történetek őre

Valahol, az utcák alatt, ahová már nemigen jut be a napfény, él egy idős ember. Ő a történetek őrének nevezi magát. Három, könyvvel telerakott fal veszi körbe kis üzletét és azt állítja, hogy a polcokon lévő több ezer kötet közül az egyikben a te történeted is ott van; félig, harmadig, vagy háromnegyedig van kész és minden nap gyarapodik valamennyit. Ő azt mondja, hogy – bár sokan az ellenkezőjét gondolják – azt a történetet te magad írod, hogy az a történet egyedül csak a tiéd. Sokan azt hiszik, hogy ő, a történetek őre az, aki ezekbe a lapokba időnként beleír és ezzel a világ sorsát befolyásolja, pedig ez nem így van – nem is lenne rá ideje. Az öreg minden nap reménytelenül, lehorgasztott fejjel veszi tudomásul, hogy az embereknek szüksége van (szüksége lenne) valakire, aki megmondja nekik, hogy mit tegyenek és ha ilyet nem találnak, akkor kitalálnak maguknak valakit, hogy nehogy valamiért saját maguknak kelljen felelősséget vállalniuk; mert így, ha sorsuk nem úgy alakul, ahogy szerették volna, azt mondhatják, hogy „meg volt ez már írva rég”. Ezért megtalálták maguknak őt, mert ő idős, bölcs és ősszakálú, felruházták különböző tulajdonságokkal – így már mindenható is lett – és mindenféle neveken nevezik. Pedig ő tudja, hogy azokat a sorsokat és a történetekbe írott sorokat ő semmilyen módon nem befolyásolja. Ő csak olvas. És nagyon szeret olvasni. Időnként levesz egy-egy agyonolvasott, vagy épp egy vadonatúj kötetet, felüti ott, ahol pár nappal korábban abbahagyta és olvassa, amíg kedve tartja, vagy amíg valami félbe nem szakítja. Akkor fölnéz, ki az üzlet elé és figyeli a történetek gazdáit, amint fel s alá mennek, lépnek, futnak, támolyognak, rohannak vagy csak sétálnak az üzlet előtt, az aluljáróban. „Rendben” gondolja „leszek nektek az, akire annyira szükségetek van: leszek az apa, a báty, az anya, a nővér vagy a nagyszülő vagy … tudom, hogy leginkább azt szeretnétek, hogy legyek a teremtő … jól van, leszek nektek az is … végül is teljesen mindegy, mert egyrészt én úgysem csinálok veletek semmit, ti pedig úgy sem fogadnátok meg a szavam, még ha mondanák is valamit … pedig nem is mondok, de ti azt is úgy veszitek, mintha mély értelme lenne, mert ezt akarjátok és nektek valójában semmi más nem számít, csak amit ti akartok … akkor csináljátok úgy. … végül is, időnként nem is rossz, amit csináltok; majd úgy teszek, ahogy ti szoktatok: magamra vállalom a tetteitek közül azt, ami jól sikerült, a többi pedig maradjon a tiétek, vagy legyen valaki másé … azért legyen felelős mondjuk a szembe-szomszéd, neki pedig adjatok egy másik nevet, hogy meg tudjátok különböztetni a jót a rossztól … bánom is én…”

VM / 2016.03.22. / Vác

három perc az idő végtelenjében

volt egy ember, aki negyvenöt éves korában megelégelte a tizenkilencedik munkahelyén tapasztalt vélt, vagy valós (maradjon meg az olvasónak a gondolat szabadsága arról, hogy melyik lehetett) igazságtalanságokat és úgy döntött, hogy egy vidéken eltöltött év után megpróbálja megtalálni a huszadikat, ezúttal – ha lehetséges – a fővárosban. 2016 január 11.-e volt, hétfői nap. A két ünnep között elküldött öt pályázatára két munkaadó válaszolt – rögtön az új év első hetében – és most, a második hét hétfőjén már második interjújára készült. Ez az ember mindig korábban érkezett mindenhová, mert szeretett pontos lenni, viszont nem szeretett kapkodni, így ezen a hétfőn is már negyed háromkor elhajtott a kérdéses épület előtt, megállt, kiszállt, körbeszaglászott, meglátogatta a parkolóórákat és belesett az épület portájának ablakán, hogy ne érhesse őt meglepetés, amikor majd három óra előtt öt perccel beszívja őt a forgóajtó. Miután mindent megtudott, amire kíváncsi volt, újra visszaült a volán mögé, indított és elindult egy közeli gyorsétterem felé. A pultnál kávét kért – nem is a kávé miatt, a kis műanyag pohár csak bizonyíték volt arra, hogy kifizette a háromszáz forintos belépőjegyet azért, hogy néhány percig az egyik ablak melletti asztalnál ücsöröghessen – a kávéval felsétált az emeletre és leült.

Az ablakból a Váci útra látott, arra a tíz kilométer hosszú aszfaltcsíkra, ami közel ugyanannyira ismerte az életét, mint ő maga. Nem gondolt kifejezetten semmire, csak hagyta, hogy a gondolatok maguktól lökdössék egymást fejében – a vizsgadrukk semmilyen formában nem jelentkezett, a műbőr boxban töltött három percig semmi sem létezett számára, csak a kávé, az ablak és a város, úgy, ahogyan éppen előtte hevert.

Legelőször a gumik zakatolását hallotta újra, abból az időből, amikor jó harminc évvel korábban apjával be-bementek Budapestre mindenféle „fontos” elintézendő miatt: akkor az egész utat – csaknem az egész általa ismert várost – macskakő borította, ezért született a kerekek alatt és a nagy sebesség miatt az a különleges, monoton morgás, ami a hazafelé vezető úton neki mindig garantálta az elalvást. Különös, most is lehunyta a szemét – pedig az a zaj már csak az emlékeiben létezett – és a macskakő okozta búgás néhány másodperc alatt a metró remegésévé alakult át. Érezte az égett gumi és fékszagot, amit a Moszkvából importált szerelvények ontottak magukból minden megállás után, látta maga előtt a rengeteg lábat, amint a mozgólépcső felé rohannak, hogy ne kelljen megrekedniük abban a kis pillanatnyi „dugóban”, ami a lépcsők bejáratánál annyira egymáshoz préseli a leszállókat az ajtónyitások után. Ő is ott tülekedett, majd fellépett a lépcsőre és az magával ragadta. Nagyon sokáig vitték őt felfelé a rohanó, fényes fém fokok, még a Deák téri állomás lépcsőinél is jóval tovább, jóval magasabbra; körülötte kivilágosodott minden, a vállán pedig már egyszerre érezte a nap melegét és egy leszálláshoz készülődő repülő apró ablakának hidegét. Kinézett a fénybe, gyomra aprókat emelkedett ahogy a hatalmas gépmadár centinként veszített magasságából, lent valószínűtlenül kicsi házak tűntek fel, előbb lakótelepek, később a Duna szürkéskék sávja, majd újra lakótelepek, de akkor már olyan alacsonyan járt, hogy a gép fordulásakor egészen közelről látta a Vecsés felé induló sárga buszokat. Végül a néhány perce látott, mélyen lent elterülő táj végérvényesen tapinthatóvá és vízszintessé vált, a kerekek aprókat fékeztek, az irdatlan fémtömeg ráült a betonra, megnyugodott és lágy gurulásban fejezte be aznapi útját. Visszafordult az ablaktól a folyosó felé és meglepődött: úgy találta, hogy az épp felé közeledő légikisasszony nem olyan elegáns, amilyen az a járatokon szokás: egy gyorsétterem egyenruháját hordta és unott arccal törölgette a körülötte lévő asztalokat.

Csak három percet aludt.

Álmában szép volt az érkezés, de az utazás kérdése mindig komor gondolatokat ébresztett benne, mert már tudta, hogy egyszer újra el kell majd mennie.

VM / 2016.03.13. / Vác

Lem

a filmhez klikk a képre - angol felirat a youtube settings-ben

második részhez klikk a képre - settings = angol felirat

A Solaris című regény – Stanislaw Lem műve – 1961-ben jelent meg, majd a Szovjetúnióban megfilmesítették, először 1968-ban – ez még egy fekete-fehér verzió volt és jóindulatú fogalmazással remekül kiemelhette a történet pszichológiai mondanivalóját, mert a szegényes látvány nemigen foglalhatta le a néző érzékszerveit. Három évvel később újra filmre vitték, újra a Szovjetúnióban, de ekkor már színes verzió készült belőle, olyan, ami bátran felvehette a versenyt az 1968-ban Amerikában megjelenő 2001 Úrodüsszeiával. Ezeket az évszámokat olvasva nehéz lenne elképzelni, hogy a két nagyhatalom közötti verseny nem terjedt ki a filmgyártásra is… De ezt a kérdést fejtegessék a politikusok. Nekünk pedig maradjon az 1972-es film. Sok türelem kell hozzá, de megéri megnézni, mert valóban szép és meghökkentő alkotás. Ráadásul – a fenti amerikai mű minden elismerése mellett – azt hiszem, kijelenthetjük, hogy Lem történetének mondanivalója mélyebb, elgondolkodtatóbb … vagy csak azért gondolom így, mert én is a szocialista táborban nőttem fel, akárcsak a szerzők ?

Az írók sokszor beleírják regényeikbe történetük egy rövid esszenciáját. Lem ezt a néhány mondatot az ő kitalált alakjának, a kibernetikus Snaut-nak szájába adta és így szól:

„Elindultunk a Kozmoszba, mindenre felkészülve – magányosságra, harcra, szenvedésre, halálra. Szerénységből nem mondjuk ki hangosan, de remek fiúknak tartjuk magunkat. Aztán beugrik valami meglepetés és rögtön kiderül, hogy a fene nagy elszántság csak póz volt. Nem a Kozmoszt akarjuk mi meghódítani, öregem, csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig. Az egyik bolygó legyen sivatag, mint a Szahara, a másik jeges, mint a sarkvidék, vagy trópusi, mint a brazíliai dzsungel. Nemes lelkűek és humánusak vagyunk, nem akarunk más fajokat leigázni, csak átadni nekik az értékeinket, és cserébe átvenni az övéiket. Mert mi vagyunk a szent Kapcsolat lovagjai ! Hát ez is hazugság. Nem keresünk mi mást, csak embereket. Nyavalyát kellenek nekünk másfajta világok. Tükröket akarunk ! Mihez kezdenénk másfajta világokkal ? Elég nekünk a magunké, az is a torkunkon akadt. Saját eszményített képünket keressük: az egyik bolygón legyen a miénknél fejlettebb civilizáció, a másikon a mi primitív múltunk hasonmása. Csakhogy a tükörből olyasmi néz vissza, amit mi nem fogadunk el, amit kikérünk magunknak. Pedig nem csak hamvas erényeket hoztunk magunkkal a Földről, nem az Ember hősi szobrát pakoltuk űrhajóba ! Úgy jöttünk, szőröstül-bőröstül, amilyenek vagyunk, és mikor a másik fél elénk tartja az igazságot, azt a részét, amiről nem szoktunk beszélni, akkor kapálózunk !” (a Kriterion kiadó 1977-es kiadásából).

VM / 2016.03.07. / Vác

Ps: A fenti két képre kattintva meg lehet nézni a film mindkét részét. A youtube kép alján a fogaskerékre (settings) kattintva pedig lesz angol nyelvű felirat a dialógusokhoz – a film egyébként orosz eredeti.