. Az álla körül voltak már ősz szőrszálai, de a mosolya még egy kölyöké volt. „Mit vigyorogsz te fasz ?” kérdeztem tükörképemtől, de tudtam, hogy semmit sem fog válaszolni. Továbballagtam a fürdőszobába, vizet engedtem magamnak a kádba és két perc múlva beleültem. Szokás szerint elaludtam benne.

VM / 2015.05.02. / Vác