Móni földje II.

   Victor Hugo egészen biztosan nem sejtette, hogy Budapesten utcát fognak elnevezni róla, így nyilván azt sem, hogy egy fiatal elvált nő miatt, aki épp ebben az utcában bérel majd lakást, egy új, cseperedő író is kötődni fog ahhoz a helyhez. Persze ez a személy – bárki is legyen ő –, szemben a nagy francia romantikussal, soha, semmilyen politikai szerepet nem vállalt, nem élt és soha nem is akart száműzetésben élni és még temérdek dolgot nem tett meg, ami az írók atyjának természetes lett volna. Így ez az ember még írónak is csak önmagát nevezheti, hiszen nagy és világrengető tettek híján tudomást sem vesz róla a világ… még.

   Neki egyelőre csak a helyhez való kötődése nyilvánvaló de az minden jel szerint örök. Mert amikor úgy érzi, hogy odabent baj van, rendszeresen ott találja magát a Pannónia sarkán; hallgatja az esőt… hallgatja, hogy halkan sóhajt, sikongat a trolivezeték… ahogy a végtelen város mormog. Ő azt a trolit várja, amelyikre nincs írva szám és célállomás és a fővárosi közlekedésszervezők egyetlen listáján sem szerepel. Ez a troli különleges. Ennek a trolinak felső vezeték sem kell, bármikor képes elkanyarodni, mindig arra, amerre két utasa szeretné. Igen, mindössze kettő. Az egyik utas már fent ül, csaknem a busz végében és világító kék szemeivel ma is kíváncsian kémleli a várost, amiben évek óta él. A másik az író – nevezzük őt mi is így, ha már ez ennyire fontos neki – ő elöl száll fel, összezárul mögötte a piros busz fehér ajtaja és neki csak épp meg kell mozdítania a lábát, hogy az elindulás erejétől akaratlanul is hátraszaladjon az ülések közötti üres folyosón. Csak egy pár nedves cipőnyom vezet hátrafelé és az író ezt a nyomot követi, ahogyan egész életében tette. Mikor odaér, leül és vár, hogy azok a világító kék szemek felé forduljanak. A busz pedig repíti őket keresztül a városon; ők a sofőrre bízzák, hogy a sok esővíztől tükröződő utca közül épp melyikbe kanyarodjon be, az pedig minden saroknál dudorászva feji a volánt, ügyesen lehelgeti a pedálokat, így ringatja óvatosan két álmodozó utasát.

VM / 2015.01.30. / Bp.

Ilka

   Az író kedve szerint egy falrengető böfögéssel nyugtázta volna a finom ebédet, de érthető okok miatt ezt mégsem kockáztatta meg a pesti utcán. Inkább összezárt ajkai közül enyhe szellőként eresztette ki odabentről a nyomást. Így is jó volt, még egyszer istenhozzádot mondott a rántotthús ízének – ami már szabadon, apró felhőként úszott tovább a zuglói járdán a népstadion felé –, ő maga pedig rövid gondolkodás után elindult az ellenkező irányba, hogy egy kávéval rövidítse tovább a délutánt. Itt minden ugyanolyannak tűnt: nem csak a házak, a járda repedései, a szembe jövő arcok, vagy a falfirkák voltak ugyanazok, de neki úgy tűnt, hogy még a kis kétkerekű kocsikon tolt sörösrekeszeket is megismeri, mert épp ugyanott voltak eltörve, mint előző évben, amikor kényszerből utoljára csavargott ezen a helyen. Azóta új „karriere” kezdődött egy új városban, amiből valójában csak az új városra figyelt. A statisztikák nem azt mutatták, hogy túlságosan érdemes lenne figyelni arra a másik szóra. E sorok írója is csak azért merte ideírni azt, hogy „karrier”, mert tudja, hogy ennek a szónak csak itthon van pozitív értelme (eredetileg kőbányát jelent – sőt, azt is csak azért, mert a kibányászott kövek alapvetően szögletesek, hiszen a szó gyökerének, „carreau”, jelentése „kocka” vagy „négyszög”, lsd. a „káró” kártyalapon a kis csúcsára állított négyszöget).

Tehát ballagott az író az egyre erősödő kávészag felé és amikor a Thökölyre ért, megállt a járdán. És körülötte több diák is ugyanezt tette, mert ők is az út másik oldalára igyekeztek. És ezek a diákok valamiért épp szörnyen fontos dolgokról beszéltek: arról, hogy ki mit szeretne művelni életében – ekkor mind komoly arckifejezéssel arra az időszakra gondolt, amikor az emberek nagyszerű jogászok, csodálatos mérnökök, de főképp sikeres vezetők szoktak lenni – és, hogy vajon ezt az állapotot milyen hetvennegyedik átképzéssel érhetnék majd egyszer el (… ami után már kezdődhetne az „élet”). És az íróba – akár egy rossz mozdulatkor a fájdalom – hirtelen belenyilallt egy gondolat. Azt gondolta, hogy ezek a tökfejek (mármint a tökfejek szülei) kifizetnek egy zsák pénzt mindenféle bizonyítványokért, amire építve majd új bizonyítványokat szerezhetnek további pénzekért, de addigra majd kiderül, hogy „túlképzés volt” és így az írónak már diplomás kezek fogják villámsebesen összerakni a dupla hamburgert amikor majd betér valahová enni. Persze biztos lesznek – a kevésbé szerencsésebbje –, akik szüleik beteges biztonságkeresésétől hajtva és halvány protekció árán majd azonnal íróasztalok mögött találják magukat, így talán sohasem fogják felfogni a tőlük néhány méterre, az utcán zajló életet. Az utca számukra csak az a hely lesz, ahol épp egy falrengetőt böfögött valaki, majd - ki tudja miért - elindult a Thököly felé.

VM / 2015.01.23. / Ilka utca / rántotthús után / kávé előtt

duel*

klikk a képre

   Még mindig a volán mögött ült és csak az orrából csöpögő vért és az odakint gomolygó porfelhőt fogta fel a külvilágból. És tudta, hogy a porfelhőn túl ott vár rá a Nagy és Rozsdás és Rosszindulatú Szörnyeteg.

David Mann már vagy száz mérföld óta birkózott a gázolajszagú kormos óriással. Egyszerűen megjelelent mögötte az úton, még délelőtt, és azóta képtelen volt lerázni. Úgy érezte, hogy mindent megpróbált, de az az aljas homok-, por- és rozsdaszínű tanker üldözte őt. David Mann nem tudott akkorát gyorsítani, hogy maga mögött hagyja az ütött-kopott gigászt, mert valamikor „takarékos modellt” vásárolt magának. Akkor mindenkinek azt mesélte, hogy „a feleségem unszolására” de ez csak egy volt szokásos mellébeszélései közül. Valójában nem akart kilógni a sorból, mert félt…. maga sem tudta, hogy pontosan mitől. Inkább a felesége mögé bújt. Hiába lassított le – sőt, állt meg – hogy hagyja maga mellett elhajtani a rozsdatemetőt, az minden egyes alkalommal a következő kanyar után várt rá, amikor ő végre újra nekmerészkedett az útnak. Hiába állt meg egy benzinkúton, hogy telefonáljon, mire egy unott telefonközpontos kisasszony végre kapcsolta volna neki a rendőrséget, a tizennyolc-kerekű egyszerűen keresztülhajtott a magában álló fülkén; neki épp csak a legutolsó pillanatban sikerült kirontania onnan, mielőtt örökre a bekábelezett koporsóban ragad. Később mégis menekülőre fogta a dolgot, mert a nyílegyenes és sivatagon átvezető úton nem látott más megoldást, de a vérszomjas óriás beérte őt, meglökdöste a lökhárítóját és Mann a harmadik ilyen kocogtatásnál elvesztette uralmát az autó fölött, a volán önnálló életre kelt és a „takarékos modell” ordítva, pörögve rontott át a bokrok és fűcsomók között, mire végre megállapodott, nem is olyan messze az út aszfaltjától. És most nem volt más, mint vércseppek, porfelhő és a háttérből beszűrődő dízel mormogás. Tudta, hogy ellenfele ott vár rá. Tudta, hogy most nem tud senki mögé sem bújni, nem tud valakire rámutatni, hogy „ő volt”, nem tud elszaladni, nem tudja egy barátságos, ugyanakkor kétszínű mosollyal elintézni a dolgot. Itt nem fog segíteni a „hogy vagy ?” és egyéb felszínes olcsó ötletek. Az az ember – bárki is legyen a nyerges volánja mögött – őt akarja és most ki kell szállnia, ki kell gyalogolnia az útra, kiállnia a közepére és azt mondania: „itt vagyok, ha akarsz valamit tőlem, ide kell jönnöd”. Keze, lába remegett, szíve géppuskaként vert a mellében és az ölébe csöpögő vércseppek közé már könnyek is kerültek. Többször nekiveselkedett, egyszer még az ajtó kilincséig is eljutott a keze, aztán visszaesett az ülésre, maga mellé. Nem bírt kiszállni. Megpróbálta megmagyarázni magának, hogy miért jó, ha meg sem mozdul, de már ez sem működött. Jóindulatot pedig végképp nem tudott a kialakult helyzetbe belemagyarázni, hiszen csak ketten voltak a sivatagban és minden jel arra mutatott, hogy ellenfele jósorsa nem attól függ, hogy ő mit csinál.

Nem értette… csak azt látta, hogy kinyílik mellette az ajtó és csak utána vette észre, hogy keze újra a kilincsen van. Már kiegyenesedett és látta a talpa alatt a sivatag porát és lábait, amint felváltva előre lépnek benne. A fűcsomók – egyik a másik után – lassan elmaradtak mögötte, fellépett az aszfaltra és elért az úttestet kettéosztó csíkig. Ott megállt és az egykedvűen dörmögő dízelmotor felé fordult. De felnézni még nem mert. Talán sohasem emelte volna fel a fejét, de kíváncsisága végül legyőzte félelmeit. Kíváncsi volt, mert már semmit sem hallott, csak a szelet. Felnézett és fűcsomókon meg homokon kívül semmit sem látott. Egyedül volt a sivatagban.

VM / 2015.01.17. / Vác

*Richard Matheson „Duel” (Párbaj) című novellája alapján

A Párbaj című filmet megtaláljátok a youtube-on, "Duel" vagy "Párbaj" kulcsszóval.

gyros pitában

   egy ütött-kopott parkolóházban vagyok és a jeges, vizes, havas aszfalton óvatoskodok lefelé egy rámpán, hogy 1.) nehogy seggre essek, 2.) nehogy a sötétben elgázoljanak a behajtó autók, 3.) nehogy seggre essek és ezért a sötétben elgázoljon egy behajtó autó.

Igen, a parkolóházban jeges, havas és vizes az aszfalt, mert 1.) január van, 2.) az utcáról az autók kerekein bejut a hó- és minden más lé, 3.) a parkolóházon keresztben átfúj a szél és átrepülhet(ne) rajta a madár (ha volna)…. mindenesetre a hó átrepül, úgy, mintha ő lenne az előbbi kitalált, allegorikus madár.

Lejutok a kapuig és meglátom a pláza ki-be csukódó automata ajtaját, ugyanakkor egy pillanat alatt lefagy a bal fejem, mert 1.) a két épület között átkozottul felgyorsul a szél, 2.) itt épp ugyanúgy január van, mint az előbb a parkolóban volt, 3.) a kocsiban hagytam a sapkám, amit egy éve fent Lengyelországban vettem azért, hogy ha ott nagyon hideg lesz, felvehetem majd a munkavédelmi sisak alá…. ez sohasem történt meg, mert hamarabb hazaértem, mint hogy ott olyan hideg lett volna.

A plázát kihagyom és itt senki se várja, hogy elmondjam, miért, Budapestről én sohasem fogok rosszat írni. Egyszerűen most valami másra vagyok kíváncsi. A közelben tátong a metró szája, elvergődök odáig és mikor leérek a lépcsőn felsóhajtok, mert úgy látszik, épp jön egy metró és meleg, gumi- és fémszagú szelet pumpál a képembe, én pedig odatartom a bal fejemet, hogy kiengedjen.

Hideg bűz: ez jellemzi az aluljárót. Azért, mert 1.) vannak emberek, akik odalent élnek, 2.) többen hagyják szét a dolgaikat, mint ahányan takarítanak a kis alagútban, 3.) Még senki sem találkozott Budapesten eperszagú aluljáróval.

Én nem a peronra megyek, hanem lemegyek még egy lépcsőn és átsétálok a Váci út alatt. Átlépek egy hányáson és két hugyozáson; a lépcsőn ülve politizál három „lakó” és az egyik egyszer csak feláll és elindul a szemközti fal felé, hogy létrehozza a harmadik hugyozást. A fal mellett áll és közben fejjel félig hátrafordulva tovább szövi figyelmes társainak politikai nézeteteit.

Feljutok a túloldalra. A járda szélén parkoló buszok épp keresztbe állnak a szélnek, így elég kellemes a klíma. Már látom a világító feliratot: „gyros 500”. Mintha csak odafentről küldték volna, beáll a százötös és, mintha csak odafent tudták volna, hogy milyen messze van a büfé, most csuklóst küldtek – sohasem az – így egész a büfé ajtajáig gyalogolhatok a kék óriás szélárnyékában.

Pitában ötszáz, tálon ezer körül szokott lenni (… sőt), de én mindig pitában eszem, mert 1.) olcsóbb, 2.) imádom az „ízbombát”, amit az első harapás okoz, 3.) Mónival is mindig így ettük.

Finom volt – most is. Azt hiszem, ezt sehol sem rontják el. Bárhol jársz a világban, ha megéhezel és olcsón akarsz meleget enni, menj be egy törökhöz, biztosan ízleni fog, amit ad.

Kilépek az utcára. A talpam alatt serceg a járda, mert felszórták, a bokámon felkúszik a szél, mert a százötös eltűnt és a Váci úton fel és alá rohannak a féklámpák, meg a fényszórók. Az út bal oldala mindig fehér, a jobb mindig piros.

Különös, hogy pont ezt az állapotot szeretem úgy. De szeretem, mert 1.) Pesten minden sarok mesél valamiről, 2.) köpjetek rám, de nekem ez romantikus, 3.) Móni a legszebb Móni az egész városban.

… talán pont itt ült a szomszéd helységben és pont rám gondolt… azt mindig megérzem …

VM / 2015.01.09. / Gyöngyösi út